Czike László

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyarország globalizációja

 

a rendszerváltás gazdaságtörténete publicisztikákban

 

(esszégyűjtemény)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vác, 2004. június

 

 

 

 

Örök üdvösség, vagy az aranyborjú?!

 

A történelmi idők kezdetén az ember naturális gazdálkodást folytatott, aminek a társadalmi önellátás (autarchia) volt a lényege. A kereskedelem nem volt a meg-élhetés nélkülözhetetlen feltétele; - globális és mindenre kiterjedő, szükségszerű létezési mód, mint ma. Sok évezreden át a kereskedelem is naturális árucsere formájában zajlott: ami élelmiszert a földművesek termeltek, vagy ami más cikket a kézművesek előállítottak, azt a társadalom vagy a szűkebb közösség felélte, fel-használta; s csak a többnyire kevés felesleget „vitték a piacra” és cserélték el más termékekre. Ezen időszakban a kincsképzés még csupán a legmagasabb világi és vallási méltóságok privilégiuma; - csak mint „kuriózum”, s nem mint széleskörű „foglalatosság” létezett...

A nemesfémek (arany, ezüst) és a drágakövek - mint kincsek - már korán is „a kincsképzés tárgyát” képezték; a felhalmozott kincset és tulajdonosukat (császár, király, kán, fáraó, főpap, sámán, varázsló, stb.) a társadalom babonás tisztelete övezte. A földi urak „kincsvagyona” eleinte csak más törzsek, népek, országok leigázásából és kifosztásából származott; - de később, amikor a termelékenység rohamos fejlődése egyre uralkodóbbá tette a kereskedelmi árucsere-viszonyokat (jelentősen nőtt a termelés elcserélhető, eladható feleslege!), az emberi munka termékeinek csereértékét elkezdték nemesfémben kifejezni, vagyis a „kincs” vált általános egyenértékessé. Ettől kezdve az emberi munka közvetlen érték-termelővé vált, s az új értékek többlete (kereskedelmi bevétele) szintén kincsként csapódott le, nagyrészt azoknak az uraknak a kincstárában, akik a foglalkoztatott munkások (rabszolgák, földművesek, stb.) élete, tevékenysége, munkája felett is rendelkeztek. Ekkortól „automatikusan” megkezdődött a királyok és a főpapok (Istentől eredeztetett - legitim) hatalmának „elértéktelenedése”; hiszen a politikai és isteni hatalomtól független, új (polgári) erő jelent meg a közélet porondján - a szakralitástól már mentes kereskedelmi tőke hatalma. Ez az új hatalom szinte észrevétlenül egyre nagyobb kincset „gyűjtött össze”, és amikor hiteleket kezdett nyújtani az „isteni” uralkodók és a főpapjaik „átmeneti” megélhetési, működési gondjainak az áthidalására; - nos, ettől kezdve már a világi és a nem világi, vallási hatalom egyaránt újabb függő helyzetbe került. A király és a főpapság már eddig is kölcsönösen függtek egymástól, de most mindkettő az új, kiszámíthatatlan erő, a kereskedő, a pénzember „uszályába szegődött”, vagyis alárendelődött neki...

 

A pénzhatalom megjelenésétől kezdve már nem az „Ég” irányítja a „Földet”, az emberi történelmet, hanem megfordítva! Tekintettel arra, hogy a zene műfaját és minőségét az határozza meg, aki a zenészeket fizeti, - a kereskedelmi tőke vált az ideológiák, a vallások és az eszmék fő megrendelőjévé.

Mindezek a nagy változások „viszonylag simán” zajlottak le, bár nyilvánvaló, hogy a középkor minden súlyosabb háborús konfliktusa a királyság, a vallások és a pénz egymás közötti torzsalkodásából, hatalmi villongásából fakadt; - egészen addig, amíg a pénzhatalom „formát bontott”, és függetlenítette magát mindkét másik hatalmi formától, de az értéktermelő emberi munkától, a valóságtól, majd végül önmagától is...

