Czike László Magyarország újrafelosztása

Czike László

Magyarország újrafelosztása

a rendszerváltás politikai története publicisztikákban

(esszégyűjtemény)

Vác, 2004. júniu

Bevezetés

Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyző-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi korporáció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyar-országot!); - de a csomagba tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s vele implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik...

Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülő reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután fű alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdődhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált! - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszabadulásból, a rendszer-váltásból és a globalizációból nekünk csak ez jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyar-országon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi globalizáció, integráció céljával...

Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre? Hol volt ‘a fejlődés görbéjének extrém inflexiós pontja’, ahol még más irányba is fordulhattunk volna, látva a veszélyt?

Ezekre a kérdésekre is keresem a feleletet publicisztikáimban, melyekkel egyszer s’ mind visszatekintő történeti elemzést, választ is szeretnék nyújtani és adni arra a legégetőbb alapproblémára, miszerint: Mi a fontos ezen a világon, a pénz vagy az ember, az emberi lélek? Kevesek olcsó sikere vagy sokak örök üdvössége?!

Kezdjük az elemzést, mindjárt az események viharában, a dolgok legközepén!

Miniszterelnöki mozaikkép

Magyarországon általános pénzügyi, gazdasági, társadalmi (kultúrális és erkölcsi) válságot élünk át. A történelmi szükséghelyzet mindig "előteremti" a személyt, aki a válságot megoldani hivatott. Az országnak olyan vezető személyiségre van szüksége, aki meghatározza a követendő új irányt, - ugyanis az 1980-as évek elején-közepén megkezdett gazdaságpolitika már nem folytatható tovább.

Kiből lehet miniszterelnök, - kiből nem?

Milyen legyen, milyen lehet az új miniszterelnök személyisége?

Erre keresem a megfelelő választ, kizárólag az "adósság-csapda" korszakából vett történeti tények alapján.

Gazdaságtörténeti visszatekintés

Az "adósságcsapda-korszak" 1982 táján kezdődött; - előzményei, okai viszont az 1968-as ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében gyökereznek. Ez idő tájt döntöttek ugyanis "nagyjaink" a kommunizmus liberalizálásáról (ami persze fából vaskarika), és máig ez a legnagyobb eszmei és gyakorlati dilemma, amiben ma is élünk: a megvalósult "emberarcú" szocializmus.

Az emberarcú démon (gólem) szalonképtelen; - társadalmi rendszere, a politikai alapon monopolizált, kölcsönös tehetségtelen-gátlástalan elvtársiasságon alapuló vadkapitalizmus pedig csak növekvő hitelek révén képes ideig-óráig működni.

1968-ban megkezdődött a nemzetgazdaság liberalizálása, amely lényegében az állammonopolista-szocialista gazdálkodási kötöttségek részbeni és fokozatos fel-oldásával a központi gazdaságirányítás direkt lehetőségét rombolta szét, anélkül azonban, hogy a kapitalista szabad versenyes piac előnyös hatásai erőteljesebben, illetve meghatározóan érvényesülhettek volna.

Az izmosodó „liberális akarat” lassanként szétfeszítette a szocialista diktatúra gazdasági-pénzügyi korlátait. Mivel azonban a liberális pozícióharc - némi egy-szerűsítéssel persze - a kvázi-nemzeti kommunista diktátorok és a kozmopolita bankárok között sokáig ‘közel erőegyensúlyban’ folyt le: az átalakulás (1968-tól 1989-ig kialakult) látszólag igen stabil struktúrája végeredményében egy torz és öszvér képződmény lett. Ez a világon egyedülálló "kísérlet" (paktum-projekt) egy olyan gazdasági-pénzügyi rendszert eredményezett, amely eleinte a szocializmus virtuális és valódi vívmányait (1968-1975), majd egyre inkább csak a hátrányait a kapitalizmus valamennyi lehetséges negatívumával ötvözte össze, annak lényegi előnyös tulajdonságai nélkül. Még napjainkban is ennek a levét isszuk...

1971-1972-től egyre erősödő ütemben beindult az infláció, amely évi 4-5 %-ról 1996-ra már évi 30 % fölé nőtt, aminek egyenes következménye többek között a bankkamatok 38-44 %-os, elviselhetetlen mértéke is.

1968-1975. között korábban (és azóta is!) soha nem látott mértékben nőtt a termelékenység, a termelés, az export (és az import), a beruházások, a GDP, és átlag évi 8-10 %-kal nőttek a reálbérek is, miközben folyamatosan jelentősen bővült és növekedett a szociális juttatások és ellátások köre és mértéke egyaránt.

1976-tól beindult egy azóta is rejtélyes folyamat, az ún. "cserearány-romlás". Ez a komplex fikció-kitaláció (netán propaganda-fogás?) lényegében azt fejezte ki, hogy hiába nőtt a termelékenység Magyarországon, a magyar árukat a világ-piacon mindig relatíve csak egyre alacsonyabb áron sikerült értékesíteni, aminek következtében az export folyamatosan le, az import pedig felértékelődött. Mivel a folyamat állítólag tartósan és visszafordíthatatlanul fennállt, 1978-1981. között végleg felborult Magyarország külkereskedelmi és ezzel a fizetési mérlege - "valakik" felhúzták az adósság-csapda rúgóját...

1977-től megkezdődött a reálbérek stagnálása, majd folyamatos és szakadatlan csökkenése, ami az első szakaszban (1977-1986.) átlagosan évente 4-5 %-ot tett ki; - a személyi jövedelemadó (és az ÁFA) bevezetése (1988-tól) óta viszont már évi 8-10 %-os mértéket ért el.

1982. körül fokozódó gyorsulással megindult Magyarország eladósodása. Az állami költségvetés növekvő deficitje következtében a magyar állam belföldön is kezdett eladósodni a hazai bankoknak, külföldön pedig - a magyar bankrendszer közvetítésével felvett hitelek miatt - elsősorban a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalap (IMF)-nak.

1982-1989-ig Magyarország bruttó külső adóssága elérte a 20 milliárd USD-t. Az adósság-csapda bekattant. Az állam ettől kezdve már a kamatok törlesztésére veszi fel az újabb hiteleket.

1996-ban a külső adósság 35 milliárd USD-ra nőtt; - miközben a GDP jó, ha eléri az 1990. évi szint 60-70 %-át. A belföldi fogyasztás folyamatosan tovább csökken, a beruházások (a hitelek és a befektetések) pedig a termelő ágazatokban 3 éve gyakorlatilag megszűntek.

Az állami vagyon magánosítása a spontán privatizációval kezdődött, - 1988. tájékán. A még privatizálható állami vagyon össz-értéke hozzávetőlegesen 6000 Mrd forintra (60 Mrd USD-ra) becsülhető 1990-ben, amikortól is a privatizáció a tudatos, intézményes, központilag (ÁVÜ) vezényelt állami tevékenység rangjára emelkedett. A hivatalosan deklarált cél az államadósság privatizációs bevételből történő visszafizetése volt.

1993. végéig lezajlott az állami vagyon kb. felének a magánosítása; - ennek ellenére a külső és a belső államadósság összege folyamatosan tovább nőtt.

1994-ben a privatizáció intézményes (ÁVÜ) költségei pedig már meghaladták a vagyon-értékesítés árbevételét (!).

1995-ben újból olymértékben felgyorsult az állami vagyon - elsősorban a köz-szolgáltatók portfoliójának az - értékesítése, hogy a még privatizálható vagyon összértékben mintegy 6-800 milliárd forintra csökkent.

1996. után várhatóan csupán néhány bank, illetve a puszta föld (!) értékesítése képezheti még privatizáció tárgyát. Az államadósság viszont várhatóan mindezek után is feltartóztathatatlanul tovább nő.

A különféle társadalombiztosítási (egészségügyi, népesedéspolitikai, szociális) szolgáltatások köre és mértéke az 1975-1976. évekre tehető csúcspont után és óta folyamatosan csökken, - annak ellenére, hogy a társadalombiztosítási költség lényegében minden jövedelmet 50-55 %-os járulékkal, "kvázi-adóval" terhel.

