MENÜ

 
           Aki korlátozza a szabad gondolatot,az a jövőt is megkérdőjelezi.



  Szabad gondolat az igazság útja.
 

Czike László

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyar rendszerváltás politikai gazdaságtana

 

 

 

 

 

 

Írta:

Czike László

közgazdász-író

 

 

Vác, 2002. május 20.

 

 

Tartalomjegyzék

 

  1. Bevezetés a fogalomkör tisztázására
    1. 1. Kommunizmus, szocializmus és kapitalizmus
    1. 2. A szocialista tervgazdálkodás gazdaságfilozófiája
    1. 3. Társadalmi (össznépi) tulajdon állami kezelésben
    1. 4. Váltás, változás, változtatás - forradalom, vér nélkül
    1. 5. Állami monopólium, állami vagyonkezelés és privatizáció
    1. 6. Állami vagyon és állami költségvetés
    1. 7. Állam és nemzetgazdaság, - az MNB szerepe

    2. A növekedés összefüggései, története
    2. 1. Posztszocialista monopóliumok rendszere
    2. 2. Cserearány-romlás
    2. 3. A fizetési mérleg hiánya
    2. 4. A kétfajta gazdaságpolitika
    2. 5. Orbán Viktor adósság-teóriája
    2. 6. A pénzforgalom valós iránya
    2. 7. A kormányprogram kritikája
    2. 8. A Horn- és az Orbán-kormány öröksége

  2. 9. Költségvetési csődtömeg

    3. Összefoglalás: a rendszerváltás előzményei
     3. 1. Gazdasági tényezők - az állam eladósodása
    3. 2. Külpolitikai előzmények - csillagháborús fegyverkezés
    3. 3. Belpolitikai előzmények - a reformkommunizmus bukása
    3. 4. Az adórendszer EU-konform reformja 1988-ban
    3. 5. A társasági és az átalakulási törvények 1989-ben
    3. 6. Spontán nómenklatúrás privatizáció 1988-tól

    4.     Összefoglalás: a rendszerváltás következményei
    4. 1. Az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása
    4. 2. A kelet-európai piacok elvesztése
    4. 3. A társadalmi tulajdon elprivatizálása
    4. 4. A nemzeti ipar és kereskedelem elveszítése
    4. 5. A multinacionális társaságok monopolhelyzete
    4. 6. Növekedés helyett stagflációs visszakapaszkodás

    5. Összefoglalás: a megoldatlan problémák
    5. 1. Polgárosodás helyett vagyoni polarizáció
    5. 2. A hazai kisvállalkozások ellehetetlenülése
    5. 3. Az állam tehetetlensége - a túlterhelt költségvetés
    5. 4. A közteherviselés aránytalanságai
    5. 5. A restrikciós növekedés önellentmondása
    5. 6. A nemzetgazdaság növekvő eladósodása
    5. 7. Az elhalasztott költségvetési és adóreform
    5. 8. A társadalombiztosítás és az egészségügy csődje
    5. 9. A mezőgazdaság versenyfutása az idővel
    5.10. Szakadék az európai és a hazai bérek között
    5.11. A kettészakadt, öregedő és elszegényedő társadalom

  1. Bevezetés a fogalomkör tisztázására

 

  1. Kommunizmus, szocializmus és kapitalizmus

 

A kommunizmus a marxista klasszikusok (Marx, Engels, Lenin) eredeti terminológiája szerint a társadalmi fejlődés legfelső foka, olyan rendszer, amelyben az alapvető termelőeszközök közös, társadalmi (s nem állami!) tulajdonban vannak; az emberek egyenlők: mindenki képességei szerint dolgozik, vesz részt a társadalmi munkamegosztásban, és szükségletei szerint részesedik a megtermelt anyagi és szellemi javakból. Az utópia elmélete szerint (Lenin) a megvalósult kommunizmusban megszűnnek az egymással antagonisztikus ellentmondásban álló és élő (értsd: osztályharc) társadalmi osztályok, a közösségi ügyek irányítását fokozatosan a helyi önkormányzatok (értsd: önszerveződés) veszik át, s végül - Lenin szerint - az állam, amely az uralkodó osztályok erőszakszervezete, is megszűnik.

Már a rövid meghatározásból is jól látható, hogy egyrészt a kommunizmus utópiának bizonyult, hiszen eleddig a világon (a történelemben) sehol nem valósult meg; másrészt az is, hogy alapvetően egyfajta gazdaságpolitikai, sőt, a jelentésében elsősorban politikai elméletről van szó, amely főként a „hadikommunizmus” effektív szovjetúnióbeli alkalmazásának elméleti alá-támasztását, apológiáját, önigazolását szolgálta az 1920-as évek elején.

Vulgáris értelemben kommunizmusnak nevezzük azt az erőszakosan köz-pontosított hatalmi rendszert (diktatúrát), amely a „bolsevik” (többségi) egy-párt uralmát valósítja meg a „kisebbség” (a volt uralkodó osztályok) felett - innen eredt az „egypárt-állam” kifejezés is -, függetlenül attól az idealizált társadalmi összképtől, amelyet mint végcélt a lenini elmélet maga elé tűzött. Ebben az értelemben Magyarországon kommunizmus uralkodott 1919-ben, az ún. „Tanácsköztársaság” 133 napja idején; majd - alapvetően az 1956-os forradalom demokratikus vívmányainak köszönhetően - egyre enyhülő, javuló közállapotokkal ugyan, de 1945-től 1990-ig is, folyamatosan. A kor legfőbb politikai ismérve volt, hogy különböző elnevezésekkel (MKP, MDP, MSZMP) ugyan, de mindig ugyanaz az egypárt, egypárti (moszkovita) elit uralkodott; kezében tartva az összes fontos politikai, állami és gazdasági pozíciót. Az alapvető termelőeszközök (gyárak, üzemek, infrastruktúra, stb.) lényegében az egypárti állam kvázi tulajdonában voltak, - kivéve a föld tulajdonát, mert a termőföldet szovjet mintára erőszakkal téeszesítették, illetve nagybirtokjellegű állami gazdaságok keretében művelték. Össznépi tulajdont hirdettek, vagyis azt, hogy a szocialista állam csak a kezelője a társadalmi tulajdonnak (T.T.), amely valójában a népé, de a „koncentrált kezelés” az erőforrások, a kapacitások hatékonyabb kihasználását teszi lehetővé. A kezelői jog azonban a gyakorlatban állami tulajdont jelentett.

Politikai (uralmi) értelemben a szocializmus és a kommunizmus szavakat szinonimákként használjuk; tekintve, hogy a kommunista ideológia eredeti terminológiája szerint a szocializmus a kommunizmust megelőző fejlődési fázis. A szocializmus lényege (is) a politikai hegemónia (egyeduralom). Nem létezett semmilyen alternatíva, nem voltak szabad választások. Csak a demokrácia látszatának fenntartása (és a külföld, a Nyugat felé történő deklarálása) céljából működtették a parlamentet és tartottak négyévenként látszat-választásokat, amelyeken a nép mindig 98-99 %-os „többséggel” szavazta meg a fennálló rend fennmaradását. A törvényhozó hatalom épp úgy az egypárt kezében volt, miként a végrehajtó hatalom, vagyis az állam.

 

A kapitalizmusban „minden másképpen” van. A termelőeszközök, a működő tőke - beleértve a termőföldet is - magántulajdonban vannak, ami nem jelenti azt, hogy pl. 30-50 %-os arányban ne lehetnének (ideiglenesen, vagy állandóan) állami tulajdonban is vállalatok, részvénytársaságok; elsősorban a lassú megtérülésű, nagy tőkeigényű ágazatokban, mint például az infra-struktúra, az útépítés vagy a távközlés. Gyakran nevezték a szocialista rendszert - tévesen - állammonopol-kapitalizmusnak. A kapitalizmust - szemben a kommunizmussal - nem egy erőszakos, egyeduralomra törekvő hatalmi ideológia reprezentálja, illetve vezérli vagy motiválja „társadalmi berendezkedésében”, hanem elvileg a szabad vállalkozás profitérdeke, ami a szabad piaci verseny, a kereslet-kínálat játékszabályai által működteti a társadalom gazdasági életét. A szocializmust csak igen kevéssé motiválta a profit, a nyereség várakozása, - gyakorlatilag önellátás, naturális csere folyt „másodlagos, adminisztratív érték-követéssel”, melyben nem a profit állt az árképzés mozgáscentrumában, a termelés és a kereskedelem elsődleges érdekében, hanem a szükségletek kielégítése, amelyeket párt-utasítások írtak elő. A teljesítmények önköltségét sem a piac ítélete, hanem a pártállam regisztrációja igazolta. Más kérdés, hogy minden állami monopólium volt...