 

Amikor a kereskedelmi tőke (mely eredetileg a termelés finanszírozását szolgálta) önmagából létrehozta az önálló banktőkét (mely már csak pénzt termelő pénz!); - megjelent a hitel, a kamat, a részvény és az árfolyam-nyereség, az osztalék, a váltó, a kötvény, a tőzsde, a spekuláció; a derivatívák urainak a birodalma. A világ kettéhasadt! Egy valóságosra, melyben eztán is a munka az értéktermelő; és egy képzetesre, melyben az elképzelt jövőbeli (profit)várakozások kereskedelme folyik. A játszma tétjei ezerszeres mértékűre duzzadtak; oly összegekre, melyek mellett a valós termelés értéke eltörpül. Már nem a folyó termelés finanszírozása, hitelezése vagy a profitja a fő cél, - hanem a politikai hatalom. Ezen a „fikciós piacon” már nem termékek, nem termények, nem erőforrások, nem anyagi létezők cserélnek gazdát, hanem: országok, vallások, a jövő felélése, és a kultúra, a gondolkodás feletti korlátlan uralom.

A legelvontabb fétis, a minden más értéket és mértéket magába olvasztó egyen-értékes általános értékcentrummá nőtte ki magát, oly hatalmi tényezővé, amely már az ember(iség) létét fenyegeti.

 

A keresztény világ a Krisztus születése utáni első évezredben fokozatosan alakult ki; - a kereszténység kb. 1000 körül világ-vallássá, s a fejlődő európai civilizáció eszmei motorjává vált.

A középkorban a Római Katolikus Egyház amolyan „evilági” irányító szerepet is betöltött; - Európában semmilyen fontosabb politikai esemény nem történhetett a pápa jóváhagyása, beleegyezése nélkül. Talán a legjobb példa a magyarok állam-alapítása; - első királyunk, Szent István megkoronázása, a pápától kapott szent koronával. (Kereszténnyé lettünk, hogy fennmaradjunk...) Úgy 1000-től 1500-ig tehát az emberi életminőség vonzás-centruma az Isten, és az ő „földi teste”, az anyaszentegyház (a pápaság - ma: Vatikán állam) volt. Az emberek szemlélete minden ok és minden cél (következmény) tekintetében is ezer szállal kötődött a keresztény valláshoz, amely akkoriban élet és halál ura volt; - meghatározta mindennapi tevékenységüket.

 

Azután 1500 körül megkezdődött az a többszáz-éves folyamat, mely részint még ma is tart (a lelkekért folytatott háború még nem dőlt véglegesen el!), - az ember „felszabadításáért”!

A „humanizmus” lényege, hogy a független ember személyiségi jogaiért harcol, skizofrén módon Istenével szemben. Azt mondhatjuk, hogy ez az eszme a mai liberalizmus szellemi előfutára volt.

A korszak a reformációval (Luther, Kálvin, stb.) indult; - eredeti célja a vallás és az egyház megreformálása volt, s nem pedig az Isten effektív megtagadása, vagy „kiiktatása” a földi életből. De a lavinát már nem lehetett megállítani! A fellázadt ember úgy döntött, hogy megtöri az egyház földi hatalmát, majd a hitet, a vallást (Istent) elválasztja „a gazdasági élettől” vagyis kirekeszti Istent a mindennapi élet tevékenységéből, küzdelmeiből. Mivel a keresztény vallás (Isten) eleve tiltotta az önzést, a harácsolást, tehát a földi élvezetek (evés, ivás, gazdagság, stb.) öncélú hajszolását; - ki kellett űzni Istent a földi Paradicsomból, hogy az ember meg-teremthesse önálló, szabad társadalmát, a liberális polgári demokráciát, vagyis a kapitalizmust. Ezt a gyorsuló folyamatot politikai és vallási tekintetben is méltón fémjelzik: az anglikán egyház leszakadása, majd az angol polgári forradalom (Oliver Cromwell), a felvilágosodás (Voltaire, Rousseau, stb.) és a Francia Forradalom,a Függetlenségi Nyilatkozat, illetve az USA megalakulása.A koreszmei centruma az ember; - de Istenből már csak az a kevés, ami megmaradt. A liberalizmus árnyékában ott munkál a pénzfétis, mely nem végez félmunkát; nem éri be, csak teljes győzelemmel. A templomkert bokraiban is a sátán bóklászik...

 

Az 1800-as évektől már nem kérdéses többé, ki az úr e Földön; - megtörténik az égi és a földi hatalom, az állam és az egyház végleges különválasztása. A pénz egyre inkább világ-hatalommá; sőt, egyeduralkodóvá erősödik, s az életminőség középpontjában az ember és az Isten is egyre alárendeltebb szerepet játszik; a pénz (ön)imádata általános, kötelező életformává, vonzáscentrummá alakul... Festett, vásárolt s megrendelt eszmék lépnek a klasszikus szellemi irányzatok, az ősi konzervatív értékek helyébe. A fétis felnövő uralma szinte azonnal létrehozza látszólagos „ideológiai ellenfelét”, a kommunizmust, ami éppoly torz, mint maga a kapitalizmus. Az Októberi „Forradalom” tudathasadásba kergeti a világot...