A Bokros-csomag óta már különösen élesen kirajzolódott a társadalombiztosítási járulékok valójában adó-jellege, hiszen a magyar társadalombiztosítás világszerte példátlan mértékű költségéért a biztosított már jóformán semmilyen színvonalas szolgáltatást nem kap cserébe. Mindezeknek köszönhetően ott tartunk, hogy:

A félmillió munkanélküli és a pályakezdők helyzete reménytelen, álláshoz talán már sohasem juthatnak, hisz’ új munkahelyek szinte egyáltalán nem létesülnek.
A vállalatok, vállalkozások növekvő hányada fizetésképtelen, felszámolás alatt áll, épphogy csak vegetál, vagy éppen eladó.
A munkanélküli-segélyből már nem lehet megélni, de tartósan vegetálni sem.
A hivatalosan megállapított létminimum összege egyszerűen nevetséges, abból egy hétig pusztán étkezni sem lehet, nemhogy egy hónapig önállóan élni.
Egyébként már a létminimum-bér is személyi jövedelemadó-köteles, ami még tovább csökkenti annak a reálértékét.
Az átlagos nyugdíj a hivatalosan deklarált létminimum-szintű vegetálást jelenti több millió ember számára; - a külön munka jövedelme növekvő mértékben adókötelessé teszi a nyugdíj összegét is, így a nyugdíjas tovább-dolgozásának nincs sok anyagi haszna. A nyugdíjas kort - különösen a férfiak közül - is csak nagyon kevesen érik meg, sok örömük azoknak sincs benne.
A tanulás és szakképzés már horribilis kiadásokkal jár együtt, amit csak biztos anyagi háttérrel rendelkező családok tudnak gyermekeik számára biztosítani. A magas szakképzettség megszerzésének anyagi perspektívája kétes és ingatag; sőt, a szakképzettség még egyáltalán nem garancia a biztos munkahelyre.
A fiatalok nem lépnek házasságra; - ám, ha megházasodnak is, nem vállalnak gyermeket. A biztos egzisztencia sem elégséges a lakásszerzéshez; a gyermek-neveléshez pedig mindkettő elengedhetetlenül szükséges.
A beteg ember képtelen megvenni a gyógyulásához szükséges gyógyszereket, - így az esetek többségében kénytelen alacsony színvonalú, vagy pusztán tüneti kezeléssel beérni. A kórházi ápolás költségeit már úgyszólván senki nem tudja megfizetni, - a komolyabb műtétek díját pedig még kevésbé. Az orvosi ellátás színvonala is folyamatosan romlik.
Az egészséges középkorú ember retteg a betegségtől, fél, hogy elveszítheti az állását, - akkor pedig nem lesz miből kifizetni a család-fenntartás kiadásait. Így a munkavállaló, a vállalkozó, a családfenntartó sohasem lehet beteg; vagy ha igen, úgy ‘nem vallhatja be’.

Ilyen állapotban készül az államadósság visszafizetésére, a maradék vagyona eladására, vagy valami soha be nem következő csodára, önmagától elinduló konjunktúrára (és/vagy újabb megváltó Bokros-csomagokra?) várva a magyar gazdaság; - illetve az esedékes éves adóbevallása kitöltésére, az újabb négy-évenkénti szabad választásra, balsorsa jobbra fordulására az egyszerű magyar állampolgár...

A gazdasági-társadalmi helyzet és a miniszterelnök

A politikai hatalom meghatározó személyisége és egyszemélyi vezetője Magyar-országon hagyományosan a Kormány feje, a miniszterelnök. Minden történelmi korszak "megtalálja a maga számára" a megfelelő személyiségű miniszterelnököt, aki az idők szavára hallgat. A korszak kiválasztja a megfelelő embert, - majd elő-írja a számára, hogy mit tehet meg, és mit nem. Olykor pedig fordítva történik: a meghatározó személyiség megváltoztatja a kort és korszakváltást idéz elő.

A válság egy rendkívüli állapot; így a válság-korszak rendkívüli személyiségű miniszterelnököt "teremt elő", illetőleg követel a helyzet megoldására.

Bizonyos értelemben talán "lehangoló" lehet az a nézet, az a történelmi helyzet-elemzés, amelyet az alábbiakban részletesen kifejtek, - de hát meg kell ismernünk a valódi összefüggéseket...

Magyarországot 1982-től az adósság-csapdába való ‘bekényszerítése’ általános válságba sodorta. Amikor már a gazdaságunk minden ereje, munkájának minden gyümölcse egy korábbi, nem legitim rendszer (kommunista diktatúra) által felvett hitelek és azok kamatainak törlesztésére fordítódik, amikor már minden más cél csak másodlagos értékűvé silányul a fizetőképességünk látszatának megőrzésével szemben - akkor az ország már végzetes betegségben szenved, és közel a teljes összeomlás. A beteg szervezet az összes maradék energiáját összeszedve, erejét megfeszítve küzd a halálos kór, a mindent felfaló adósság-daganat ellen, amely végül alaktalan, bűzös masszává bomlasztja és dagasztja a valamikor még teljes összhangban működő egészséges sejtek telepeit, a finom hangolású szervezetet...

Az 1970-es évek vége felé Magyarországon - bármilyen meglepő is! - egyfajta sajátosan virágzó szubkultúra létezett. Nem látszat, nem illúzió; - viszonylagos, ámde valóságos jólét volt ez. A növekedés biztos alapjait a dinamikusan javuló termelékenység teremtette meg, amely a reálbérek, az életszínvonal folyamatos emelését is lehetővé tette.

Azután egyszer csak - mintegy "gombnyomásra"!? - minden ellenünk és az ellen-kezőjére fordult! A külkereskedelmi csere-arányaink romlani kezdtek; - a világ-piaci ár-arányok ettől kezdve kizárólag a magyar gazdaság növekvő hátrányára változtak. Minden árfolyamváltozás is csak a magyar fizetési mérleget ronthatta, - pénzügyi tranzakcióink, hitel-felvételeink rendre balul ütöttek ki, bankáraink egy-szerre csődöt mondtak...

Először még a világméretű olajár-robbanás (az 1970-es évek végén) "előre ki-számíthatatlan" árhatásai gyűrűztek be hozzánk, majd pedig már a nyersolaj és származékainak "váratlan" árcsökkenése (1980-as évek) okozott előre nem látott károkat... A lényeg: minden külpiaci változás - függetlenül annak irányától! - azonnali, kivédhetetlen és nagy összegű károkat okozott Magyarországnak.
Miáltal természetesen állandóan nőtt a gazdaság hitel-igénye, melyet az amúgy is éppen jótékonykodni vágyó nyugati hitelezőink korlátlanul ki is elégítettek...

Eladósodtunk; - a jólétnek pedig mindenestül egy csapásra vége lett.

Történt mindez úgy, hogy a magyar gazdaságban, belül semmi sem változott, nem romlott el! Mintha csak a magyar munka értéke, a "magyar részvény árfolyama" érthetetlenül-sorsszerűen és nagy hirtelen elkezdett volna zuhanni egy misztikus-átláthatatlan nemzetközi tőzsdén! Mintha csak a magyar gazdaságot "egyetlen borgőzös éjszakán" mindenestül elkártyázta volna valaki; - anélkül, hogy a benne élők ebből valamit is észrevettek, megértettek volna! Később persze elmesélték nekik...

Cserearány-romlás!

Világpiaci olajár-robbanás!

Nemzetközi tőzsde!

Valutaárfolyam-spekulációk, nyíltpiaci tőke-és hitel tranzakciók!

Világbank és Nemzetközi Valutaalap!

Adósság-csapda!!!

1989-1990.: R E N D S Z E R - V Á L T O Z Á S !

Lett egy csomó politikai pártunk, - az addigi EGYPÁRT helyett.

De a lényeget tekintve mi változott?

Az adósságcsapda-korszak (1982-től) kormányai rendre mind ugyanazt csinálják, - "kezelik" az adósságot. A helyzet folyamatosan romlik: az életkörülmények már szinte mindenki számára elviselhetetlenek, mintha csak minden megújulási vágy és energiatartalék elveszett és elfogyott volna. Az országból pedig ellentételezés nélkül, parttalanul árad kifelé az ‘értéktelenné’ vált magyar munka, az export-termékek özöne, a kamatok, a pénz (forint és valuta), a természeti ritkaságok, az arany, a kultúrális és szellemi értékek, az okos emberek, a szép lányok: egyszóval minden, ami él és mozog, illetve minden, ami csak mozdítható.

Befelé pedig nem jön más, csak a rengeteg import bóvli, a hamis száz-dollárosok, a népbutító és család-tönkretevő liberális eszmék, az ostoba és primitív reklámok, a kultúrális és mesterséges szemét, a környezetszennyező technológiák, a kóbor és a karvaly tőke, a McDonalds, a NATO és az IFOR, a rave és a techno (zene), a kábítószerek és a kábítás, a multilevel system, a blőd műhold-adások, az ukrán, az orosz, és a ki tudja még milyen maffia, stb.

A valódi termelőtőke, a stratégiai befektetők nem jönnek, mert Magyarországon jelenleg csak a rabló-tőkének, az egy pillanat alatti haszonszerzésnek van esélye és "értelme".

Nemsokára tehát nem marad itt semmi más, csak a puszta föld.

(Persze; pl. akváriumot is így szoktak tisztítani: kiemelik belőle, ami használható, megtartható, ép és egészséges, s még értékes, - azután fertőtlenítik, kiürítik, majd folyó víz alatt jól kimossák az egészet...)

Az adósságcsapda-korszakban bármely párt kormányának bármelyik miniszter-elnöke mindig kényszerpályán mozgott - mindegyik ugyanazt csinálta -, de nem csupán a mozgástér beszűkülése miatt, hanem szubjektív (személyiségi) okok miatt is.

A korszak legutóbbi jelentősebb miniszterelnökei (Grósz Károly, Németh Miklós, Antall József és Horn Gyula) mindenekelőtt a hatalmat szerették megragadni és gyakorolni; - más és más értelemben ugyan, de egyformán kiválasztottnak hitték magukat. Hivatalukat ‘küldetésnek’ tekintették, és ebben nem is tévedtek...

A magyar nemzet szolgálatához azonban nem rendelkeztek elég hittel, erővel, bölcsességgel és alázattal; - azt gondolták: ők eleve felkent pásztorként terelgetik az egyszerű népet az ismeretlen Kánaán felé. De a legnagyobb baj talán az volt, hogy nem ismerték fel az őrvény gyorsuló szívó hatását, a közeli zuhatag hangját; így a fokozódó válság megoldására nem rendelkezhettek megfelelő koncepcióval.

Nem volt semmilyen koncepciójuk.

Ezért jutottunk el mára egészen a tévút legvégére.