A mai kapitalizmus már nem szabad-versenyes (bár előszeretettel terjeszti magáról, hogy az!), nem is monopol-kapitalizmus, de még csak nem is állami monopol-kapitalizmus, hanem valami más. A kapitalizmus valamikor régen - nagyjából 1950-ig - mindaz volt, amit az előző mondatban jeleztem; akkor még a profit túlnyomó hányada a produktív szférából származott, és egyébként is a legfőbb cél a profit mindenáron való növelése által, annak tőkésítése révén a piac minél nagyobb szegmensének a birtoklása volt. De addig a tőke koncentrációja és centralizációja, a piaci verseny nagyjából megmaradt a nemzetgazdaságok keretei között. Azóta a helyzet alapvetően megváltozott! A világpiac a XX. század második felének a terméke, amikor is az üzleti-, befektetési-és hitelezési, de legfőképpen a tranzakcionális tőke-folyamatok (értsd: tőzsdei árfolyam-spekulációk, intervenciók nemzeti valuták ellen, az állami bankjegykibocsátás „magánosítása”, nemzet-államok tudatos eladósítása, egész országok „hitelezői felvásárlása”, stb.) túllépték a nemzetgazdaságok határait, és az egyetemes részvénytulajdon-szerzés révén olyan multinacionális mamutvállalatok, társaságok alakultak ki, amelyek oligopóliumokat, nemzetek feletti érdekszövetségeket alkotva felosztották egymás között az összes létező nemzeti piacot, hogy azután a területi alrendszereket „összekapcsolva”, globális és integrált világpiaccá alakítsák át az egészet, a nemzetek feje felett. Ez a folyamat a globalizáció, ami már egy olyan nemzetek feletti globális kapitalizmus képét rajzolja ki, amelyben - noha minden pénzhatalom a lehetséges maximumig koncentrált és centralizált nemzetközi tőkéé, vagy tán éppen ezért! - már nem a profit és a tőke minden határon túli további növelése a cselekvés központi motivációja, hanem a nemzetek piacainak teljes kisajátításával a hatalom megszerzése a nemzetállamok hitelezői „felvásárlása” révén. Az új érdekcentrum tehát már nem a tőke, vagy a pénz önmagában, önmagáért, hanem a politikai hatalom, ami a nemzetek feletti rendelkezés áttételes joga. Márpedig ezek a tendenciák szöges ellentétben állanak a polgári nemzet-államról, a szabadságról, a szuverenitásról alkotott és deklarált elvekkel és jogokkal; mindazzal, amit a nemzeti kapitalizmus társadalmi rendszere, a liberális polgári demokrácia, a jogállam hirdet önmagáról.

A globalizációról a továbbiakban még szólunk, Magyarország kapcsán is.

 

  1. A szocialista tervgazdálkodás gazdaságfilozófiája

 

A szocializmusban „az effektív szükségleteket” párthatározatok szabták meg; és nem a szabad piac, a kereslet-kínálat törvényszerűségei. Éppen ezért az „értékfolyamatok” szinte csak könyvelési-nyilvántartási célokat szolgáltak, legalábbis mindaddig bizonyosan, ameddig Magyarországon be nem vezették az ún. új gazdasági mechanizmust, 1968-ban. A gazdaság szerkezete a létező szocializmusban egyáltalában nem a szabad, spontán piaci folyamatok révén alakult ki - ilyenek nem voltak -, hanem az egypárt határozatai alapján, melyek tételes tervcélokat jelöltek ki, amelyeket aztán az ún. népgazdasági tervben integráltak, több-kevesebb sikerrel. A felső szinten jóváhagyott népgazdasági tervet azután lebontották, leosztották az egyes végrehajtó szervezetekre, amelyek állami költségvetési szervekre és „önállóan” gazdálkodó vállalatokra oszlottak. Lényegesen leegyszerűsítette a képet - bármely kapitalizmussal szemben -, hogy minden funkcióra csak „egyetlen” vállalat létezett, vagyis hogy semelyik gazdálkodó szervezetnek nem volt igazi konkurenciája, legalábbis belföldön. Az Elektromos Művek szolgáltatta az áramot, a Csepel Vas-és Fémművek termelte „a vasat” (a VASÉRT meg árulta), az IKARUS autóbuszgyár gyártotta a buszokat, de például Magyar Televízió is csak egy volt, és így tovább... A vállalatok mind állami tulajdonú vállalatok voltak, és kizárólag a magyar államnak tartoztak egységes beszámolási kötelezettséggel. „Könnyű” volt az irányítás!

Az új gazdasági mechanizmus annyiban hozott újat, hogy részlegesen, és kezdetben még inkább csak szimulációs jelleggel ugyan, de bevezette a piaci érték-viszonyokat, és a direkt tervutasításos rendszerről áttért az ún. gazdasági szabályozók (ezek komplex és szintetikus értékmutatók voltak) útján történő, indirekt gazdaságirányításra, ami alapvetően azt jelentette, hogy a továbbra is törvényerejű népgazdasági terv, mint a legfelsőbb szintű komplex „célprogram” áttételesen, a gazdasági szabályozók által orientált gazdálkodó szervezetek „szabadpiaci versenye” révén valósult meg. Ez a rendszer az 1970-es évek közepéig olyan mértékű gazdasági fellendülést hozott, ami „hurrá-optimizmussal” töltötte el a - lassanként elkülönülő - párt, állami és gazdasági vezetést. A IV. és V. ötéves népgazdasági tervekben (1970-1980.) monumentális, csillagászati összegeket felemésztő állami és célcsoportos nagyberuházásokat valósítottak meg, amelyek elsősorban az infrastruktúra (pl. távközlés) modernizálását célozták, jórészt igen fejlett, magas színvonalat képviselő nyugat-európai technikai eszközökkel. A párt derűlátása nem volt egészen alaptalan; tekintve, hogy a gazdaság indirekt irányítása - amely a komplex gazdálkodási mutatók teljesítéséhez kötötte a kiáramló bérek (a béremelések) összegét - a közvetlen anyagi érdekeltség megvalósításával rendkívüli eredményeket produkált, a nemzeti jövedelem növekedése jelentősen felgyorsult. Mindazonáltal (most már, persze utólag) bizonyosnak mondható, hogy a fellendülés nem volt olyan mértékű, amivel a szükséges biztonsággal megalapozhatta volna a nagyösszegű kiadásokat. Magyarán: az ország vezetésével „elszaladt a ló”, ami sok fontos tanulság levonására ad lehetőséget; mindenekelőtt jól mutatja, mennyire képtelenség (a gyakorlatban megvalósíthatatlan) bármely ország teljes gazdaságának központi irányítása, a valóságos piaci mechanizmusok kikapcsolásával. Ez a kellőképpen nem megalapozott „túlélénkülés” okozta, hogy Magyarország már az 1970-es évek közepétől egyre jelentősebb összegű állami hitelek felvételére kényszerült; nyugati bankoktól, majd egyre gyakrabban a Világ-banktól. Az említett, 1970-1980. között megvalósult beruházások komoly hányadát is eleve nyugati hitelekből fedezték, illetve finanszírozták. 1980-tól már látszott, hogy a népgazdaság indirekt irányítása sem képes „kitermelni” a fokozódó állami hitelfelvételek adósságszolgálatát, illetve a gazdaság korszerűsítéséhez szükséges fejlesztések beruházási összegeit. A párt és az állami vezetők átlátták, hogy a megkezdett úton már nem lehet vissza-fordulni, hiszen a nyugati kereskedelmi-és hitelkapcsolatok kiszélesítése - többek között - „importálta” a tőkés gondolkodásmódot, azokat a technikai, szakmai megoldási módszereket is, amelyek a kapitalizmusban honosak. A magyar népgazdaság továbbfejlődésének nélkülözhetetlen „motorjává” vált - fonák módon - éppen az a tőkés külkapcsolati rendszer, amely az ország eladósodását is okozta. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy tovább folytatja a már megkezdett és visszafordíthatatlan gazdasági-pénzügyi, kereskedelmi liberalizációt, - magyarán: észrevétlenül „átvezeti” az országot a kapitalista fejlődés útjára. A tudatosságot (utólag is) nyilvánvalóvá teszik az 1980-as évek legelején bevezetett változások, illetve a megjelent és felerősödött új tendenciák. 1981-től a kormány olymódon fejlesztette tovább a gazdaság liberalizációját, kapitalizációját, hogy új típusú vállalkozási formák (VGMK, GMK, kisvállalat, stb.) választását és alkalmazását tette lehetővé, annak érdekében, hogy az egyéni kezdeményező erőt (az anyagi érdekeltséget) hatékonyabban működtetve, kihasználva, pótlólagos erőforrásokat vonjon be a népgazdaság közteherviselésébe. Eközben azonban folytatódott az ország fokozódó eladósodása; 1982-től az állam már ahhoz vett fel, igen szigorú feltételekkel külföldi hiteleket, hogy képes legyen fizetni a korábban felvett kölcsönök éves kamatait. A folyamat akceleratívvá, önerősítővé vált; ez okozta szükségszerűen a központi gazdaságirányítás modelljének és gyakorlati szisztémájának látványos szétesését, az 1980-as évek végén az utolsó kétségbeesett „átmentési kísérlet”, a reformkommunizmus bukását. A rendszerváltó kormányok apológiája utólag úgy magyarázza a korszakot, hogy úgymond’: szükségszerű volt a külföldi hitelek felvétele, hiszen nem termelte meg az ország a saját fogyasztásához szükséges jövedelmet, így gyakorlatilag a felvett nyugati kölcsönökből éltünk, vagyis „jövedelemmé” konvertáltuk volna a dollárhitelek összegeit... Ez így - egyszerűen nem igaz. A pártállam a hiteleket a saját hatalma átmentéséhez vette fel, s azokból monumentális gazdaságfejlesztésbe kezdett; de sajnos főként azokon a területeken, ahol a tőke megtérülése egyébként is rendkívül lassú. Eléggé közismert, hogy még a tényszerűen realizáltnál is sokkal több beruházást igyekeztek megvalósítani, vagyis a rendelkezésre álló összegekből inkább több alapberendezést vásároltak, miáltal rendszeresen „megspórolták” az egyébként elengedhetetlenül szükséges kiegészítő felszerelések, készletek beszerzését, amivel többlettermelés helyett hatékonyság-romlást idéztek elő. Horribilis veszteségeket okozott, hogy a megvalósult fejlesztések túl-nyomó részben az improduktív szférát „gazdagították”, amely beruházási ráfordítások éppúgy soha nem térültek vissza, mint a pártállam pazarlását, fényűzését, önmaga átmentését szolgáló költségek, vagy pl. a helytelen döntések miatti felesleges ráfordítások, amelyek a vezetői dilettantizmus következményei voltak. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a párt és az állami vezetés már az 1980-as évek elején „belátja” a népgazdaság központi irányításának képtelenségét, és az azonnali „rendszerváltást” választja az „előre menekülés” önátmentő - és hátrányos kondíciójú! - hitelfelvételei helyett, akkor még idejében elkerülhette, és megakadályozhatta volna az ország visszafordíthatatlan eladósodásának folyamatát, ami mindmáig a magyar gazdaság igazi fellendülésének legproblematikusabb korlátja.