 

Kb. 1950-től, túl a II. világháború megrázkódtatásain - az „Isten igája alól” csak nemrég felszabadított ember észrevétlenül rendkívül picire zsugorodik a mindent maga alá teperő pénz-áradat keltette testi-lelki megpróbáltatások terhei alatt. A pénz liberális uralma nemcsak ‘a rég legyőzött egyházat’, hanem már a még úgy-ahogy működő államot is veszélyezteti, amikor annak feltétel nélküli kivonulását követeli a „szabad piacgazdaságból”...

 

A pénz szökőárja már nem tűri tovább, és lebontaná a nemzet-államok határait is, a multinacionális tőke szabad terjeszkedése révén. A világ „keleti felét” bitorló nemzetközi kommunizmus térdre-kényszerítése után - 1990-től felerősödnek az „újrafelosztás” folyamatai, egymással részben ellentétes tendenciákat szülve. Az integráció korábbi (Észak-Atlanti Paktum, Közös Piac) formái helyébe a NATO és az Európai Únió, mint a nemzetállamokat katonai és gazdasági szempontból még szorosabban tömörítő új formációk lépnek, miközben látványosan folyik az államhatárok külső és belső lebontása, az országokon átívelő, liberális világképet megvalósító multi-és szupranacionális társaságokglobalizációjaként, mintha csak egy tudattalan, természeti kataklizmát élne át a világ...

De a legszörnyűbb veszély, ha a szakrális álruhába bújt földi hatalom összefog a pénzhatalommal! Közös paktum-elitje leblokkolja a természetes kiválasztódás véletlenszerűségét, az egészséges spontán szelekciót tudatoskontraszelekcióval helyettesíti; és leblokkol egyáltalán a modern társadalom fejlődéséhez szükséges minden nélkülözhetetlen információt! A pénzügyi megszorításokat (a restrikciót) a pénzügyi elit; - a szellemi értékek kivonását pedig a titkos társaságok végzik. Márpedig a modern társadalom hormonja a pénz, oxigénjepedig az információ! Ezzel az elit behúzza a társadalmi haladás ‘vészfékjét’... A társadalom mobilitása megdermed, a kialakult kasztok csak a saját kasztjukkal kommunikálnak, mindent titkosítanak, és a szupranacionális elit a hamis prófétái (mint Francis Fukuyama) révén kihirdeti, hogy: „Az emberiség történelme véget ért, itt van már a Kánaán; mert világszerte győzedelmeskedett a végső és legfejlettebb társadalmi rendszer, a liberális polgári demokrácia.” A pénzét szintén megérő Samuel P. Huntington pedig meghirdeti a civilizációk összecsapását, ami a III., permanens világháború hivatalos ideológiája. És hogy mire képes a fundamentalista vallási fanatizmus, ha nem hajlandó elfogadni, tudomásul venni „a végső leosztás” világhatalmi status quo-ját; - láthattuk 2001. szeptember 11-ikén, amikor New York City Manhattan negyedében, „a hijackerek” által menetrendszerűen eltérített Boing-ek, a felhő-karcolókba belefúródva ledöntötték a World Trade Center ikertornyait...! Ekkor a torony falán felgomolygó füstoszlopból hirtelen kirajzolódott egy ördögfigura kérészéletű sziluettje; vagyis Lucifer egy pillanatfelvétel erejéig manifesztálódott. Ám az igazi kérdés, hogy ki volt, aki az ördögnek ezt a szörnyű megbízást adta?!

 

Egykor a hitünk az embert szolgálta; hogy általa üdvözülhessünk. Valamikor az információ, a felvilágosult - gnosztikus, szakrális? - tudás abszolutizálása (vö.: Voltaire) az emberi életminőség javítását célozta, mert a függetlenségre törekvő ember szembeszállt az Istennel, hogy megteremtse a saját önálló, „Isten nélküli” világát. Amint Bródy János szövegíró adta a rockoperában István királyunknak a szájába a szakrális-pogány végszót: „Veled Uram, de Nélküled!” Sok-sok év-századon át a pénz általános egyenértékesként (értékmérőként) funkcionált, hogy elősegítse, lebonyolítsa a növekvő árufelesleg kereskedelmi forgalmát... És ma?! A pénz, vagy az ember?!