Más megközelítésben: végleg véget kell vetnünk az "öröklött" és önhitt miniszter-elnöki paternalizmusnak! Néhány példa, mire is gondolok:

Grósz a saját uralma egyetlen (rettegett, fenyegető és nem kívánatos) kvázi-alternatívájaként a „fehér terror” rémlátomását vázolta fel; - ő már nem él, és még csak vörös terror sincsen, nemhogy fehér.
Németh miniszterelnöksége vége felé is felröppent valamiféle rejtélyes sajtóhír egy „készülő merénylet” állítólagos leleplezéséről, amiről aztán többet soha-sem lehetett megtudni. (Egyébként Németh volt a legkevésbé paternalista - de nem is volt kifejezetten "küldetéses" miniszterelnök.)
Antall lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt volna lenni, továbbá "keresztény Magyarországot akart", mivel „csak annak van jövője”, - politikai örökségét pedig állítólag Orbán Viktorra hagyta. Ezzel szemben Antall meg-halt, az országhatárokon belül még mindig csak 10,5 millióan vagyunk, viszont Magyarország közel ezer éve keresztény, és egy ideig talán még az is marad. A politikai öröksége viszont elillant, mint a kámfor. Mindenki másként értelmezi.
Horn ‘kezdte’ egy "kvázi-merénylet"-ként is előadott rejtélyes autóbalesettel, ami szemernyit sem csökkentette életerejét és/vagy fanatikus küldetéstudatát. Azóta privatizációs stabilizációjával és Bokros-csomagjaival, sőt a NATO által vezet (meg) minket Európa felé, amelynek egyébként a kelet-közepén élünk... Rendületlenül hiszi is, hogy megoldja az ország dolgait.

Mesterséges aggodalomkeltés, hangzatos blöffök, fontoskodó-riadt öntömjénezés és önfeledt paternalizálás helyett végre olyan határozott koncepcióra - és azt meg-alkotó, megvalósító miniszterelnökre - lenne szükségünk, ami és aki segítene az egész országnak mindenestül kikecmeregni az adósság-csapdából, sőt, ami és aki egyszer s’ mindenkorra véget vetne az 1982. óta rendületlenül folytatódó mély-repülésnek: megmutatná a hihető utat a valódi és tartós konjunktúra-korszak felé.

3.

Forradalom és adósság, - a miniszterelnök személyisége

A legveszélyesebb társadalmi földcsuszamlás a valóban ‘spontán’ forradalom lenne, amelyet - legalábbis eredetileg - nem manipulatív céllal robbantanak ki: a korgó gyomrok, az éhes nép forradalma.

Irányított - tehát manipulatív - forradalom kirobbantásának a veszélye Magyar-országon jelenleg nem áll fenn. A manipulált forradalom (vagy puccs) ugyanis - burkoltan vagy nyíltan - mindig valamilyen diktatúra bevezetését és hatalomra juttatását szolgálja. Pillanatnyilag közvetlenül sem fasiszta, sem egy kommunista diktatúra kialakulásától nem kell félnünk.

Egyébként is: ami 1987 és 1991 között Magyarországon lezajlott, az a lényegét tekintve csendes, vértelen, manipulált forradalom volt (vö. pl.: MSZMP MSZP-vé alakulása, köztársaság kikiáltása, spontán privatizáció, MDF-SZDSZ paktum, taxis-blokád, stb.), amelynek a megvívásából az "elit" szándékosan kifelejtette a néptömegeket, "nehogy bajt okozzanak". Elég volt, ha szavaznak...

Létre is jött a legmodernebb álcázott diktatúra: a pénz és a média diktatúrája.

A bankok, valamint a média által pénzelt és sztárolt elit-politikusok tobzódnak a hatalomban, a vagyonban és a pénzben, - miközben a nép mindenből kirekesztve nyomorog.

A restrikció lényege, hogy a (kis)vállalkozók nem kapnak hitelt, - így rövidesen mindenki rabszolgává válik, aki nem a szűk körű elit tagja. Ezzel párhuzamosan az átlagfogyasztás a fizikai létminimumra csökken, éppen úgy, mint a rabszolgáké az ókori Rómában.

Fasizmus nem lesz, a kommunizmus egy darabig még nem jön vissza; - pénz-és média-diktatúra viszont sajnos van.

El kellene kerülnünk a korgó gyomrok forradalmát is, mert az nem old meg semmit, ellenben újabb irtózatos veszteségekhez vezethet.

Ugyanakkor országos "televíziós kísérletet" folytatnak velünk, amelynek lényege az egyszerű nép "oktánszámának megállapítása". Mikor a korgó gyomrok milliói már nem bírják tovább elviselni a "restrikciós kompressziót" - bekövetkezhet az explózió... Hülye egy kísérlet - játék a tűzzel -, annyi szent! Mintha a koncepció nélküli miniszterelnökök tehetetlenségükben mindig csak arra játszanának, hogy a végső kollapszus soha ne az ő parlamenti ciklusukban következzék be, hanem a restrikciós-kompressziós bomba lehetőleg épp az ellenzék kezében robbanjon fel!

Amikor a Németh-kormány 1989-ben rádöbbent arra, hogy 20,5 milliárd USD adósság terheli az elődei lelkét, úgy ‘megijedt’, hogy azonnal több pártra szakadt, MSZP-vé alakult, pluralista lett, kiírta a szabad parlamenti választásokat, átadta a hatalmat (az adóssággal együtt!!!), - majd a nómenklatúra spontán privatizációs zsákmányával a zsebében legott ellenzékbe ("gazdasági illegalitásba") vonult...

Hadd robbanjon mások kezében a kibiztosított kézigránát, hadd kattanjon mások kezén az adósság-bilincs...

Az Antall-kormány is egy-két év alatt (1990-1992.) belátta teljes tehetetlenségét, sőt, miután már megértette a privatizációs bevételek elégtelenségét, - az adósság-kezelés terén direkt tehetetlenkedésre rendezkedett be (lásd: Kupa-program, mint posztszocialista "nesze semmi, fogd meg jól!"). Ugyanakkor a magára hagyott nemzetgazdaság ezekben az években kezdett egy kicsit magához térni...

Jelentősebb hitelekhez, befektetésekhez ugyan most sem nagyon juthatott, de leg-alább az állandó újabb elvonások, megszorítások réme éppen nem fenyegette...

Némi óvatos növekedés is megindulni látszott.

Ám 1993-1994-ben már nem történt semmi új, a privatizáció is megállt.

Ez a kormány is ‘megúszta’: sem az adósságot nem csökkentette, sem a nemzeti vagyont mind el nem kótyavetyélte, sem komplex államháztartási reformot nem kezdeményezett. Patt.

A Horn-kormány azután nagyon hamar bebizonyította, hogy a gazdaság és a nép restrikciós kompresszió-tűrése minden várakozást felülmúl! Minden gazdálkodó szervezet, vállalkozó és egyéb adóalany (ember) szép engedelmesen besimult az adóprés, illetve az általános "béke feneke alá"; - az egetverő megszorítások és a mindenfajta pénzügyi atrocitások ellen még csak nem is nagyon tiltakozott senki.

A mélabú és a depresszió viszont már mindent beborít.

Nem csoda, hiszen az alkotmánysértő Bokros-csomagok béka-perspektívájában az átlagpolgár is már-már elhiszi: az ország mielőbbi ‘talpra állásához’ sok kicsi fogtömés vagy foghúzás jellegű dilemma helyes megoldásán keresztül vezet az út.

Nosza, áldozzuk fel a teljes fogsorunkat az államadósság visszafizetéséért!

A Horn-kormány így abszolút sikeres két évet tudhat maga mögött, hiszen a fél- időben a teljes pénzügyi és politikai összeomlás réme ismét csak az ellenzéket, a nemzeti oldalt fenyegeti majd inkább.

Az igazi tét az, hogy végül is éppen kinek a térfelén lesz a labda, amikor a bili teljes tartalma kiborul. Félő, hogy ez az idétlen politikai egy-érintőzés már vége felé közeledik, mert az edény már színültig megtelt...

Nehogy az ártatlanokra boruljon, midőn egyszer csak kidűl!

Az államadósság(35 milliárd USD) körül valami nagy disznóságnak kell lenni, ha ennyire nem mer hozzányúlni senki, immár 10-15 év óta!

Gondoljuk csak el:
A szocializmus 45 éven át fennen hirdette, hogy a társadalmi tulajdon (TT) egyformán mindenkié. A privatizáláskor aztán társadalmi részvény sehol, - a magánosítható nemzeti vagyon (1990-ben kb. 60 milliárd USD) egyharmadát szétvitték a kommunisták, kétharmada jórészt ismeretlen külföldi cégeké lett.
Az államadósságot (1990-ben kb. 20,5 milliárd USD) néhány tucat rövidlátó szocialista politikus és dörzsölt kozmopolita bankár "hozta össze", mégis a teljes nemzetet terheli a visszafizetési kötelezettség! (A hiteleket mind tudtunk nélkül - titokban - vették fel, hülyeségekre, de legfőképpen nem ránk költötték; visszafizetni azokat kamatostul mégis mindannyiunknak kell.)
Az 1990 és 1996 közötti időszakban lényegében "tovatűnt" a privatizálható nemzeti vagyon, az egyszerű állampolgárok milliói ma is vagyontalanok, sőt nincstelenek, - ugyanakkor a külső államadósság már 35 milliárd USD.

Se pénz, se posztó; sem vagyon, sem állami fizetés; sem stabil állam, sem virágzó magángazdaság; sem az egyéni vállalkozás létbiztonsága, sem állami társadalom-biztosítás. Sem egészség, sem gazdagság - sem erkölcs, sem kultúra...