Nem igaz tehát, miszerint „megettük” volna a felvett nyugati hitelek milliárd dollárokra rúgó összegeit, - így nem igaz az sem, hogy jogos, legitim lenne a rendszerváltó állam részéről az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása. A tőkés hitelezők lényegében „a kommunizmus fennmaradását, átmentését” finanszírozták; a magyar népgazdaság önmagában megtermelte a lakosság fogyasztásának megfelelő összegű nemzeti jövedelmet. A kommunizmus agóniájának, bukásának költségeit most mégis a magyar nemzet fizeti meg.

  1. Társadalmi (össznépi) tulajdon állami kezelésben

 

A kommunista diktatúra időszakát „gazdaságfilozófiai értelemben” két nagy korszakra oszthatjuk: az első az 1948-1968, - a második az 1968-1990. közötti periódus. Mindkettőre a megalomániás, erőltetett ütemű felhalmozás („növekedés”) volt jellemző, a társadalmi (elsősorban persze a lakossági) fogyasztás rovására; bár más és más metódus szerint. Az első korszakban a fő hangsúlyt a kettős rendeltetésű (hadi és polgári célú) nehézipar megteremtésére helyezték; szigorúan az autarchia (önellátás) jegyében, tehát figyelmen kívül hagyva minden esetleges komparatív megfontolást, ami bármikori előnyt jelenthetett volna az export-import (a külkereskedelmi) kapcsolatokban. A második korszakban (ami elvezetett egészen a diktatúra bukásáig) már teljes egészében „feladták” a korábbiakban kötelezőnek vélt autarchikus elképzeléseket és gyakorlatot, és teljes egészében nyitottá (és egyben kiszolgáltatottá!) tették a népgazdaságot a külgazdaság irányában, olyannyira, hogy az 1980-as évek közepétől már a nemzeti jövedelem cca. 60-65 %-a a külkereskedelmi forgalomban realizálódott. Tekintve, hogy a magyar gazdaság nem volt versenyképes, mert az egy főre jutó termelési és jövedelmezőségi mutatóit illetően messze elmaradt azoktól a fejlett tőkés országoktól, amelyekbe a potenciális exportunk irányulhatott volna, - ez a nyitás „életveszélyesnek” bizonyult, hiszen fokozódó függésbe taszította az országot, ugyanis az exportot állandóan dinamikusan növelnünk kellett az adósságszolgálat teljesíthetősége céljából; ami egyrészt a forint folyamatos leértékelését követelte meg, másrészt naturáliában „azonos” importvolumen mellett is növekvő import-értékhányaddal párosult, ami tovább rontotta a fizetési mérleg pozícióit. A bűvös körből nem volt kilépés, hiszen a belső és a külső gazdasági hatékonyság közötti mélyülő szakadék folyamatosan el-értéktelenítette a magyar munkát a külföldivel szemben, amit a kor egyik híres aforizmája ekként fogalmazott meg: „Minden évben egyre többet kell dolgoznunk azért, hogy csak egy kicsivel éljünk rosszabbul, mint az előző évben.” A közgazdasági szakzsargon a jelenséget elnevezte „a külkereskedelmi cserearányok romlásának”, ami valós ugyan, de elfedi az igaz lényeget, ami végül is egészen a mai „kamatrabszolgaságig” vitte el a magyar nemzetgazdaságot és a nemzetet. A kifejezés ugyanis egyfajta „objektív tudományosság” látszatát kelti, s mintha csak afféle kivédhetetlen kataklizmára utalna, amelynek a következményeit belenyugvással illenék viselni... A cserearányok romlásához ezenfelül nagymértékben hozzájárult egy számunkra valóban „kataklizmaszerű” esemény is, amely még az erős és felkészült, fejlett világgazdaságot is majdhogynem térdre kényszerítette: az ún. „olajár-robbanás”, az 1970-es évek közepétől. Ez vezetett oda, hogy Magyarország számára ettől kezdve a cserearányok már a fejlődő országok „világpiacán” is folyamatosan romlottak: s ezek a tények végül is szintén jelentősen hozzájárultak „az adósság-spirálunk” meredekségének megnövekedéséhez.

Amíg az előző korszakban az autarch nehézipar és a gépi nagyipar gyors megteremtése (erőművek, vaskohók, acélművek, gyárak, vegyipari üzemek felépítése, stb.) „vonta el” az elfogyasztható jövedelem nagy részét, addig a második korszakban már egy hangzatos politikai blöff - „Utol kell érnünk a fejlett kapitalista országokat!” - „vette át a szerepet”, ami miatt persze továbbra is rendkívül (egészségtelenül) magas, 25-30 %-os szinten kellett tartanunk a felhalmozási rátát. Látható tehát, hogy a kommunizmus mindkét, egymástól mégannyira eltérő korszakának is teljesen azonos volt az alap-filozófiája, amely gyakorlatot - még ma sem ismeretlen előttünk! - állandó monetáris restrikciónak nevezhetjük. Ennek a velejéig kommunista pénz-politikának a lényege, hogy állandóan szűkíti a kereskedelmi forgalomban mozgó pénz mennyiségét, miáltal - mint gyeplővel a lovat - kézi vezérléssel igyekszik kézben tartani az egyébként számára „megzabolázhatatlannak” tűnő, komplett népgazdaságot. Tekintve, hogy az állami irányítású, kézileg vezérelt gazdaságban effektív készpénz-kibocsátást, bankjegy-forgalmat szinte kizárólag csak a lakossági fogyasztás kereskedelmi realizálása tett szükségessé; az egész gazdaságot - „Húzd meg, ereszd meg!” alapon - a lakossági fogyasztás restriktív visszafogásával szabályozták. Eme tannak döntő hányadukban kései követői, hívei a mai állami pénzügyi szakemberek is; akik mindig a kiáramló bérek megkurtításában - mintha csak a középkori érvágást gyakorolnák egy még be nem azonosított betegségben szenvedő emberen - látják a kóros folyamatok orvoslásának egyetlen lehetőségét...