Mert mivé silányult mára a hitünk? Lokális népirtó hadgyakorlatok fedőneve lett, hogy a hatalom letérdelve imádhassa önmagát. Mert mit szolgál ma a tudathasadt információ? Egyrészt az irattárak titkosított dokumentációit gyarapítja, másrészt tömegcikk, kommersz bóvli, „szappanopera” és hazug statisztikák hamis szám-adatai, hogy bizonyítsák a népnek: milyen jól is él... Miközben titokban minden értéket felemészt a preventív világháború... Mert vajh’ mivé lett az aranyfedezetű pénzünk? Fémszálas papírrá, amiből annyit nyomtathat a magántulajdonná (FED) alakult-aljasult dollár-jegybank, amennyi éppen elég a világ maradék nemzet-államainak folyamatos és végső hitelezői zsarolásához. Elektronikus jelhalmazzá akármelyik bank számítógépében, amit össze-vissza írogatnak, egyik számláról a másikra, míg elfogy, de már nem fűződik hozzá semmilyen értékteremtő munka, teljesítmény vagy valós információ. A pénz jelkép lett, derivatíva; - a hatalom és a gazdagság önszaporító szimbóluma: az önimádó Aranyborjú, a Mammon látra szóló hatalmi képmása.

 

Utolsó, végső megoldásként vagy sürgősen lebontjuk ezt az emberiségen ‘végleg’ eluralkodott rákos daganatot - a hamis tudat és a hamis pénz civilizációját -; vagy (újból) Krisztusra bízzuk a Világ (Isten temploma) kitakarítását, és megvárjuk az utolsó ítéletet, mikor egyszer s’ mindenkorra száműzi a Földről a kufárokat. Akik ellene szegülnek az ördög pénzének (s füstfényképének a szimbólum falán), azok Krisztus kegyelmét; - akik viszont nem, azok Krisztus igazságát ismerhetik meg...

Vegyük elő a józan eszünket! Hátha van még ‘vissza-‘, esetleg egy másik út...

 

Mi, magyarok egyszerre éltük meg a rendszerváltást - amit éppen úgy ‘spontán’ felszabadulásnak hittünk, mint 1945-ben; csak ezúttal az ideiglenesen 45 éve hazánkban tartózkodó, egykori ‘felszabadítók’ diktatúrája alól -, meg a szép új világrend, a globalizáció Magyarországra ‘átterjedését’, amelynek a valóságos tulajdonságairól, viselkedéséről, okairól és céljairól nagyjából 1995-ig jóformán semmit nem sejtettünk. A néptömegek - mivel nem tudják a kettőt szétválasztani - ma is azt hiszik, hogy rendszerváltás és globalizáció egy és ugyanaz a hatás, így az elszegényedésükért, létbiztonságuk elveszítéséért azokat a tényezőket okolják, akik a megelőző szocialista rendszert megdöntötték. Vagyis: a kapitalizmust és a multinacionális cégeket, illetve a velük együttműködő magyar államot, a pénzügyi és politikai elitet. Ezért van, hogy a magyar népnek legalább a fele visszasírja a kádárizmus gulyás-kommunizmusát, ‘a legvidámabb barakk’ sajátos hangulatát -, mert azt hiszik, azt gondolják, hogy az egykori ‘jólét’, noha spontán el is veszett valahol Lepsénynél, mégis ‘kvázi gombnyomásra’ bármikor visszaállítható kevés jóindulattal... Pedig az idő kerekét nem lehet visszaforgatni! Akár volt az a híres, nevezetes Rózsadombi Paktum - a rendszerváltásunk magyar bölcseinek jegyző-könyve! -, akár nem: a dolgok szigorúan a megegyezés kötött menetrendje szerint történnek... Mindenesetre: vagy ‘spontán tudattalanul’, szinte sorsszerűen (fátum, karma, kataklizma, stb.) megyünk tönkre már több mint 20 év óta (vö.: 1982-ben ‘léptettek be’ minket a Nemzetközi Valutaalapba!), - vagy nemzetközi korporáció ‘áldozatai’ vagyunk. Vagyis: furcsa ‘árukapcsolás’ történt itt: az elitünk mintegy felszabadulásként ‘adta el nekünk’ a rendszerváltást (s vele a multiknak Magyar-országot!); - de a csomagba tudtunk nélkül, már jó előre nemcsak a nómenklatúra burzsoáziával való teljes kiegyezést (s vele implicite pl. a ‘Bokros-csomagot’ is!) kalkulálták bele, hanem az egész globalizációt is, beleértve néhány évvel későbbi belépésünket is az Európai Únióba. Látható, hogy miközben ‘a spontán fejlődés’ látszatát kelti a verbális és tényleges mágiával, a médiával, valamint a Mammon pénzével is támogatott, sőt, ‘összeházasodott’ rendszerváltó elitünk; - addig egy mindenre kiterjedő átgondolt koncepció, egy komplex terv végrehajtása folyik...