Az adósság-állomány ma sem "publikus", részletes mibenlétét még mindig sűrű homály fedi, a hitel-szerződéseket és azok teljesítését titokzatosság övezi. Vajon meddig még, és főleg miért?! Mindez kísértetiesen hasonlít a fogyasztó számára ismeretlen és megismerhetetlen tarifákkal összeállított új típusú villanyszámlák kalkulációjához. Vajon ezek az egyoldalúan, sunyi erőszakkal ránk hárított újabb és újabb teljesíthetetlen fizetési kötelezettségek, ezek a népnyomorító, kifosztó diktátumok jelentenék számunkra a hőn áhított demokratikus jogállamot, rá-adásul a civilizált Európába vezető eufórikus diadalmenetet?

Józan ésszel persze nem is gondolhatjuk, hogy ez az áldemokratikus gyászmenet mintegy szándékosan a lakosság tönkretételét célozná. Inkább talán arról lehetne szó, hogy akkora szemétdombot kellene egyszerre eltakarítani, amely mint feladat meghaladja vezető politikusaink lelkierejét, bátorságát, szakértelmét és nemzet-szeretetét.

Nem az a baj, hogy a mindenkori kormányok, miniszterelnökök - legyenek bármely politikai párt képviselői - 15 éve mintha folyamatosan a nemzetünk érdekei ellen cselekednének, hanem inkább az, hogy valójában nem tettek, nem tesznek a nemzetért semmit.

Pártállásától függetlenül; - milyen is legyen Magyar-ország soron következő, leendő új miniszterelnökének a személyisége?!
Önálló, teljesen új, átfogó gazdaságpolitikai koncepcióval kell rendelkeznie, amelyet ő dolgoz(tat) ki és amelynek eredményességében maradéktalanul hisz. Amelynek a véghezvitelét mindennél fontosabbnak tekinti, és amelynek a meg-valósítására szenteli egész hátralévő életét. (Mert a végrehajtáshoz 4 év kevés, viszont a helyes utat végre meg kell találni, arra rá kell térni. A kezdő lépések megtétele tehát - a feladat nagysága miatt - élethivatás.)
A gazdaságpolitika megalkotásában a legjobb szakértőnek kell lennie, nem taktikusnak, hanem stratégának; - lévén a feladat nem miniszteri, hanem miniszterelnöki. Ellenkező, illetve minden más esetben jégre vihetik a tanács-adói - mint tették ezt Antall Józseffel, vagy Horn Gyulával egyaránt.
Oly karizmatikus személyiségnek kell lennie, aki gondolatmenetével, példa-mutatásával, egyéniségének az egész pozitív kisugárzásával, tett-erejével képes magával ragadni a legszélesebb néptömegeket. Nem lesz könnyű a becsapott nép bizalmát elnyerni, visszaszerezni.
Olyan áldozatkész, küldetéses embernek kell lennie, aki mélyen hisz vezetői elhivatottságában, és kész egész életét feltenni a hatalmas feladat megoldására. Oly nagy formátumú politikusnak kell lennie, aki mentes alantas ösztönöktől, minden kis-szerűségtől, hatalomvágytól, kisebbségi komplexusoktól. Sikeres embernek kell lennie, aki ismeri és szereti a győzelmet, - ámde zokszó nélkül, szépen tud veszíteni is, ha minden kötél szakad.
Határozott nemzeti öntudattal kell rendelkeznie, plebejus beállítottsággal. Az elithez tartozás felsőbbrendűségének gondolati csapdájában vergődő önhitt, önző ember a feladatra eleve alkalmatlan.
Egész nemzetben kell gondolkodnia. Aki bármilyen ember-csoportot - akárha még csak gondolatban is! - ‘kirekeszt’ a nemzet testéből, az csupán kicsinyes önmagáról mond ítéletet. Az elérendő célunk az egész magyar nemzet kollektív boldogulása. Legyen családszerető. A család a nemzet erkölcsi és gazdasági alapja.
Nyílt, nyitott és közvetlen személyiségnek kell lennie, akinek alaptónusa a megengedés, és nem a tiltás. Az embereket, a vállalkozókat most hagyni kell dolgozni, termelni és kereskedni; ÉLNI KELL HAGYNI MINDENKIT! - csak a bűnözést kell korlátozni.
Fiatalnak, erősnek, tettre késznek, egészségesnek és/de bölcsnek kell lennie. Öreg, gyenge, melankolikus, lassú, szentimentális, szenilis, vagy éppen beteg ember könnyebben köt elvtelen (SZDSZ-) paktumokat. A bölcs - bár hitében megingathatatlan - kompromisszumra kész, tudja, hogy a kis téteket el lehet veszíteni, megnyerni a nagyokat kell.
Istenben, hazában, becsületben, az emberben és az élet értelmében mélyen hívő, erkölcsös embernek kell lennie, akitől eredendően és egyaránt idegen mindenféle trükközés, blöffölés, demagógia, egyhelyben járó taktikázgatás, politikai praktika, mellébeszélés-köntörfalazás, hazug ígérgetés és álszent ige-hirdetés.
Látó embernek kell lennie, aki majd előre látja a legfontosabb folyamatok és cselekmények végkimenetelét, aki látja a jobb jövőt, és vállalja annak meg-teremtését is, - aki felvállalja a népvezér cseppet sem hálás szerepét. Késznek kell lennie az "Isten báránya (Agnus Dei)" szerepkör betöltésére is.

Amennyiben az új miniszterelnök a fentiekben leírt követelményeknek megfelel, a személyisége ötvözi a 10 pontban körvonalazott tulajdonságokat, úgy Magyar-országot kivezetheti az adósságcsapda-korszakból anélkül is, hogy előbb túlélni kényszerüljünk a korgó gyomrok forradalmát, ami pedig a nemzethalál vízióját vetítheti előre.

Ha az új miniszterelnök nem ilyen lesz, vagy ne adj Isten későn érkezik, úgy még nehezebb időknek nézünk elébe, vagyis: térdre, imához...!

Jó lenne végre egy olyan csendes, "jó irányban manipulált", eredményes össznépi forradalom, amit az egész nemzet lelkesen a magáénak érezhetne előtte, alatta, és utána, végkifejletében is. Jó lenne egy önálló, határozott, okos és erős miniszter-elnök, akinek tiszta és egyenes a tekintete.

Gőgös, és/vagy sanda tekintetűek, - kérjük, ne jelentkezzenek!

N y í l t l e v é l O r b á n V i k t o r h o z

a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjúhoz kapcsolódóan

"Minden népnek van valamifajta közös nevezője, a homo sapiens mint nevező pedig kevés, amikor van egy több mint ezeréves közös magyar történelmünk."

Mottó: "Egy ellenzéki összefogással meg lehetne fordítani az erőviszonyokat, enélkül azonban nehezen képzelhető el." (Idézet Orbán Viktortól)

Kedves Orbán Viktor!

A Varga Domokos György szerkesztésében a Demokratában közzétett interjúd új reményeket ébresztett bennem a magyar nemzet jövőjét illetően is.

A jelenségek az Univerzumban - a Földünkön is - egyetemes és kölcsönös össze-függésben, valamint meghatározottságban (!) állanak egymással. Érvényes ez a természeti és a társadalmi jelenségekre is, hiszen az ember a természet része.

Ray Bradbury novellájában "történik", hogy az időben évmilliókat visszautazó őslényvadász-expedíció vigyázatlan tagja letér a szigorúan kijelölt ösvényről, és akaratlanul, de eltapos egy lepkét. Amikor visszatérnek saját jelenjükbe, mindent változatlanul találnak - egyetlen kivétellel: a korábban lezajlott amerikai elnök-választás nem az általuk ismert, hanem ellentétes eredménnyel zárult. A lepke elpusztítása visszamenőleg megváltoztatta a múlt egészét, - a módosult emberi történelem pedig "egy kissé" megváltozott jelenhez vezetett!

Az elnökválasztáson a konkurens elnökjelölt győzött.

Lehetséges, hogy egy vigyázatlan időutazó (a Gondviselés katonája?) a kijelölt ösvényről letérve a múltban Magyarországon is eltaposott egy lepkét?!

Számodra "a választás" 1994-ben váratlan eredménnyel zárult. Bölccsé kellett válnod egy politikai szétválás, majd a választási vereség tanulságainak levonása által, - emellett hűnek kellett maradnod önmagadhoz.

A Janus-arcú szövetségesen, az "apa-komplexuson" sikerrel túlléptél. Az egykori kormánypárt széthullása óta a középen hatalmas űr tátong, amelyet betölteni ma könnyebb lehet. Nem terhel atyáid vétke; viszont tiéd az örökség, és a boldogabb jövő. Harmadszor már senki nem léphet semmilyen lepkére.

A potenciális miniszterelnök-jelöltek - a hatvanévesek - "amortizációja"

1996. február 29-ikén arról írtam a Demokratában, hogy Magyarország eljövendő miniszterelnökének a személyisége objektíve determinált. Indirekt szelekcióval próbáltam gondolatban kikövetkeztetni az új miniszterelnök lehetséges személyét. Sorba vettem a ‘jelölteket’, személyes tulajdonságaikat egybevetettem az általam körvonalazott etalonnal: és nem örültem az eredménynek. A mércém bizony túl szigorúnak bizonyult!