Azt is mondhatjuk, hogy a magyar állami gazdaságpolitika mindaddig poszt-szocialista (posztkommunista) marad, ameddig „a közelgő válság” elleni egyetlen hatékony védekezésként mindig a restrikciós monetáris politikát veti be, és ennek keretében azonnal és kizárólag a bérek visszafogására gondol, apellál, és ennek megfelelően is cselekszik.

 

Az előzőekben felvázolt gazdaságtörténeti összkép szükséges volt ahhoz, hogy megérthessük a kommunizmus (vagy szocializmus) alaptermészetét, vagyis hogy egyáltalán nemnépjóléti rendszer, noha kétségtelenül voltak olyan szociális vívmányai, amelyeket a mai rendszerváltó állam is bizony joggal megirigyelhet. A kommunizmus - mint láthattuk - minden jelentősebb felhalmozási törekvésével elsősorban a hatalom további koncentrációját igyekezett megvalósítani; és a fejlett Nyugatot sem népjóléti, hanem inkább stratégiai okokból „próbálta meg” utolérni. Sokkal fontosabb volt a rendszer számára a koncentrált pártállam-hatalom folyamatos erősítése, mintsem a dolgozók bérének, vagy a nép életszínvonalának az emelése. Az egyéni alkotó és vállalkozó készségre is csak végső kényszerből, „a veszett fejsze nyeleként” igyekezett számítani, hogy az emberek maradék energiáját is a hatalom szekere elé kösse, egy második műszakban (VGMK, GMK, stb.).

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a letűnt diktatórikus rendszer nem is ideológiai, hanem sokkal inkább pénzügyi téren volt önkényuralom, mert az emberek minden képességét igénybe vette, „bekötötte a termelésbe”, és az általuk megtermelt értéknek csak a tört részét „adta vissza” bér, vagy szociális juttatások formájában, s azt is egy igazságtalan, „kontraszelektív” elosztás szerint, amelyben a rezsim feltétlen politikai hívei sokkal nagyobb szelet kenyeret kaptak az általuk kiérdemeltnél, a többiek rovására.

Eljutottunk a kommunizmus legnagyobb csúsztatásához, amellyel bitorolta a széles néptömegek bizalmát. A rendszer több mint 40 éven át elhitette az emberekkel - hívekkel, szimpatizánsokkal; hozzáértőkkel és hiszékenyekkel egyaránt -, hogy minden felépített erőmű, gyár, üzem, infrastruktúra, középület, stb., az egész nemzeti vagyon (ma már leginkább működő tőkének neveznénk) közös (össznépi), társadalmi tulajdon, amelyben minden magyar dolgozó egy azonos értékű „jelképes népi részvénypakett” boldog tulajdonosa, amely részvénypakett tulajdonjoga megilleti őt bármilyen más körülmények között is, hiszen ez a résztulajdon a saját munkájának olyan, részére ki nem fizetett értékhányada, amelyről éppen hogy a közös tulajdon egyben tartása, illetőleg a fejlett kapitalizmus utolérése érdekében mondott le, átmenetileg. A rendszer urai tehát elhitették a néppel: átmeneti időtartamra „mondjanak le” a reálbérük jelentős hányadáról, azért, hogy az ország gazdagságban felzárkózhasson a Nyugathoz; s ha ez megvalósul, akkor elérjük az ottani életszínvonalat is. „A Gyár - mindenkié!” - szólt a kommunizmus „választási szlogenje”, s cserében azért, hogy a munkások ezt engedelmesen elfogadták; a hatalom hallgatólagosan tudomásul vette, mikor egyesek az ígéretet készpénznek véve, néhány csavarral, szeggel, kéziszerszámmal (vagy bármilyen aprósággal, amire otthon szükségük volt) a táskájukban - és furdalással a lelkükben - távoztak, munkaidő után...

Magyarország az 1970-es években - a sikeres anyagi ösztönzés, a munka termelékenységének jelentős növekedése, a túlfeszített és tartósan magas felhalmozási ráta, továbbá a milliárdos dorllárhitelek eredményeként - erő-teljesen fejlődött; jelentősen gyarapodott a társadalmi tulajdon. A reálbérek és jövedelmek növekedése ugyan még mindig elmaradt a lehetőségektől, de az emberek megértették és elfogadták: a saját országukat építik, és - valamit valamiért - ennek átmeneti önmegtartóztatás, lemondás az ára.

Más oldalról a kommunista rendszer azt is hirdette, hogy a társadalom tulajdona azért marad ideiglenesen „állami kezelésben”, mert a fejlett kapitalista országok utolérése rendkívüli erőfeszítéseket igényel, ami csak az erőforrások koncentrált kihasználásával oldható meg. Ezért a kommunizmus - legalábbis jelszavakban - igyekezett elkerülni mindazokat a „feleslegesnek ítélt” kvázi-anarchisztikus megoldásokat, kiadásokat (profit, verseny, reklám, szabad vállalkozás, piac, marketing, stb.), amelyekkel a kapitalizmus úgymond’ a saját működésképtelenségét próbálta feloldani, illetve „palástolni”. Az 1970-es évek közepétől maximális takarékosságot hirdettek meg (pl. DH-mozgalom) az önálló gazdálkodó szervezeteknél is, hogy egy forint se vesszen kárba a tőkés világgal folytatott konkurencia-harcban. A szent cél elérése érdekében „ a társadalom minden tartalékát” mozgósították, - a párt még 1982-ben is (!) a közeli fellendülést ígérte...

Ami a lényeg: a társadalmi tulajdon deklaráltan össznépi tulajdont képezett, amelyet a nép csak ideiglenesen, takarékossági megfontolásokból bízott az állam kezelésére.

 

  1. Váltás, változás, változtatás - forradalom, vér nélkül

 

Amint az ma már történelem; az 1980-as évek közepétől nyilvánvalóvá vált, hogy az évtized elején bevezetett közgazdasági szabályozó-módosítások, az új vállalkozási formák nem teljesítették a működtetésükhöz fűzött túlzott reményeket. Magyarország külföldi eladósodása 1982-től nagymértékben felgyorsult, s láthatóan visszafordíthatatlanná vált. A szakemberek számára aggasztó összkép rajzolódott ki: ha a baljós tendenciák, trendek továbbra is folytatódnak, - komoly veszélybe kerülhet az ország fizetőképessége is.

Nem volt már több tartalék, amit mozgósítani lehetett volna.

Magyarország válság felé sodródását spontán liberalizációsjelenségek is kísérték; lassanként formailag már minden lehetséges pénzügyi, üzleti, piaci, kereskedelmi, stb. technikai megoldást, módszert, kategóriát, sőt, még a „trükköket” is átvettük a fejlett Nyugattól, ám a magyarországi alkalmazás során, az alapvetően még mindig „diktatórikus gazdasági közegben” valahogy mégsem érvényesült azok „legendás” hatékonysága... A kommunista rendszer, a pártállami elit még tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet arra, hogy a hatalmát megőrizze, fenntarthassa a gyökeresen megváltozott gazdasági körülmények között is. Gyakorlatilag megpróbálták bevezetni Magyarországon a kapitalizmust (állammonopol-kapitalizmust?), az egypártrendszer változatlan uralma alatt. Mihail Gorbacsov retorikáját (peresztrojka és glasznoszty) követve kihirdették, hogy a rendszert meg kell reformálni, de meg kell őrizni belőle mindazt, ami jó. Ezt a - szintén kudarcot vallott - kísérletet az utókor később reformkommunizmusnak nevezte el.

Még néhány zavaros év telt el, s a rezsim végleg megbukott.