Hogy 1990-ben felszabadultunk a kommunizmus alól, és egyidejűleg ‘rendszert is váltottunk’, ez egy dolog - hogy ‘globalizálnak minket’, az pedig egy másik. Nem kellett volna szükségszerűen ide jutnunk, ha nincs globalizáció. Azonban a világ gazdasági, pénzügyi, politikai és kultúrális egységesülési folyamatai nélkül talán sohasem szabadultunk volna fel ‘az effektív kommunista elnyomás’ igája alól. A globalizáció tette ugyanis lehetővé és szükségszerűvé a magyar rendszerváltást is. Azt kell tisztán látni, hogy 1950 óta a történelem csak látszólag mutatta az ádáz hidegháború képét két világhatalom (USA és SZU) és világrendszereik között - valójában a mélyben már hosszú évtizedek óta az egyre gyorsuló globalizáció, a világ eggyé válása az uralkodó fő irányzat és folyamat. Mivel ez megcáfolhatatlan tény: csak az kérdés, hogy mindez vajon spontán történik-e, vagy ‘tervszerűen’?! Más oldalról megközelítve: miközben mi, itt, Magyarországon a kommunizmus szerencsétlen áldozatainak hittük magunkat és Sándor András író váci börtönbeli szavaival élve: „Vártuk, hogy megjöjjenek a jenkik a csokoládéval!”, aközben odakint a világ hatalmasat változott. Erről csak azok az ‘utazó nagyköveteink’ - a katonai hírszerzők s az Aczél és Soros támogatta kultúra kineveltjei, stb. - tudtak, akiket a ‘80-as években (talán direkt ezzel a céllal) már sűrűn kiengedtek-küldtek a vasfüggöny mögé a szép új világrendre felkészülő reformkommunistáink. Arról van nevezetesen szó, hogy a világ észrevétlen egységesülése Nyugat és Kelet fokozatos egybeolvadását, összefonódását eredményezte, miáltal a kapitalizmus és a ‘szocializmus’ közötti különbségek, ellentmondások összemosódtak. A két ‘rendszer’ közötti alapvető ellentmondást Nyugaton a központi tervezés hiánya, Keleten pedig a magántulajdon (és a pénz) szabadságának a hiánya jelentette. Miután fű alatt (titkosszolgálataik egyeztetése révén) mindkét rendszer belátta ‘a másik igazát’ - megkezdődhetett a reálfolyamatok politikai összehangolása. Ez a globalizáció lényege! Kelet lemondott ‘a szabadságjogok’, a tőke korlátozásáról - Nyugat pedig megvalósította a magas fokú tervszerűséget. Ezután ‘konszenzusos’ alapon együtt hozzáláttak, hogy felszámolják a véletlent az egész világon. Mert a hatalom - különösen a koncentrált! - legfőképpen a spontán meglepetéstől irtózik. A kommunizmusból ‘kapitalizmus’ - a kapitalizmusból ‘kommunizmus’ lett... Jól megőrizték, és össze is házasították egymás rossz tulajdonságait. Nyugaton ettől csak egy ‘kicsit’ lett rosszabb - nálunk: nagyon. A felszabadulásból, a rendszer-váltásból és a globalizációból nekünk csak ez jutott. A ‘rendszerváltás’ Magyar-országon 1982-ben kezdődött - eleve a későbbi globalizáció, integráció céljával...

 

Hol rontottuk el? Mit nem vettünk észre? Hol volt ‘a fejlődés görbéjének extrém inflexiós pontja’, ahol még más irányba is fordulhattunk volna, látva a veszélyt?

Ezekre a kérdésekre is keresem a feleletet publicisztikáimban, melyekkel egyszer s’ mind visszatekintő történeti elemzést, választ is szeretnék nyújtani és adni arra a legégetőbb alapproblémára, miszerint: Mi a fontos ezen a világon, a pénz vagy az ember, az emberi lélek? Kevesek olcsó sikere vagy sokak örök üdvössége?!

Kezdjük az elemzést, mindjárt az események viharában, a dolgok legközepén!