Később megértettem, hogy munka-hipotézisemben volt a hiba: februárban még a tökéletes miniszterelnököt kerestem, aki személyesen nem létezhet. Májusra - a Demokrata segítségével - megtaláltam a szükségszerű miniszterelnököt.

1998. új miniszterelnöke csak jelenleg is elismert politikus lehet. A hátralévő 2 év során a legprofibb párt sem lehet képes vadonatúj miniszterelnököt felépíteni, - így csak a meglévő "készletből" gazdálkodhatunk.

Februártól májusig sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy megvilágosodjék a jövő. Ahhoz, hogy a szilaj (nehézkes, de bátor és igazságszerető) magyarság a 24. órában mégis eszméletre térhessen, - a teljes történeti múltnak és az összes délibábszerű reménynek össze kellett omlania.

A reformkommunizmus bukása után milliók utolsó illúziójának bizonyult még az MSZP is, az SZDSZ pedig elveszítette ártatlanságát. Kimutatta a foga fehérjét, mert koalícióra lépett a volt kommunistákkal, majd azonnal az ujja köré csavarta őket. 1996-ban bekövetkezett az MDF felbomlása, majd kérészéletű média-siker után mintha elvirágzott volna a Kisgazdapárt is...

Az eszmék eróziója konkrét személyekben és konkrét személyek által zajlik. Az ellenfelek elfogyasztották egymást, eszméik pedig rendre lejáratódtak.

A "hatvanévesek" a kilencvenes években sorra amortizálódtak:
Pozsgay Imrét, a nagy népi szocialistát végleg pályán kívülre lökte volt pártja, valamint a ‘négy-igenes’ szavazás, pedig jobb sorsra lett volna érdemes.
Antall József, a rendszerváltás miniszterelnöke dolgavégezetlenül meghalt.
Boross Péter, Für Lajos a választási vereség után megszenvedte még az MDF agóniáját, - a pártjuk mostanra mellékszereplővé vált.
Szabó Iván ‘felfedezte’ magában a liberálist és Szabad Györggyel együtt létre-hozta az azonosíthatatlan tömegbázisú és politikai töltésű MDNP-t.

Három "hatvanas" még keményen tartja magát a ringben:
Horn Gyula még javában uralkodik, - és "stabilizál".
Csurka István keményen vádol és füstölög.
Torgyán József is ereje teljében érvel, vitatkozik és pöröl.

A "hatvanasok" mindegyike rendelkezik kiváló személyes tulajdonságokkal, ezért mindegyiküknek jutott is valamilyen sajátos-fontos szerep a rendszerváltásban, Magyarország átalakulásában. De ugyanakkor - mint egy átmeneti kor átmeneti személyiségeinek - egyiküknek sem adatott meg az igazán nagy államférfi vala-mennyi jellemvonásának összessége. Egyikükből ez hiányzott, - a másikukból az. A hatvanasok egy rossz korszakban születtek, néhányan rossz lóra tettek egy mélységesen gonosz korban, - mások viszont úgy öregedtek meg, hogy sosem engedték őket a tűz közelébe. Életrajzukon imitt-amott gyanítható és/vagy valódi szeplők éktelenkednek, a fejükben zavar és bizonytalanság uralkodik, a lelkükben elkeseredés és bús önmarcangolás. Nem egy esetben ellentmondásos, köpönyeg-forgató életutak.

Ez egy komplett generáció, amely életének a legerősebb cselekvő évtizedeit egy örökké fennmaradónak látszó, ám mindenestül hazug rendszerben volt kénytelen leélni. Az álság és a képmutatás sajnos beleivódott még a legjobbakba is...

A "hatvanasok" sokszínű személyiségei fontosak mégis: a közvetlen előzményei lettek az oroszlánszívűnek, a valódi győzőnek.

A jövő nem a hatvanéveseké, - ezért is siettetik az eseményeket olyannyira. Ez az utolsó lehetőségük. 1998-ban azonban már győzhet az új generáció.

Az új miniszterelnök-jelölt nem vétkes a múltban, nem adósa senkinek, nem fut versenyt az idővel. Nem gyanúsítható semmivel, nincs bűntudata, - tehát nem kér, hanem egyszerűen elveszi, ami az övé.

Az élet választása az egyetlen racionális döntés

A nép a négy "szabad" év tapasztalatai alapján kiábrándult a kapitalizmusból, és újra csak olthatatlan vágyat érzett a háromhatvanas szilárd, valamint a három-kilencvenes folyékony kenyér iránt. 1994-ben a választók még visszaszavazták a hatalomba a szocialistákat: a kivétel válhatott látszólagos politológiai törvény-szerűséggé. Innen ered az uralkodó tévhit, miszerint Magyarországon a választók mindig a számukra szimpatikus párt(ok)ra szavaznak. Ez nem így van! Némelyik párt tudatában volt (mind pl. az MDF 1990-ben), vagy van (mint pl. a FIDESZ egyfolytában) annak, hogy az egyszerű választó a párt vezetőjével azonosítja a pártot. Ha sikerül rokonszenves arcú, jól fogyasztható (hiteles) beszédű, egyenes és tiszta tekintetű vezetőt (Antall József, Orbán Viktor) találni, - az önmagában fél győzelem. Mindegy ugyanis, hogy egy párt mit hirdet magáról, mit képvisel a valóságban, honnan jött és hová megy, vagy mit is akar egyáltalán, - perdöntő jelentőségű viszont, hogy a párt vezetőjeként milyen arc jelenik meg az út menti óriásplakátokon, de legfőképpen a televízióban és az újságokban.

Az emberek jól tudják, hogy a párt vezetője - a győzelme esetén - az ország első embere, a miniszterelnöke lesz. Ennek a mai Magyarországon majdnem akkora a jelentősége, mint volt valamikor - vagy van még ma is? - Oroszországban annak, hogy éppen ki a cár. A nép nem buta! Az ország is mindig kicsit olyanná válik, amilyen az aktuális miniszterelnök lelkivilága...

A politika a hatalom művészete. A reálpolitikus mindig a valóság talaján alkossa meg a saját koncepcióját (a hatalom megszerzésének stratégiáját, valamint meg-őrzésének taktikáját), - tehát sohasem a vágyaiból, vagy pláne az ábrándjaiból induljon ki, hanem mindig abból, hogy mi van, és valójában mi várható.

1990-ben az évtizedeken át elnyomott nép még szabadságról és függetlenségről ábrándozott, ezért győzhetett az MDF. 1994-ben a rohamosan szegényedő nép háromhatvanas kenyérről ábrándozott, ezért nyerhette a választásokat az MSZP. Az ‘ábrándozó’ nép kétszer is csúnyán tévedett, mert az ábrándokat sárba taposó amatőrök kezébe adta a hatalmat. 1990. óta a magyar politikában csak egyetlen professzionális szervezet működik - amelyik a hatalmat egyre növekvő mértékben birtokolja és koncentrálja -, az SZDSZ! A magyarázat: a profi politikus mindig pontosan tudja, mi a célja, - tudniillik: megszerezni és megtartani a hatalmat.

Az SZDSZ tudja, hogy az élet mindig a győztest igazolja, - ezért nem csinál(t) lelkiismereti problémát abból, hogy kivel és hogyan szerzi majd meg a hatalmat. Minden idegszálával csak arra koncentrál, hogy megtartsa azt, és kiépítse saját, maradandó infrastruktúráját.

Az élet azért igazolja mindig a győztest, mert a megnyert csaták után elsősorban a győztes marad ‘életben’, - a győztes párt tehát maga az élet, a jövő egyetlen letéteményese. Választani kizárólag csak a győztest, a virulót, az élőt lehet. Ki az a bolond, aki önként és dalolva inkább a politikai halált választaná?! A vereség választása az öngyilkossággal, vagyis az értelmetlen mártíromsággal egyenlő. Aki politizál, - bizonyos mértéken túl ne moralizáljon, de főképp ne ábrándozzék! A túl sok moralizálás a politikában azt jelenti: "bizonytalan vagyok abban, hogy valóban győzni akarok-e", - illetve: "nem is tudom, mit kezdenék a hatalommal?!"

Az ábrándozás főleg azt jelenti, hogy a politikus megvalósíthatónak vél valamit, aminek a véghezvitele lehetetlenség. Az élet könyörtelen: a túlzott moralizálást és/vagy az ábrándozást vereséggel, a politikai halállal bünteti...

Lehetőleg igyekezzünk életben maradni, - próbáljunk meg győzni.

A fentiek alapján a miniszterelnök-jelöltek többsége "könnyűnek találtatik", mert kiderül róluk: moralizálók vagy ábrándozók.

Horn Gyulanagy taktikus. Nincs sem jövőképe, sem bármilyen megvalósítható koncepciója, csupán szorgalmasan intézi a napi közügyeket. Azonban a hatalom megtartásában bizonyosan nagy mester! Az SZDSZ-nek viszont a hatalom és a vagyon egésze kell, tehát lesz itt még ingyen cirkusz!