A bukás körülményeiről, az átmenetről később még lesz szó; ám van egy látszólag „nyelvhasználati”, valójában sokkal inkább a lényeget érintő tény, illetve furcsa, tendenciózus megfogalmazás, amelyet szeretnék tisztázni. Ez rávilágít mellesleg arra is, - miként „szépül meg” a történelem, utólag.

Magyarországon 1990-ben a kommunista rendszert mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben felváltotta a kapitalizmus. A szabad választás kiírásával, a plurális pártrendszer bevezetésével az egypárti diktatúrát „automatikusan” felváltotta a liberális polgári parlamenti demokrácia politikai rendje, a gazdaság pedig a főbb formális jellemzőit tekintve amúgy is „egyfajta prekapitalizmusra kezdett hasonlítani”, eltekintve most attól a nem elhanyagolható ténytől, ami a magántulajdon csekély arányát illeti...

Az egyidejű hivatalos verzió szerint Magyarországon ún. rendszerváltás történt; átváltottunk az ún. szocialista rendszerből a kapitalizmusba. Ennek az a különlegessége, a furcsasága, hogy korábban a történelemben - bele-értve a magyar történelmet is - ezek a gyökeres társadalmi változások az esetek 100 %-ában földcsuszamlásszerű kataklizmákat idéztek elő, s ezek ráadásul mindig egy végső krízissé fajult válságban, úgynevezett forradalmi helyzetben következtek be, „amikor a nép már nem volt képes és hajlandó a korábbi rend keretei között élni, az uralkodó osztály pedig már nem volt képes a korábbi módon kormányozni”. Magyarországon 1990-ben - s már hosszú évek óta - gazdasági válság volt ugyan, de forradalmi helyzet a leg-kevésbé sem... Így nem csodálkozhatunk azon, hogy „szinte egyik napról a másikra” léptünk át az egyik társadalmi rendszerből a minden tekintetben homlokegyenest ellentétes másik társadalmi rendszerbe; és nem csupán a forradalmak idején „szokásos” vérzivatar és a teljes közéleti anarchia, vagy a morális ellehetetlenülés maradt el, de az egyszerű átlagember lényegében „semmit” nem vett észre az egészből. A politikai zűrzavarral együtt persze „megúsztuk” egy esetleges forradalom (népfelkelés) jótékony, megtisztító hatásait is; és amikor egyesek felemelték a szavukat bizonyos radikálisabb változások mellett, akkor mondotta irónikusan Antall József miniszterelnök, hogy: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”...

A rendszerváltás összetett szavunknak kétségtelenül van egyfajta vulgáris mellékíze: magától értetődő, természetes tevékenységet takar, mint őrség-váltás, nadrágváltás, stb., másfelől afféle egyszerű szükséglet elvégzését sugallja, mintha annak a szüksége az emberi cselekvéstől kvázi függetlenül, „tragikus hirtelenséggel” következne be, - elvégezzük, és kész...

Márpedig a rendszerváltás ennél egyrészt sokkalta bonyolultabb mozzanat volt, másrészt ha amolyan hirtelen, ösztönös cselekvés lett volna, az inkább forradalomba torkollik, amint az elhúzódó válságok ösztönösből tudatossá váló kényszercselekvéseket „szoktak kiváltani” a tömegekből, ami azután kezelhetetlenné, irányíthatatlanná teszi az egész társadalmi folyamatot. Ez is kulcsszó, hiszen éppen a dolog lényege, hogy nem egyszeri mozzanatról van szó, hanem tudatosan előkészített, tervszerű folyamatról. Nem sokkal, talán egy-két évvel a jelen tanulmányom megírása előtt viszont megváltozott a „hivatalos terminológia”: a tudós szociológusok rendszerváltozásnak „keresztelték” át az eseménysorozatot. Ez a szó már valamivel jobban kifejezi a tárgyi lényeget; ámbár ennek meg az a nyilvánvaló hiányossága, hogy nemes egyszerűséggel mintha „önmagától bekövetkező”, autonóm, szinte automatikus folyamatnak képzeli, vagy tünteti fel a történéseket, ami nyilván éppúgy tarthatatlan, miként „ a rendszerváltás” esetében mondottak. Node mégsem maradtunk azért „majdnem tökéletes” definíció nélkül, mert 11 év elteltével, 2001. február 1-jén, a Pesti Vigadóban elmondott ország-értékelő beszédjében Orbán Viktor miniszterelnök végül is már rendszer-változtatásnak nevezte a folyamatot, ami tudatos, tervszerű cselekvésre vall. Szó szerint a következőket mondta: „A bátor politikai vállalkozók tudatosan megváltoztatták a jövőt.” Más szóval megfogalmazva: „Véget ért a múlt, és elkezdődött a jövő”, - a polgári fejlődés. Forradalom nélkül...

 

  1. Állami monopólium, állami vagyonkezelés és privatizáció

 

A létező szocializmust (legalábbis a megoldások „egyszerűségét” tekintve) formálisan a tudatos központosítás és a „takarékosság” jellemezte. Mivel a gazdaságban „nem kellett konkurenciától tartani”; illetve, hogy a verseny legkisebb kockázatát és kényelmetlenségeit is elkerüljék, - egyrészt minden önálló gazdálkodó szervezet maximális önellátásra törekedett, másrészt a különböző funkciók, termelő tevékenységek, eltérő gazdasági profilok bár-melyikére csakis egyetlen, szinte kizárólag erre a munkára szakosodott egységet hoztak létre. Ritka kivételt jelentett, ha valamely szakterületen két, vagy pláne több, átfedő tevékenységi kört gyakorló állami vállalat, vagy szövetkezet is megjelenhetett. Ebből következtek a legkülönfélébb hiányok, hiszen amennyiben valamilyen effektív szükségletet kielégítő termék vagy szolgáltatás előállítására (nyújtására) az állam elfelejtett idejében intézkedni egy új vállalat szervezésére irányuló párthatározattal, akkor súlyos hiányok keletkeztek az egész rendszerben. Mert az összes állami vállalat egyetlen közös determinisztikus rendszert képezett, amely zárt rendszerben minden vállalat fontos, meghatározott funkciót látott el, amelynek a kiesése azonnal blokkolhatta a vele „kereskedelmi kapcsolatban” álló összes vállalat, vagy a rendszer egészének a működését. (Mellesleg ebből származott a rendszer nagyfokú stratégiai sebezhetősége is.) Tekintve, hogy a legfontosabb és a legjelentősebb tevékenységeket (pl.: villamos művek, vas-és fémművek, hajózás, légi forgalom, tömegközlekedés, vasút, gázszolgáltatás, posta, bányászat, ásványolajtermékek forgalmazása, élelmiszer-belkereskedelem, szakosított külkereskedelem, stb.) csak egy-egy nagyvállalat, többnyire tröszt végezte, valamint arra, hogy ezek mindegyike állami tulajdonban volt; valóságos piac hiányában is megállapíthatjuk, hogy a szocialista rendszer gazdasági értelemben az állami monopóliumok zártláncú rendszere volt. Ezt a rendszert „örökölte” a rendszerváltó állam, és nem csoda, ha az új, megváltozott körülmények sokkoló, frenetikus hatására ez a rendszer szinte azonnal alkotóelemeire, atomjaira hullott szét. Nem történhetett más-ként, hiszen nagyjából a rendszerváltással egyidejűleg összeomlott a teljes KGST-piac, ami miatt a külkereskedelemnek hirtelen „át kellett állnia” a nyugati irányú piacokra, ez viszont a magasabb minőségi követelmények folytán megkövetelte az export-termékszerkezet gyors modernizálását. Emellett azonnal meg kellett kezdeni (?) az állami kezelésben működő társadalmi tulajdonban lévő (!) vállalati kapacitások reorganizációját, egyetemes részvénytulajdonná átalakítását, valamint privatizációját. A privatizációt részletesebben majd soron következő második, „A magyar államadósság és a privatizáció összefüggései” című tanulmányomban fogom tárgyalni, ezért most csak annyiban említem, amennyiben a tárgyi összefüggések elemzéséhez nélkülözhetetlen. Elsőként azért megállapítjuk, hogy a privatizáció még a rendszerváltás előtt, 1988-ban megkezdődött; olyan korai időpontban, amikor ennek még „praktikus legitimitása” sem volt. Nagyjából az átalakulási és a társasági törvények meghozatalától számítva.