Miniszterelnöki mozaikkép

 

Magyarországon általános pénzügyi, gazdasági, társadalmi (kultúrális és erkölcsi) válságot élünk át. A történelmi szükséghelyzet mindig "előteremti" a személyt, aki a válságot megoldani hivatott. Az országnak olyan vezető személyiségre van szüksége, aki meghatározza a követendő új irányt, - ugyanis az 1980-as évek elején-közepén megkezdett gazdaságpolitika már nem folytatható tovább.

 

Kiből lehet miniszterelnök, - kiből nem?

Milyen legyen, milyen lehet az új miniszterelnök személyisége?

Erre keresem a megfelelő választ, kizárólag az "adósság-csapda" korszakából vett történeti tények alapján.

 

1.

Gazdaságtörténeti visszatekintés

 

Az "adósságcsapda-korszak" 1982 táján kezdődött; - előzményei, okai viszont az 1968-as ún. "új gazdasági mechanizmus" bevezetésében gyökereznek. Ez idő tájt döntöttek ugyanis "nagyjaink" a kommunizmus liberalizálásáról (ami persze fából vaskarika), és máig ez a legnagyobb eszmei és gyakorlati dilemma, amiben ma is élünk: a megvalósult "emberarcú" szocializmus.

Az emberarcú démon (gólem) szalonképtelen; - társadalmi rendszere, a politikai alapon monopolizált, kölcsönös tehetségtelen-gátlástalan elvtársiasságon alapuló vadkapitalizmus pedig csak növekvő hitelek révén képes ideig-óráig működni.

 

1968-ban megkezdődött a nemzetgazdaság liberalizálása, amely lényegében az állammonopolista-szocialista gazdálkodási kötöttségek részbeni és fokozatos fel-oldásával a központi gazdaságirányítás direkt lehetőségét rombolta szét, anélkül azonban, hogy a kapitalista szabad versenyes piac előnyös hatásai erőteljesebben, illetve meghatározóan érvényesülhettek volna.

Az izmosodó „liberális akarat” lassanként szétfeszítette a szocialista diktatúra gazdasági-pénzügyi korlátait. Mivel azonban a liberális pozícióharc - némi egy-szerűsítéssel persze - a kvázi-nemzeti kommunista diktátorok és a kozmopolita bankárok között sokáig ‘közel erőegyensúlyban’ folyt le: az átalakulás (1968-tól 1989-ig kialakult) látszólag igen stabil struktúrája végeredményében egy torz és öszvér képződmény lett. Ez a világon egyedülálló "kísérlet" (paktum-projekt) egy olyan gazdasági-pénzügyi rendszert eredményezett, amely eleinte a szocializmus virtuális és valódi vívmányait (1968-1975), majd egyre inkább csak a hátrányait a kapitalizmus valamennyi lehetséges negatívumával ötvözte össze, annak lényegi előnyös tulajdonságai nélkül. Még napjainkban is ennek a levét isszuk...

1971-1972-től egyre erősödő ütemben beindult az infláció, amely évi 4-5 %-ról 1996-ra már évi 30 % fölé nőtt, aminek egyenes következménye többek között a bankkamatok 38-44 %-os, elviselhetetlen mértéke is.

1968-1975. között korábban (és azóta is!) soha nem látott mértékben nőtt a termelékenység, a termelés, az export (és az import), a beruházások, a GDP, és átlag évi 8-10 %-kal nőttek a reálbérek is, miközben folyamatosan jelentősen bővült és növekedett a szociális juttatások és ellátások köre és mértéke egyaránt.

1976-tól beindult egy azóta is rejtélyes folyamat, az ún. "cserearány-romlás". Ez a komplex fikció-kitaláció (netán propaganda-fogás?) lényegében azt fejezte ki, hogy hiába nőtt a termelékenység Magyarországon, a magyar árukat a világ-piacon mindig relatíve csak egyre alacsonyabb áron sikerült értékesíteni, aminek következtében az export folyamatosan le, az import pedig felértékelődött. Mivel a folyamat állítólag tartósan és visszafordíthatatlanul fennállt, 1978-1981. között végleg felborult Magyarország külkereskedelmi és ezzel a fizetési mérlege - "valakik" felhúzták az adósság-csapda rúgóját...

1977-től megkezdődött a reálbérek stagnálása, majd folyamatos és szakadatlan csökkenése, ami az első szakaszban (1977-1986.) átlagosan évente 4-5 %-ot tett ki; - a személyi jövedelemadó (és az ÁFA) bevezetése (1988-tól) óta viszont már évi 8-10 %-os mértéket ért el.