Horn Gyula nagy ábrándozó! Arról ábrándozik, hogy:

Kommunistából lett "szocialistaként" megvalósítja a szociális piacgazdaságot, az emberarcú kapitalizmust. (A "szociális"-ról már lemondott.) Ami helyette valójában épül: az állammonopolista feketegazdaság.
Felvesznek bennünket az Európai Únióba, valamint a NATO-ba. Még nagyobb ábránd, hogy azt hiszi: a felvétel jó lenne nekünk. Naivitás azt képzelni, hogy NATO-felvételünket az oroszok eltűrnék. (Én voltam naív! - a szerző.)
Az adósság-állomány növekedése, a nép további elnyomorodása, a gazdaság folyamatos zsugorodása a kormánya által hozott intézkedésekkel megállítható. Nem állítható meg. Az infláció nem csökken, a forint tovább romlik, a nemzeti vagyon elfogy, az árak az égig nőnek, a külföldi termelőtőke nem jön, a fizetési mérleg nem stabilizálódik. Minden "igyekezete" ellenére egyre terebélyesedik a feketegazdaság.
Az SZDSZ kitart mellette, a nép az 1998-as választásokon újra az MSZP-re és reá szavaz, a külföldi kapcsolatok is segítenek majd megóvni hatalmát. Nem! Az SZDSZ le fog lépni a süllyedő hajóról, a nép többé nem szavaz az MSZP-re, a külföldi kapcsolatok pedig egy csapásra elenyésznek. (Tévedtem! - Cz. L.)
Az MSZP egysége fennmarad és ez elég az SZDSZ "féken tartására", továbbá a nemzeti ellenzék sohasem áll össze egységes választási ellenféllé. Tévedés! Az MSZP a sokasodó kudarcok nyomán több részre fog szétesni, az SZDSZ sokkal erősebb és egységesebb az MSZP-nél, - a nemzeti ellenzék pedig majd az utolsó pillanatban mégiscsak összeszerveződik. (‘Fél’ siker! - Cz. L.)

Lezsák Sándor nagy moralizáló és ábrándozó, - mint politikus abszolút amatőr. A hatalom megszerzése és gyakorlása a számára a legnagyobb misztérium, más-részt súlyos személyes felelősségvállalási és etikai probléma. A költőt műveiből lehet megismerni. Az „Atilla, Isten kardja” rock-opera verseiből (a történelem-szemléletéből és jellemrajzaiból) mindez jól kiolvasható.

A Magyar Demokrata Fórum nevű ‘átmeneti politikai szerveződés’ sem volt több romantikus ‘össz-nemzeti ábrándnál’, amelyből mára csupán néhány szép emlék maradt, - ezeknek tétova politikai örököse Lezsák Sándor...

Giczy György a maga kereszténydemokrata mozgásterében reálpolitikus, - pártja lehetőségeit jól mérte fel, amikor úgy döntött, hogy elsődleges célja az egységes és önálló arculatú KDNP felépítése. A mai magyar politikában azonban farkas-törvények uralkodnak; - Magyarország hatalmi és vagyoni újrafelosztása pedig a legkülönfélébb ragadozók által folyamatosan zajlik, a Parlament éppúgy kicsinyes marakodások színtere, mint akármelyik még állami többségi tulajdonú bank (pl.: OKHB), vagy gazdálkodó részvénytársaság (pl.: MOL Rt., Hungarocamion Rt.). A kereszténydemokrácia nálunk a farkasok (s egyéb ragadozók) által szüntelenül üldözött és tizedelt jámbor-ájtatos bárányok naív ábrándja csupán...

Giczy György hivatalból moralista is. Krisztus mondta: "Az én országom nem e világról való". A földi-politikai hatalom egy valódi kereszténydemokrata kezében önmagában is súlyos morális dilemma.

Csurka István kiváló drámaíró (volt), a saját maga által felépített világban (ami a konstruktív fantázia és a valóság egy sajátos keveréke) reálpolitikus. Diplomáciai érzéke nincs, tehát kifejezetten rossz reálpolitikus. Született ábrándozó, amikor szentül hiszi, hogy a multinacionális és szupranacionális cégek magyarországi tér-hódítása visszafordítható, - mi több: Magyarország számára létezhet valamiféle egyezményes harmadik út.

Az átalakuló Magyarországra mindenfajta tőke egyformán rabolni jött, a nemzeti vagyon, a működő tőke a "privatizáció" során mindenestül odaveszett, - sőt, már a termőföld jó része is csak papíron a miénk. Ez a kapitalizmus. Csurka legfőbb tévedése, miszerint Magyarországot - e tekintetben most tök mindegy, hogy kik - épp’ napjainkban gyarmatosítják. Nem! Magyarország politikailag legalább 50, gazdasági szempontból meg legalább 15 éve gyarmat; kétségtelen viszont, hogy a multikultúra hatalomátvétele mindössze 6-8 éve kezdődött és még a mai napig is tart. Nemzeti vagyonunkat "elkobozták" a kommunista államadósság fejében, úgy, hogy a vagyon eltűnt, az adósság pedig közel megduplázódott. Vagyonunk, függetlenségünk ellopása után most likvidálják a nemzeti kultúránkat is. Mind-ennek az eredendő oka Magyarország tudatos eladósítása, amely folyamat lassan "eredményesen" lezárul... Ez már nem a csapda, hanem a végleges ketrec! Az a baj, hogy nincstelenek vagyunk, - az a bizonyos harmadik út pedig nem létezik. Össznépivé gerjesztett ábrándok kergetése morálisan is erősen kifogásolható.

Torgyán József dr.az átalakulás-korszak "fenegyereke", furcsa népies humorú és intelligenciájú, magányos politikusa. Csurka Istvánhoz hasonló annyiban, hogy szinte mindenkivel (Antalllal, Hornnal, stb.) állandó harcban áll(t), bírálja Orbán Viktort is. Sőt, - Csurkával is rivalizál. A személyisége nem tűr ellentmondást. A hatalom megszerzése és gyakorlása tekintetében nincsenek illúziói és skrupulusai. Nem ábrándozó típus: mint ilyen, Lezsák Sándor szöges ellentéte.

Torgyán József 1 álló órán át képes egyetlen összefüggő körmondatban beszélni, azután elkezdi önmagát sűrűn ismételni, majd "elveti a sulykot". Mostanáig bírta türelemmel, nemrégiben azonban kibuggyant belőle: "álliberális férgek". Ez a ki-jelentés reá és a pártjára egyaránt végzetesnek bizonyult. Azonnal besorolták őt "a szélsőjobb" képviselői közé, közvetlenül Csurka István mellé, - akivel viszont egyáltalán nem is szövetségesek! (Nem csoda ez, hisz Csurka egy science-fiction világ stratégája, - Torgyán pedig egy nagyon is földhözragadt világ, a kisgazdák szófacsaró ügyvédje.) Torgyánra igaz: a sajtó adta, - a sajtó elvette... A liberális újságírók olymértékben feldühödtek, hogy felhagytak a már korábban megkezdett sztárcsinálással, és legott új médium (Orbán Viktor) után néztek. Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerűsége a legkülönbözőbb "Sanda Ipsék" szerint "vissza-csökkent" a 6 évvel ezelőtti, 15 % körüli kiinduló szintre. A jó ég tudja, mi itt az igazság?!

Pető IvánMagyarország miniszterelnöke lehet, ha az SZDSZ megnyeri az 1998. évi választásokat. Ez akkor válhat lehetségessé, ha az MSZP-kormány - nem túl látványosan, de - megbukik, és az MSZP több részre szétesvehitelét veszíti. Az SZDSZ-nek tehát ki kellene lépnie a reménytelen jövőjű koalícióból. Másfelől az SZDSZ csak úgy nyerhetne, ha az egységes nemzeti ellenzék létrejöttét sikerül megakadályoznia. Ha az MSZP felbomlik, a nemzeti ellenzék pedig össze sem szerveződik, - az SZDSZ már 18-20 %-kal (ez mindenkori maximális lehetősége) is győztes lehet. Tekintettel arra, hogy "az MSZP vélhetőleg elintézi saját magát"; az SZDSZ minden erejét a két legerősebb potenciális ellenfél, a Kisgazdapárt és Orbán Viktor ellen összpontosíthatja. A nemzeti ellenzék eggyé szerveződésének egyik lehetséges centruma ugyanis a Kisgazdapárt, a maga várható 15-20 %-os szavazati arányával, vagy/és Orbán Viktor személyes vonzereje. Az már tragédia lenne az SZDSZ számára, ha a nemzeti ellenzék úgyállhatna össze a Kisgazda-párt és Orbán Viktor (mint egyezményes miniszterelnök-jelölt) vezényletével, hogy már a széteső MSZP népi-nemzeti szárnyát is maga mögött tudhatja. A játék nyilvánvalóan arra megy ki, hogy a nemzeti ellenzék semmilyen irányítással ne jöhessen létre, az MSZP pedig csak az utolsó pillanatban hulljon ‘eredeti össze-tevőire’ - mindez az SZDSZ prominens érdeke. Győzelmük esetén Pető már való-színűleg nem Kuncze Gábort jelölné miniszterelnöknek, hanem - a háttérből elő-léptetve - saját magát. Vagyis a ‘szürke eminenciás’ Pető nem moralizál és nem ábrándozik, - tehát komoly esélyes.

Németh Miklós vagy Nagy Sándor akkor jöhet szóba miniszterelnökként, ha az MSZP történetében a Horn-korszak netán a párt katasztrofális szétesése nélkül érne véget. Ez ugye előre megtervezett és következetesen végrehajtott generáció-váltást feltételez az MSZP vezetésében, ami valószínűtlen. Horn Gyula és Vitányi Iván önként nem adják át a hatalmat. Németh és Nagy - nagytapasztalatú köz-gazdászok. Viszont egyikük sem karizmatikus egyéniség, mindkettőjüket az egy-kori állampárt jogelőd (az MSZMP) nevelte ‘naggyá’. Az MSZP (mint szociális organizmus) esetleg ‘megérzi’ a széthullásának veszélyét, és ‘segítségért’ előbb-utóbb - mint a bomló pártot újra integrálni hivatott, népszerű személyiségekhez - Némethez és/vagy Nagyhoz fordul. Mivel egyikük sem kifejezetten moralizáló vagy ábrándozó típus, - a hívásnak eleget is tennének...