Ezt a „szabálytalan és szabályozatlan”, tulajdonképpen mindenfajta valós létjogosultságot nélkülöző magánosítást „spontán privatizációnak” kell neveznünk; tekintettel arra, hogy elsősorban a szocialista nomenklatúra vagyonhoz juttatását szolgálta, még mielőtt „a szezonnyitás” megkezdődik. A spontán privatizációról már csupán azért is meg kell emlékeznünk, mert történelmi bizonyítéka annak a ténynek, hogy még a szocialista állam volt az, amely törvénytelenül „megkezdte” a társadalmi tulajdont képező nemzeti működő tőke magánosítását, pontosabban eltulajdonítását a néptől, - tulajdonjognak tekintve a puszta kezelői jogot, s megszegve korábbi ígéreteit, amelyeket a társadalmi tulajdonnal kapcsolatban tett. Az összeomlóban lévő pártállam pedig „hagyta”, hogy a nomenklatúra a saját hitbizományának tekintse a nép tulajdonát, amely felett az állam is csak kezelői joggal rendelkezett. Látható, hogy a rendszerváltás tájékán teljes jogi és erkölcsi anarchia uralta a közéletet, s a rendszerváltó állam - az első szabadon választott parlament által kijelölt Antall-kormány - hirtelen „azon találta magát”, hogy minden országgyűlési szavazás (döntés) nélkül egyszer csak „tovább folytatja” a társadalmi tulajdon privatizációját, anélkül, hogy erre nézve bármiféle jogosítvánnyal, törvényi szabályozással rendelkezne. A rendszerváltó állam már úgy értékelte, hogy kész helyzetet örökölt; és működése első pillanatától kezdve legitim állami tulajdonnak tekintette a társadalmi tulajdont. A privatizáció már javában folyt, amikor (1990-1991.) felállították az Állami Vagyonügynökséget, s az Országgyűlés megszavazta a privatizációs törvényt...

Az egyetlen tollvonással „állami vagyonná” eltulajdonított nemzeti működő tőke privatizációja amolyan spontán „leggyengébb láncszem elmélet” szerint zajlott, - tekintettel arra, hogy az állami vállalatok vezetői igyekeztek eleinte (munkavállalói résztulajdonlási program, vezetői kivásárlás, privatizációs lízing, önprivatizáció bankhitellel, E-hitel, stb. révén) a saját maguk számára magánosítani a vállalatot, majd miután ez nem sikerült, megpróbálták úgy befolyásolni az állami felügyeletet, hogy „az általuk kiválasztott” külföldi be-fektető vásárolhassa fel a céget, lehessen a kiírt versenypályázat (tender) győztese. A kezdő privatizátor magyar állam (és az ÁVÜ) az első években még többé-kevésbé hagyta érvényesülni „a vállalatvezetői különérdekeket”, majd (1992-től) a felülről szabályozott folyamatok vezető irányítójává vált. A privatizációval kapcsolatban ide kívánkozik még egy összefoglaló, értékelő megjegyzés, ami nem egyszerűen „játék a szavakkal”, hanem a valóság hű kifejezője. A magyar állam elöljáró érdekét képezte a privatizációs folyamat erőltetett ütemű forszírozása, s mielőbbi „sikeres” befejezése. Sikernek a minél gyorsabb befejezést tekintették; a gazdasági eredmény önmagáért beszél, - amit majd a következő tanulmányomban mutatok be részletesen. A privatizáció során az állam - 6-8 év leforgása alatt - mindenekelőtt a leg-fontosabb „monopóliumait” értékesítette, túlnyomó részben multinacionális részvénytársaságok (mint új tulajdonosok) számára, amelyek többségében nemzetközi monopóliumok, de magyar belföldi viszonylatban mindenképp a piac egyeduralkodói maradtak, csak sokkal erősebbek, mint elődeik voltak, így a profitkövetelményeiket is kíméletlenebbül érvényesíthetik az állammal, illetve a magyar lakossággal szemben. E tekintetben „a pálmát” az ELMŰ 1996-os privatizációja viszi el, amelynek során a teljes áramszolgáltatásunk nyugat-európai kézbe került, noch dazu: legnagyobbrészt francia és német állami (!) monopóliumok tulajdona lett; s a magyar állam még garanciát is vállalt évi 8 %-os profit „automatikus” biztosítására és kivihetőségére...

 

  1. Állami vagyon és állami költségvetés

 

Ahhoz, hogy hozzávetőlegesen megérthessük, mit is jelentett és jelent mind a mai napig a magyar „állami vagyon” (valójában: a társadalmi tulajdonunk) privatizációja; meg kell tudnunk különböztetni egymástól a vagyon és a költségvetés (idegen szavakkal: portfolió és büdzsé) fogalom-köröket.

Minden ember ismeri a családi költségvetés fogalmát; tekintve, hogy akár magányosként, akár családban éli le a felnőtt életét, - valamikor, legalábbis gyermekként megismerte, megtapasztalta az anyagi korlátokat, kereteket, amelyek között a család gazdálkodik. Mindenki tudja, hogy a fiatal, vagy az átlagos család felnőtt, dolgozó tagjai mindenekelőtt a mindennapi betevő falatról, a folyamatos megélhetésről igyekeznek gondoskodni, és így - ha csak nem örököltek valamilyen nagyobb összeget, vagy pl. ingatlant - eleinte nem rendelkeznek „dinasztikus polgári vagyonnal”, de többnyire még más, nagyobb értékű vagyontárgyakkal (pl. lakás, ház, telek, nyaraló, autó, stb.) sem, sőt, általában az otthonukat is bérlik, s a bérleti díj szintén a havonta rendszeresen előteremtendő kiadásokat (angolul: cash-flow) növeli. Csak jóval később, anyagi értelemben folyamatosan sikeres életvitel, takarékos gazdálkodás eredményeként juthat a család olyan helyzetbe, hogy nagyobb értékű, tartós használati tárgyak, eszközök vagy ingatlan megvásárlására gondolhasson. Ám ez a szerencsés állapot még mindig nem jelenti azt, hogy a család önállóan profittermelő tőke birtokosa lenne, - ennek eléréséhez már befektetésekre, praktikusan értékpapírok (részvények, kötvények, stb.) vásárlására van szükség, valamint arra, hogy az évente realizált profitot a család hosszabb távon újra meg újra „visszaforgassa”, tőkésítse, s ezáltal fokozatosan akkora portfolióra tegyen szert, amely vagyon (működő tőke) már önfenntartó, ami azt jelenti, hogy a busás haszonból a tőke folyamatos növelése mellett bőven futja a család minden tagja jómódú megélhetésének a biztosítására is. A megszerzett vagyont aztán a család féltékenyen őrzi...

Nagyjából ugyanígy működik az állam is. Ha jómódú; van saját profittermelő vagyona - ha szegény, akkor nincs semmije, csak az éves költségvetése.

A magyar állam egészen 1990-ig kommunista diktatúraként „működött”, ám mégis „gondoskodott” a társadalom jövőjéről, egészen a bekövetkezett rendszerváltásig, - legalábbis szóbeli ígéretek formájában. Már minthogy amikor megígérte, hogy a bérek alacsony szinten tartása, az erőforrások koncentrálása - csak ideiglenes megszorításként - a társadalmi tulajdonunk gyors gyarapítását szolgálja, amelynek eredménye az egész népé lesz...

A nemzeti működő tőke (gyárak, üzemek, erőművek, épületek, stb.) illegitim privatizációja gyakorlatilag újra földönfutóvá, újrakezdővé tette a magyar államot és a népet, hiszen az egyetemes részvénytulajdonként önállóan is profittermelésre képes portfoliójától fosztotta meg, mikor azt multinacionális cégek birtokába adta. Ezzel a magyar portfolió 70-80 %-a vált nemzetközi tőketulajdonná; s a privatizáció óta ennek a vagyonnak minden hozadéka azokat illeti meg. Magyarán: a magyar nép egyetlen saját „tőketulajdona” a két keze maradt; de a két keze munkája már nem, mert az is a „multi” tőkéé. Lehet előről kezdeni mindent; bérből és fizetésből a portfolió felhalmozását. Amióta a magyar állam nem rendelkezik számottevő önálló profittermelő portfolióval, azóta a pénzügyi mozgástere nagymértékben beszűkült. 1990. előtt a szocialista állam - legalábbis „kezelői jogon” - monumentális vállalat-birodalom gazdájaként, annak minden hozadékával gazdálkodhatott, míg ma csak a „fillérre kiszámított” állami költségvetés cca. fele-kétharmada fölött diszponálhat, mert a többi olyan kötött (kamat és egyéb fix-) kiadás, amely nem valósít meg semmilyen gazdálkodási szabadságot.