1982. körül fokozódó gyorsulással megindult Magyarország eladósodása. Az állami költségvetés növekvő deficitje következtében a magyar állam belföldön is kezdett eladósodni a hazai bankoknak, külföldön pedig - a magyar bankrendszer közvetítésével felvett hitelek miatt - elsősorban a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalap (IMF)-nak.

1982-1989-ig Magyarország bruttó külső adóssága elérte a 20 milliárd USD-t. Az adósság-csapda bekattant. Az állam ettől kezdve már a kamatok törlesztésére veszi fel az újabb hiteleket.

1996-ban a külső adósság 35 milliárd USD-ra nőtt; - miközben a GDP jó, ha eléri az 1990. évi szint 60-70 %-át. A belföldi fogyasztás folyamatosan tovább csökken, a beruházások (a hitelek és a befektetések) pedig a termelő ágazatokban 3 éve gyakorlatilag megszűntek.

Az állami vagyon magánosítása a spontán privatizációval kezdődött, - 1988. tájékán. A még privatizálható állami vagyon össz-értéke hozzávetőlegesen 6000 Mrd forintra (60 Mrd USD-ra) becsülhető 1990-ben, amikortól is a privatizáció a tudatos, intézményes, központilag (ÁVÜ) vezényelt állami tevékenység rangjára emelkedett. A hivatalosan deklarált cél az államadósság privatizációs bevételből történő visszafizetése volt.

1993. végéig lezajlott az állami vagyon kb. felének a magánosítása; - ennek ellenére a külső és a belső államadósság összege folyamatosan tovább nőtt.

1994-ben a privatizáció intézményes (ÁVÜ) költségei pedig már meghaladták a vagyon-értékesítés árbevételét (!).

1995-ben újból olymértékben felgyorsult az állami vagyon - elsősorban a köz-szolgáltatók portfoliójának az - értékesítése, hogy a még privatizálható vagyon összértékben mintegy 6-800 milliárd forintra csökkent.

1996. után várhatóan csupán néhány bank, illetve a puszta föld (!) értékesítése képezheti még privatizáció tárgyát. Az államadósság viszont várhatóan mindezek után is feltartóztathatatlanul tovább nő.

A különféle társadalombiztosítási (egészségügyi, népesedéspolitikai, szociális) szolgáltatások köre és mértéke az 1975-1976. évekre tehető csúcspont után és óta folyamatosan csökken, - annak ellenére, hogy a társadalombiztosítási költség lényegében minden jövedelmet 50-55 %-os járulékkal, "kvázi-adóval" terhel.

A Bokros-csomag óta már különösen élesen kirajzolódott a társadalombiztosítási járulékok valójában adó-jellege, hiszen a magyar társadalombiztosítás világszerte példátlan mértékű költségéért a biztosított már jóformán semmilyen színvonalas szolgáltatást nem kap cserébe. Mindezeknek köszönhetően ott tartunk, hogy:

• A félmillió munkanélküli és a pályakezdők helyzete reménytelen, álláshoz talán már sohasem juthatnak, hisz’ új munkahelyek szinte egyáltalán nem létesülnek.

• A vállalatok, vállalkozások növekvő hányada fizetésképtelen, felszámolás alatt áll, épphogy csak vegetál, vagy éppen eladó.

• A munkanélküli-segélyből már nem lehet megélni, de tartósan vegetálni sem.

• A hivatalosan megállapított létminimum összege egyszerűen nevetséges, abból egy hétig pusztán étkezni sem lehet, nemhogy egy hónapig önállóan élni.

• Egyébként már a létminimum-bér is személyi jövedelemadó-köteles, ami még tovább csökkenti annak a reálértékét.

• Az átlagos nyugdíj a hivatalosan deklarált létminimum-szintű vegetálást jelenti több millió ember számára; - a külön munka jövedelme növekvő mértékben adókötelessé teszi a nyugdíj összegét is, így a nyugdíjas tovább-dolgozásának nincs sok anyagi haszna. A nyugdíjas kort - különösen a férfiak közül - is csak nagyon kevesen érik meg, sok örömük azoknak sincs benne.

• A tanulás és szakképzés már horribilis kiadásokkal jár együtt, amit csak biztos anyagi háttérrel rendelkező családok tudnak gyermekeik számára biztosítani. A magas szakképzettség megszerzésének anyagi perspektívája kétes és ingatag; sőt, a szakképzettség még egyáltalán nem garancia a biztos munkahelyre.

• A fiatalok nem lépnek házasságra; - ám, ha megházasodnak is, nem vállalnak gyermeket. A biztos egzisztencia sem elégséges a lakásszerzéshez; a gyermek-neveléshez pedig mindkettő elengedhetetlenül szükséges.