Orbán Viktor alkalmasságát, választási esélyeit - személyes tulajdonságait „az etalonnal” összevetve - saját kijelentéseiből próbálom megítélni. Orbán Viktor realista, nem kerget ábrándokat, - az erkölcsisége pedig minimum annyi, hogy hű lesz legbenső önmagához, ami egy politikus esetében nem kevés. Mármint hogy egyáltalán van - a politikai karrierétől független - legbenső önmaga...

Orbán Viktor miniszterelnöki alkalmassága az etalon 10 pontja alapján

1.

Önálló, új, átfogó gazdaságpolitikai koncepció megléte, kidolgoz(tat)ása

Orbán Viktor ügyvéd; a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdések lehetséges meg-oldásait alapvetően a FIDESZ szakértői révén ismeri. Szakértői azonban liberális beállítottságúak. Orbán lényeglátását dicséri, hogy a magyar gazdasági helyzet kulcsösszefüggésének a külső eladósodás kontra privatizáció kérdéskörét tekinti. Hátrányosnak tartja (hiányolja), hogy máig nem jött létre egy tőkeerős nemzeti burzsoázia, - így a külfölddel szembeni politikai kiszolgáltatottságunk is tovább nőtt. A külföldi nagytőke beavatkozása a magyar politikába elsősorban a tömeg-tájékoztatás birtoklásán keresztül valósul meg. "A világ eseményeinek történéseit különböző pénzügyi csoportok is befolyásolják." Magyarországnak nincs olyan ipar-és privatizációs politikája, amely biztosíthatná a nemzetállam önvédelmét a külső érdekű befolyással szemben.

Átfogó koncepcióra, nemzeti stratégiára lenne mielőbb szükségünk: "A nemzeti stratégia azért szükséges, hogy a nemzeti érdekeket érvényesíteni lehessen egy bonyolult, és valóban szűk csoportok által is jelentősen befolyásolt világban."

Node mi a kiszolgáltatottságunk oka, Viktor? Az adósság. Az adósnak nem lehet önálló véleménye, önvédelme, önérdekű politikája, és nem lehet szakértői vagy nemzeti öntudata sem!(Lásd pl.: a Demokrata április 4-iki számában megjelent írásomat: "Egy előre gyártott életforma" címmel.)

2.

A gazdaságpolitika megalkotásában legyen a legjobb szakértő

Az adósság kezelését illetően Orbán Viktor támaszkodik a FIDESZ szakértőinek számítási eredményeire, miszerint:

"Ma rendszeresen fizetni az adósságot; - több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni". Ez tévedés! 1982. óta a kamatokra vesszük fel az egyre újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem annak nagykeservesen csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a másfél évtizede "begyakorolt módja" számunkra kedvező lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nőtt volna. Ha a hiteleket produktív beruházásokra fordítjuk, - a befektetések hozama a GDP-t növelte volna, amely növekményből az adósság egy részét mindig törleszthettük volna. Mindezeknek azonban már úgy 15 éve éppen az ellenkezője történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság egyre nő; - 8-10 éve pedig már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a FIDESZ szakértői ugyanabból a restrikciós emlőből szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértői?! A magyar adósság bizony régen túlnőtt az "egyszerű kezelgethetőség" határain, képtelenség azt állítani, hogy egyfajta operatív-preventív méricskéléssel a probléma megoldható! A növekvő, halmozódó adósság növekvő kamatfizetési kötelezettséget von maga után, amit csökkenő nemzetgazdasági teljesítmények (GDP) mellett csak újabb és újabb hitelek felvételével lehet áthidalni. A külföldi tőke elmúlt évekbeli fokozott beáramlása egyébként is döntően a privatizációs bevételekkel állt összefüggésben, amely forrás pedig hamarosan végleg elapad. Ráadásul, ha a beáramló készpénztőkét "egy az egyben" csak adósságszolgálatra fordítjuk, akkor elkótyavetyéljük a nemzeti vagyont, feléljük a jövőt, és igaz lehet ugyan, hogy az adott évi kamatfizetési problémát ‘megúszhatjuk’; - erőforrásaink, tartalékaink, lehetőségeink viszont tovább zsugorodnak. A szakértők álláspontja tehát kifejezetten cinikus...

Hajózni márpedig szükséges. (Navigare necesse est.) Országunk hajója állítólag megnyugtató sebességgel halad a viharos tengeren az Európai Únió nevű Kánaán-kontinens felé... Csakhogy egyre nő a ballaszt súlya, a felesleges (adósság-)teher, ami lassanként minden hasznos rakományt kiszorít a hajóról! A fedélzeten térdig áll a víz, a lakosság alkotó munka helyett öncélú vízmeregetéssel foglalkozik, a kormány(os) a ballaszt helyett a hasznos tárgyak (a hazai termékek) tömegét (=export), sőt már az arany-kincseket (=működő tőke) hajigálja kétségbeesetten a tengerbe az elmerülés közvetlen veszélyének elhárítása céljából. Az Európai Únió partja viszont ködbe vész (sokak szerint nem is arra van), az iránytűt már mások sem találják, - tehát lényegében találomra hajózunk.

Csupán három dolog kétséges: odaérünk-e még elmerülés előtt, hova érünk oda, - illetve kik, és hányan? Ami viszont bizonyos: mindannyian gatya nélkül...

Viktor!, - jégre visznek a szakértőid, mint Antall Józsefet, vagy Horn Gyulát!

3.

Legyen karizmatikus, tömegeket magával ragadó személyiség

Orbán Viktor karizmatikus személyiség. Már látható, milyen lesz 40-45 évesen. Tudatosan hű legbenső, magyar öntudatú, magyar önazonosságú önmagához... Kérdés, hogy a tömegeket képes-e magával ragadni, és mi vár bennünket vele az út legvégén? Nem tudható biztosan, hogy számára mennyire fontos a becsapott nép bizalmának újra elnyerése. A népet ő még (!) ugyan nem csapta be (kevés politikusunk dicsekedhet ezzel!), - de a tömegeket újra bízni valakiben neki kell megtanítania. Nagy kérdés Orbán Viktor egész politikai alapállása. Amennyiben azt képzeli, hogy semmi extra, ez itten egy hétköznapi közép-kelet európai poszt-kommunista jogállam, félúton az Únió felé, amelyben már természetes jogánál és ügyességénél fogva is ő és elit-csapata fog 1998-tól tökéletes euro-bürokráciát csinálni, - úgy nagyot téved! Ennél a magyar helyzet kicsit sokkal bonyolultabb. Nevezetesen: éppen hogy a széles tömegek, a nép - ironikusan: "kezelhetősége" - jelenti a legfontosabb politikai és gazdaságpolitikai problémát. Nem az itt ugyanis a legfőbb dilemma, hogy jó kormány vagy rossz kormány, jobbra-e vagy balra, itt a tőke, hol a tőke, magyar-e vagy más, - hanem az, hogy hamarosan az egész nép éhen hal vagy megfagy, hacsak nem tesz valaki gyorsan valami nagyon jót! A helyzet roppantul kényelmetlen, nép nélkül minden egyszerűbb lenne: fenyegetve nehéz politizálni...

Orbán Viktor egyre népszerűbb politikus. Az SZDSZ-es körök ma már kétkedve tekintenek rá - diktátornak, meggondolatlannak, köpönyegforgatónak, s újabban nem túl okosnak is nevezik -, ám a nép (és benne az értelmiség) 80 %-a számára azonban Orbán személye jelenti 6-7 éve az utolsó titkos reménységet.

Jó lenne bizonyosnak lenni abban, hogy számára a magyar nép épp olyan fontos, mint viszont. Ehhez áldozatkésznek is kell mutatkoznia, ki kell nyílnia, - vagyis személyesen egyre többet kell kockáztatnia. „Saját érdekében fel kell adnia a saját érdekét!” - amint ezt Sándor András író szellemesen megfogalmazta volt...

"A kormány politikájában nem érvényesül az a felismerés sem, hogy a magyar népességfogyás drámai méreteket öltött, és ha a folyamat nem áll meg, ennek súlyos gazdasági és társadalmi következményei lesznek. Ellenfeleinkről pedig akik "tudják, merik és teszik", akár dicsérőleg is megkockáztatom, hogy semmit nem tesznek megfontolatlanul."

4.

Áldozatkész, küldetéses, nagyformátumú embernek kell lennie

Orbán Viktor küldetéses ember, bár - ő maga mondta - még nem bizonyos ebben. Márpedig küldetéses, kit annak rendelt a Gondviselés. Orbán küldetéses mivoltát nagyjából mostantól kezdve lehet és kell is felismerni; legfőképpen abból, hogy a személyisége akarva-akaratlan politikai vonzáscentrummá vált, mert - miként a hatalmas kozmikus tömegek gravitációs erőterében görbül a téridő - határozottan gyorsulva görbül körülötte a társadalmi erőtér...