Az állam pénzügyi-gazdálkodási mozgásterének nagymértékű beszűkülését egy egyszerű analógiával szeretném szemléltetni, ami ráadásul a tárgyhoz igencsak közel áll. Mint emlékezetes, az Antall-kormány idején született az az elképzelés (ami aztán rövidesen „a hamvába hullt”; és tulajdonképpen ma is annak a terhét, keservét nyögjük, hogy nem valósulhatott meg!), hogy az állam - a „saját kezelésű” (ÁVÜ-) vagyonából - egy önálló profittermelő, „élő” portfolió-csomagot juttat a társadalombiztosítási önkormányzatok birtokába, amelyeknek az éves hozadéka is őket illeti meg, s így képessé tehetők bizonyos fokú gazdálkodási önállóságra, mert a pótlólagos források folyamatos, bővülő újratermelődése révén, a részleges önfinanszírozással csökkenthetők a társadalombiztosítás állami terhei. Ebből nem lett semmi... Nagyjából azért, mert az állam ebben az esetben is „levágta az aranytojást tojó tyúkot”; inkább eladta, privatizálta az önkormányzatoknak szánt port-foliót is, csakhogy minél hamarabb rendkívüli bevételekhez jusson. Tetten érhető ugyanez a szűklátókörű, a mának élő „fiskális” szemlélet az „állami” vagyon privatizációjának minden szegletében és minden mozzanatában.

Nagyságrendileg megpróbálom bemutatni, hogy milyen vagyonértékektől „szabadította meg” önmagát a magyar állam a kampányszerű magánosítás során, anélkül, hogy előzetesen végiggondolta volna: maga alatt vágja a fát.

Mondják: „Pénz beszél - a kutya ugat.” Azután: „A kutya ugat - a karaván halad.” Még inkább igaz ez olyan kapitalista környezetben, amikor mindenki (a gazdálkodó szervezetek és a magánemberek egyaránt) munka nélküli kamatjövedelemre, s ezt biztosító saját portfolióra törekszik; hogy hátralévő életében már csupán a szelvények vagdosására legyen gondja. Az állam elfeledkezett arról, hogy a privatizáció bizony kétélű fegyver; hiszen minden gazdasági szereplő csak addig lehet önmaga ura, ameddig önálló (profittermelő) vagyonnal rendelkezik, - ha viszont már nincs tőkejövedelme, kiszolgáltatottá válik azokkal szemben, akiknek a portfolióját eladta. Megnehezíti a dolgunkat, hogy a nemzeti működő tőke hozzávetőleges értékéről a privatizációt megelőzően semmilyen összevont értékbecslés nem született. A gazdasági szakértők (1990-es áron és árfolyamon vissza-menőlegesen) 60-100 Mrd USD összértékűre teszik a magyar portfoliót...

Tegyük fel, hogy a becslés helytálló. Ebben az esetben - tekintve, hogy a működő tőkénk cca. 80 %-a került multinacionális társaságok kezébe - azt kapjuk, hogy a privatizált vagyon mai értéke kb. 20 ezer milliárd forint lenne. Ez nagyságrendileg annyi, mint a magyar gazdaság éves GDP-jének, a bruttó nemzeti termék összegének a kétszerese. Nagyjából háromnegyede a nemzetgazdaság összes külföldi, - és több mint kétszerese az állam bel-földi adósságának. S legalább négyszerese az állami költségvetésünknek! De közelítsük meg a kérdést inkább a hozam, a hozadék oldaláról!

Számoljunk csak a privatizált vagyontömegre vetítve átlagosan 15-20 %-os „profitrátával” (vagy kamattal), s beláthatjuk: amennyiben a magyar állam ma is a gazdája lenne ugyanennek a portfoliónak, csupán a hozadékból ki-telne csaknem a teljes állami költségvetés, - s nem kellene adót beszedni... A kérdéskör ennél azonnal még komplexebbé válik, ha hozzákapcsoljuk az államadósság problematikáját, ám ez már nem a jelen tanulmány, hanem a már hivatkozott következő témája... Itt és most csak annyit, hogy a vagyon átgondolatlan privatizációja következtében a magyar állam elveszítette tőke-tulajdonosi pozícióit, és nem utolsó sorban ezek az összefüggések azok, amelyek rávilágítanak: miért kényszerül az állam az adóbevételek állandó növelésére, az elsődleges jövedelmek mind fokozottabb koncentrálására, - azért, mert az állami költségvetés egyre nehezebben viseli a külső és belső adósságszolgálat növekvő kamatterheit. Ámde nem csak az állam, hanem a nemzet, a lakosság is kiszolgáltatottá, „kamatrabszolgává” vált, hiszen nem egyszerűen csak elveszítette önálló profittermelő társadalmi tulajdonát; de emellett - saját tőketulajdon híján - bedolgozó bérmunkásként, szó szerint a két keze munkájával kell megtermelnie azt a súlyos adó-és kamattöbbletet, amelyet az állam (a portfoliója elvesztése miatt) adósságszolgálatként évek óta növekvő mértékben fizet a magyar és a külföldi bankoknak...

1.7. Állam és nemzetgazdaság, - az MNB szerepe

 

A továbbiak jobb megértése érdekében - most kizárólag az államadósság keletkezése és kezelése szempontjából - meg kell határoznunk, mit értünk és mit nem értünk államadósságon, továbbá röviden vázoljuk, korábban mi volt a Magyar Nemzeti Bank szerepe az adósságkezelés folyamatában.

A létező szocializmusban állam és nemzetgazdaság gyakorlatilag azonos kört fedett le (legalábbis gazdálkodási értelemben), hiszen minden vállalatot az állam, mint kvázi-tulajdonos finanszírozott és működtetett. Az egyetemes külföldi valuta-elszámolások tekintetében a deviza-monopólium alapján a magyar államot minden tranzakcióban az MNB képviselte. A hitelfelvételek vonatkozásában is minden esetben az MNB járt el, teljes jogkörrel, minek alapján fokozatosan kialakult az a gyakorlat, hogy az MNB - mint állam az államban - keletkeztette, nyilvántartotta és kezelte az állam hitelfelvételeit, deviza-adósságait és követeléseit, valamint az ország valuta-tartalékait.

Az állam (és gyakorlatilag az MNB) deviza-monopóliuma a rendszerváltás után egészen addig fennmaradt, ameddig 1996-ban a Horn-kormány, majd 1998-tól az Orbán-kormány intézkedései alapján meg nem történt a deviza-gazdálkodás liberalizálása, mely szerint mind gyakorlati, mind jogszabályi értelemben is megteremtődött a forint konvertibilitása. Ezt megelőzően deviza-hitelt csak a magyar állam megbízásából az MNB vehetett fel, - ettől kezdve azonban már különvált egymástól a magyar állam és az ön-állóan gazdálkodó szervezetek (bankok, vállalkozások, társaságok, stb.) hitelfelvétele, adósságképzése, kezelése és nyilvántartása, vagyis innentől az államadósság összege nem egyezik meg a nemzetgazdaság adósságának összegével. Mint majd a következő tanulmányomban ezt látni fogjuk; a mai számadatokban szignifikáns eltérés mutatkozik meg.

De térjünk még vissza az államadósság kezeléséhez! Mint ismeretes, az ország (az állam) jelentősebb mértékű kül-és belföldi eladósodása 1982-től gyorsult fel; ettől kezdve vett fel az MNB egyre növekvő összegű hiteleket, - persze elsősorban a fizetési mérleghiány, illetőleg a deficites költségvetés (a vesztességgel gazdálkodó népgazdaság) kiegészítő megfinanszírozása céljából. A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között sajátos „munkamegosztás” alakult ki: az előbbi intézte a költségvetés, míg az utóbbi a hitelfelvételek és az adósságszolgálat ügyeit. Ilyenformán lassanként az MNB által - mint állam az államban - kezelt devizaösszeg forintban kifejezett értéke meghaladta az állami költségvetés összegét, ami jól mutatja az MNB pénzügyi szerepének rendkívüli jelentőségét, s kifejezi a felelősségét is.

A Horn-kormány által 1995-ben alapított Államadósság Kezelő Központ tevékenysége is „csak a költségvetés bruttó adósságából a belföldi rész finanszírozására terjedt ki, a külföldi adósság kezelésének átvétele még távlatilag sem merült fel” (idézet: az Állami Számvevőszék 1997. decemberi jelentéséből).