• A beteg ember képtelen megvenni a gyógyulásához szükséges gyógyszereket, - így az esetek többségében kénytelen alacsony színvonalú, vagy pusztán tüneti kezeléssel beérni. A kórházi ápolás költségeit már úgyszólván senki nem tudja megfizetni, - a komolyabb műtétek díját pedig még kevésbé. Az orvosi ellátás színvonala is folyamatosan romlik.

• Az egészséges középkorú ember retteg a betegségtől, fél, hogy elveszítheti az állását, - akkor pedig nem lesz miből kifizetni a család-fenntartás kiadásait. Így a munkavállaló, a vállalkozó, a családfenntartó sohasem lehet beteg; vagy ha igen, úgy ‘nem vallhatja be’.

  Ilyen állapotban készül az államadósság visszafizetésére, a maradék vagyona eladására, vagy valami soha be nem következő csodára, önmagától elinduló konjunktúrára (és/vagy újabb megváltó Bokros-csomagokra?) várva a magyar gazdaság; - illetve az esedékes éves adóbevallása kitöltésére, az újabb négy-évenkénti szabad választásra, balsorsa jobbra fordulására az egyszerű magyar állampolgár...

   

  2.

  A gazdasági-társadalmi helyzet és a miniszterelnök

  A politikai hatalom meghatározó személyisége és egyszemélyi vezetője Magyar-országon hagyományosan a Kormány feje, a miniszterelnök. Minden történelmi korszak "megtalálja a maga számára" a megfelelő személyiségű miniszterelnököt, aki az idők szavára hallgat. A korszak kiválasztja a megfelelő embert, - majd elő-írja a számára, hogy mit tehet meg, és mit nem. Olykor pedig fordítva történik: a meghatározó személyiség megváltoztatja a kort és korszakváltást idéz elő.

  A válság egy rendkívüli állapot; így a válság-korszak rendkívüli személyiségű miniszterelnököt "teremt elő", illetőleg követel a helyzet megoldására.

  Bizonyos értelemben talán "lehangoló" lehet az a nézet, az a történelmi helyzet-elemzés, amelyet az alábbiakban részletesen kifejtek, - de hát meg kell ismernünk a valódi összefüggéseket...

  Magyarországot 1982-től az adósság-csapdába való ‘bekényszerítése’ általános válságba sodorta. Amikor már a gazdaságunk minden ereje, munkájának minden gyümölcse egy korábbi, nem legitim rendszer (kommunista diktatúra) által felvett hitelek és azok kamatainak törlesztésére fordítódik, amikor már minden más cél csak másodlagos értékűvé silányul a fizetőképességünk látszatának megőrzésével szemben - akkor az ország már végzetes betegségben szenved, és közel a teljes összeomlás. A beteg szervezet az összes maradék energiáját összeszedve, erejét megfeszítve küzd a halálos kór, a mindent felfaló adósság-daganat ellen, amely végül alaktalan, bűzös masszává bomlasztja és dagasztja a valamikor még teljes összhangban működő egészséges sejtek telepeit, a finom hangolású szervezetet...

  Az 1970-es évek vége felé Magyarországon - bármilyen meglepő is! - egyfajta sajátosan virágzó szubkultúra létezett. Nem látszat, nem illúzió; - viszonylagos, ámde valóságos jólét volt ez. A növekedés biztos alapjait a dinamikusan javuló termelékenység teremtette meg, amely a reálbérek, az életszínvonal folyamatos emelését is lehetővé tette.

  Azután egyszer csak - mintegy "gombnyomásra"!? - minden ellenünk és az ellen-kezőjére fordult! A külkereskedelmi csere-arányaink romlani kezdtek; - a világ-piaci ár-arányok ettől kezdve kizárólag a magyar gazdaság növekvő hátrányára változtak. Minden árfolyamváltozás is csak a magyar fizetési mérleget ronthatta, - pénzügyi tranzakcióink, hitel-felvételeink rendre balul ütöttek ki, bankáraink egy-szerre csődöt mondtak...

  Először még a világméretű olajár-robbanás (az 1970-es évek végén) "előre ki-számíthatatlan" árhatásai gyűrűztek be hozzánk, majd pedig már a nyersolaj és származékainak "váratlan" árcsökkenése (1980-as évek) okozott előre nem látott károkat... A lényeg: minden külpiaci változás - függetlenül annak irányától! - azonnal

   

•  
• Magyarország eladósítása