Mielőtt bárki azt hinné, hogy pl. Ezékiel próféta vagy Nostradamus nyomdokain haladva látomásaim támadtak; megmagyarázom, mire is gondolok. Orbán Viktor magára maradt, és ez nem lehet véletlen! („Saját társadalmi közegében sem kompatíbilis.” - mondta róla szintén Sándor András.) Egész eddigi szereplése egyfajta pozitív kiválasztódás története: Orbán Viktor személyisége folyamatosan tisztulva megszabadul sallangjaitól és a korábbi tévedéseitől, tehát exkluzivitása egyre fokozódik, - másfelől a társadalmi erőtér mintha kitárulkozna előtte, hogy azután a megfelelő időpontban pajzsként köré görbülve megóvja, majd felemelje őt. A történet fontosabb mérföldkövei az alábbiak:
Orbán 1989-ben - Nagy Imre temetésén - elmondja híres-hírhedt beszédét.
A liberális FIDESZ - "Listen to your heart!" - viszonylag jól szerepel az 1990-es választáson.
"Hazudik a Kormány!" - kiáltja Orbán a Parlamentben Antall Józsefnek.
Antall meghal, de politikai örökségét halálos ágyán Orbán Viktorra hagyja.
Orbán belső ellenzéke (Fodor Gábor, Ungár Klára, stb.) távozik az SZDSZ-be; a FIDESZ leszakad az SZDSZ-ről és el is távolodik korábbi szövetségesétől.
A FIDESZ a belső és külső irányváltás után alaposan "leszerepel" az 1994-es választáson (a volt liberális választói már, - a konzervatív nemzetiek még nem szavaztak rá).
Orbán az MSZP-SZDSZ koalícióról: "Ami összetartozik, az most összenő.".
A FIDESZ polgári szövetséget igyekszik összekovácsolni az MDF-fel és a KDNP-vel, - de a kísérletei (akkor még!) nem vezetnek átütő eredményre.
Az MDF kettéválik, megalakul az MDNP - majdnem ez történik a KDNP-vel is -; a maradék MDF elhatárolódik az MDNP-től és a MIÉP-től, de nem keres kapcsolatot a Kisgazdapárttal sem.
Az MDF egyre csak veszít fogyó jelentőségéből; majd ominózus március 14-iki beszédjét követően Torgyán József és a Kisgazdapárt népszerűsége mély-pontra zuhan.
A FIDESZ népszerűsége újra felnövekvőben van; - Orbán "pengét vált" Horn Gyulával (farmer/pufajka), a sajtóban SZDSZ-ellenes kijelentéseket tesz, - az SZDSZ viszont hallgat.

Vegyük észre, hogy a "jobboldal" (MDF, MDNP, KDNP, FKgP, stb.) jelentősége folyamatosan zsugorodik, - e pártokat egyfolytában a szétesés és a politikai halál réme fenyegeti. Képtelenek a belső viszonyaikat rendezni, mint ahogy képtelenek egymással - beleértve: a Kisgazdapárttal, illetve a MIÉP-pel - összefogni is...

Nem lehet nem észrevennünk, hogy még ‘a népszerű’ Kisgazdapárt is kicsúszott egy banánhéjon a "jobbszélre", miközben a MIÉP-pel együtt egymást túlharsogva szidják úgy általában a liberálisokat, ám mégsincs közöttük egyetértés ezenkívül semmi másban.

Észre kell vennünk továbbá azt is, hogy miközben a "jobb-közép" reménytelenül szétmorzsolódott, a pártjai atomjaikra estek szét, és így a nemzeti gondolat ma látszólag megosztottabb, mint valaha volt; - Orbán Viktor és a nemzeti-liberális FIDESZ népszerűsége (az SZDSZ rémületére) csendesen-biztosan, állandóan nő. A szemfüles és pragmatikus Orbán Viktor azonnal észrevette, amint a társadalmi erőtér kinyílt előtte, és - mint egykor a FORMA 1-es autóversenyeken rendre, az utánozhatatlan Ayrton Senna - gondolkodás nélkül bebújt a résbe. Legalábbis el-gondolkodtató, de még inkább döbbenetesen sorsszerű változat lenne, ha végül a liberális FIDESZ válhatna a nemzeti gondolat meghatározó vonzás-centrumává. Lehet, hogy Orbán Viktor válhat Deák Ferenc politikájának (kiegyezés) egyedüli letéteményesévé, örökösévé, - és ez esetleg történelmi szükségszerűség?!

Orbán Viktor áldozatkész, mert felvállalta "a résbe-bújás" személyes kockázatát. Nyilván elhivatott, mert különben inkább ügyvéd lenne, mintsem miniszterelnök-várományos. Hogy nagy formátumú-e? Majd kiderül 1998-tól. Biztosan tudjuk ellenben, hogy Orbán Viktor mentes a mindenfajta kisszerűségtől, illetve nincs kisebbségi komplexusa sem. Sikeres ember, aki ismeri és szereti a győzelmet. Ám megmutatta, hogy emelt fővel tud veszíteni is. Ma már talán azt is tudja, hogy akkor még korai lett volna győznie...

5.

Nemzeti öntudattal és plebejus beállítottsággal kell rendelkeznie

Orbán Viktor nemzeti öntudatról tesz tanúbizonyságot: "Megnézhetjük, hogy az SZDSZ kultúr-kormányzata mit is tett a magyar kultúrával, és hogyan próbálja elterelni a másság fedőnevű kampányával a figyelmünket mindazokról az igazi problémákról, amelyek a magyarság önismeretéhez és önazonosság-tudatához kapcsolódnak." Vagy: "Valamifajta magyarázatát kellene azért adni, hogy ha tudják, hogy mit tesznek, akkor miért merik megtenni." Szükségesnek tartja meg-jegyezni: "Elfogulatlan szemlélő soha nem vonhatta kétségbe a FIDESZ nemzeti elkötelezettségét." Tudja, hogy a hazai működő tőke tulajdonlási aránya politikai kulcskérdés lesz: "... A Magyarország gazdasági életét befolyásoló stratégiai döntések tekintélyes része a határon kívülre került... A kiszolgáltatottságunk ma nagyobb a kívánatosnál... Nem mindegy, hogy van-e az országnak olyan, a haza iránt elkötelezett, a gondjait megértő, átérző tőkeerős vállalkozói rétege, amely mozog ugyan a világpiacon, de a számára Magyarország nem csupán egy telep-hely lesz, hanem a hazája... Nagyon lényeges, hogy a Magyarország sorsát meg-határozó tulajdonosok között milyen számban találhatunk olyan gondolkodású tőkéseket, akik kötődnek is ehhez az országhoz... Egy nemzeti elkötelezettségű tulajdonos nem érzi úgy jól magát a saját országában, hogy neki jól megy, de az országnak egyre rosszabbul." Orbán Viktor plebejus beállítottságára is utal: "... Magyarországon sajnos nem az a demokrácia van kialakulóban, amit Nyugat-Európából megismertünk. A homlokzat ugyan demokratikus intézményrendszert mutat, ámde a homlokzat mögötti élet már merőben különbözik a nyugat-európai demokráciák működésétől. Ma nagyon komoly kérdés, hogy vajon egy maffia-gazdaság irányába mozdulunk-e el, vagy pedig egy nyugat-európai, a verseny áldásos hatásait is érvényesíteni tudó piacgazdaság irányába. Egyre erősödik a félelmem, hogy a maffia-gazdaság felé. Magyarországon a középréteg erőtlen, a mostani kormánypolitika pedig a további gyengítését tűzte ki célul. Vagyis a mai magyar politika nem a középréteg védelmét szolgálja a mindenkori nagytőkével, s annak terjeszkedésével szemben, hanem megfordítva: a magyar politikát egyre erőteljesebben kebelezi be a nagytőke." A nemzeti piac és a kultúrális értékek védelmében szól: "Ha megnézzük, hogy Magyarország a saját piacának védelme vagy a saját nemzeti gazdasági érdekeinek védelmében milyen lépéseket tesz, és ezt összevetjük a nyugati államok lépéseivel, akkor Magyarország nemhogy nem nacionalista, hanem egy önmagát egyenesen kiszolgáltató ország képét mutatja. Egyetlen európai integrációval foglalkozó tanácskozáson sem történik más, mint hogy a résztvevők az úniós együttműködés keretein belül különböző retorikákkal, de saját nemzeti érdekeiket képviselik... A világgazdaságba kétféle módon lehet integrálódni. Az egyik, hogy megpróbáljuk megőrizni önmagunkból mindazt, ami bennünket utánozhatatlanná tesz, tehát nemzeti karaktert ad nekünk. Miközben elfogadjuk azt a gazdasági parancsot, hogy integrálódni és együttműködni kell; keressük meg annak útját-módját, hogy közösségeinket, értékeinket, kultúránkat megőrizzük, valamint gazdasági érdekeinket érvényesítsük. Aztán van egy másik megközelítés, amely szerint ennek nincs jelentősége; - integrálódni kell, aztán lesz, ami lesz." A nép sorsa iránti aggodalmát fejezi ki: "Ha a rendszerváltásnak nem a politikai intézményi, hanem az emberi dimenzióját nézzük, akkor a mérleg rendkívül elkeserítő. Az igazán nagy bajaink nem feltétlenül a makrogazdasági mutatókban öltenek testet, hanem inkább az emberi élet alacsony minőségében... Drámai módon romlanak a népegészségügyi és a halálozási adataink; - és ezzel összefüggésben egyre súlyosbodik a népességfogyás régi problémája. Érdekes módon ennek megoldására a miniszterelnök úrnak még egy ötletre sem futotta."

A teljes anyag letölthető innen:

http://rakoczihirlevel.freewb.hu/feltolt/magyar_felosztas.pdf