Látható, hogy az MNB szerepe kulcsfontosságú a magyar államadósság keletkezésében és kezelésében, ugyanakkor a Pénzügyminisztérium és az MNB közötti feladat-elhatárolások tisztázatlansága a két szervezet közötti „megegyezések” tárgyává silányította az egész adósság-kérdést. Ennek eklatáns példája volt az 1996-ban végrehajtott „adósságcsere”, amikor is az MNB 2 ezer milliárd forint összegben az állami költségvetésre terhelte az úgynevezett „O-ás”, nem kamatozó, 1996. előtt keletkezett devizahitelekből származó államadósságot, ami tovább növelte a költségvetés kamatterheit. „A helyszíni ellenőrzés tartalmi kapcsolatot próbált feltárni az MNB könyveiben lévő devizaadósságok és azok keletkezési okai között. Az MNB viszont nem mutatott be olyan dokumentumot, amely szerint devizaadósságának keletkezése, folyamatos változása az állami fel-adatok finanszírozásával közvetlen összefüggésbe hozható lett volna.” (Idézet: az előző bekezdésben említett dokumentum 36. oldaláról.)

2. A növekedés összefüggései, története

 

  1. Posztszocialista monopóliumok rendszere

 

A magyar nemzetgazdaság a kapitalizmus rendkívül speciális verziója.

A fejlett nyugat-európai és amerikai tőkés országokban a kapitalizmus több évszázad szerves fejlődése alapján, spontán mechanizmusok működése eredményeként, a szabad vállalkozásoknak a szabad piacon végbement szabad versenye (szelekciója) talaján alakult ki. Magyarországon mindez távolról sem így történt! A kapitalista fejlődés a II. világháború (1945.) után megtorpant, megszakadt, és szünetelt egészen az 1980-as évek végéig.

Az ún. reformkommunizmus (1982-1989.) időszakában a magyar állam, mint a társadalmi tulajdonban lévő nemzeti működő tőke „kezelője” egymás után vezette be azokat a központi intézkedéseket, szabályozó-változásokat és a legkülönfélébb tőkés módszerek, technikák, kategóriák alkalmazását (kétszintű bankrendszer, kisvállalkozások, váltó, kötvény, részvény-társaság, kft., ÁFA, SZJA, átalakulási és társasági törvény, vagyonérték-becslés, stb.), amelyek már kifejezetten és közvetlenül a kapitalizmusra való „áttérést” szolgálták, illetve készítették elő. A magyar gazdaság 1990-re „már megérett” a gazdasági rendszerváltásra, ami be is következett.

Említettem már, hogy a szocialista rendszerben nagyjából minden fontos termelő vagy szolgáltató funkció „egyetlen” nagyobb (trösztszerű) állami vállalathoz (távközlés = MATÁV, útépítés = Betonútépítő Vállalat, biztosítás = Állami Biztosító, hajózás = MAHART, vasút = MÁV, távolsági busz = VOLÁN, légi forgalom = MALÉV, élelmiszer-kiskereskedelem = KÖZÉRT, zöldség-kiskereskedelem = ZÖLDÉRT, olaj-és gázipar = OKGT, autóbusz-gyártás = IKARUS, gépjármű külkereskedelem = MOGÜRT, ízzógyártás = TUNGSRAM, villamos művek = MVMT, stb.) kötődött; és ezen az állami „monopolisztikus” szervezeti felálláson sajnos sokat nem változtatott az 1990-es évek kampányszerű privatizációja sem. Némi leegyszerűsítéssel minden maradt a régiben, mindössze annyi történt, hogy a nagyvállalatok átalakítása, s részvényeik értékesítése után a portfolió gazdát cserélt, és a magyar kapacitások a hozzájuk tartozó kereskedelmi hálózattal és piaccal együtt tőkés multinacionális társaságok tulajdonába kerültek. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a mai magyar gazdaság üzemnagyság s tulajdonjog szerinti szerkezete alapvetően torz, hiszen szinte egyeduralkodó (80 %-os) a multinacionális cégek túlsúlya. Ezek a mamut-cégek a magyar államtól kapott kivételes kedvezményeik, valamint egyébként is „utolérhetetlen” tőke-erejük révén abszolút monopol-helyzetet élveznek; szinte rátelepszenek az egész piacra (amelyet teljes egészében uralnak, és globális méretekben fel is osztanak egymás között), ami eleve lehetetlenné teszi konkurens, tőkét felhalmozó magyar cégek, versenytársak kialakulását és felfejlődését. Ez a merev - posztszocialistának nevezhető - struktúra folyamatosan is újra-teremti a „félgyarmati” viszonyokat, amelyeknek az a lényegi sajátossága, hogy a magyar kis-és középvállalkozások maximum bérmunkás-bedolgozói lehetnek a multinacionális cégeknek, minek következtében a késztermékek profitja döntő hányadában a multiknál csapódik le, amelyet aztán az esetek túlnyomó többségében nem forgatnak vissza, hanem kiviszik az országból. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság termelésének cca. 70-80 %-át az említett nemzetközi társaságok produkálják; kézenfekvő a növekedésük, hiszen ehhez minden kedvező feltétel - szabad befektetés, kedvezmények és adópreferenciák, gyakran állami támogatás, olcsó ámde magasan kvalifikált munkaerő, monopol-vagy oligopol piaci helyzet, vámszabad-terület, még mindig alacsony ingatlan-árak, fejlett infrastruktúra, stb. - a rendelkezésükre áll. Magától értetődő, hogy amikor az állam megbízásából a KSH a magyar gazdaság növekedési teljesítményét méri, - voltaképpen a Magyarországon működő multik növekedési indexét mutatja ki, aminek a magyar teljesítményekhez lényegében semmi köze nincs. Némi malíciával és „futball-hasonlattal” élve, azt mondhatjuk, hogy a „magyar” gazdaság egy olyan „nemzetközi válogatott” csapat, amelyben a tizenegyből legalább 8 játékos külföldi „idegenlégiós”; miközben kétségtelen, hogy a futballisták mezeit, cipőit és a labdát is „magyar bérmunkás bedolgozók” állítják elő, a szintén külföldi eredetű (elavult) gépsorokon dolgozva...

 

2.2. Cserearány-romlás

 

Szóltam már az 1970-es évek (és az olajár-robbanás) kapcsán a csere-arányok romlásáról; aminek az a lényege, hogy az export-áraink lassabban nőttek, mint az import-árak. Valójában senki nem tudhatja biztosan; melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Vajon a cserearányaink romlása okozta-e a külkereskedelmi mérleg, és ezáltal a fizetési mérleg tendenciájában tartós negatívumát - s így a gazdaság, az állam fokozatos eladósodását a külföld irányában -; vagy éppen ellenkezőleg: az adósságszolgálatot teljesítendő, folyamatos forint-leértékeléssel (a forint csúszó leértékelését mostanában szüntette meg az Orbán-kormány!) ösztönöztük az exportot, ami a magyar munka értékének állandó, tudatos devalválását, vagyis a cserearányok „rontását” jelenti...?! Ezt az érték-romlást tulajdonképpen szemléletesen reprezentálja a forint/dollár vásárlóerő-arány folyamatos romlása is. 1990. óta napjainkig (tehát 12 év alatt) a paritás háromszoros romlást mutat.

A leköszönő Orbán-kormány működésének egyik büszkesége a rendkívül erős forint (már hírlik is, hogy a nemsokára hivatalba lépő új, Medgyessy-kormány az ennyire erős forintot már nem tartja célszerűnek fenntartani!), a másik pedig (a kettő persze összefügg!), hogy állítólag az erőltetett ütemű (4 év átlagában 3-4 %/év) GDP-növekedést a cserearányok romlásának megállítása mellett sikerült volna elérni. Amennyiben ez a tétel igaz - ezt majd a következő 4 év növekedési mutatói fogják igazolni, vagy cáfolni -, úgy rendkívüli áttörésről beszélhetünk, ugyanis a külkereskedelmi csere-arányaink és a forint paritása 1990. óta is egyfolytában romlanak, romlik; annak ellenére, hogy 1990. óta a GDP egyre növekvő hányadát a multik termelése adja. Saját, egymásközti nemzetközi cserearányaik vélhetőleg ugyanis nem romlanak; tán ezért állt meg a „mi” cserearányaink romlása is!

 

2.3. A fizetési mérleg hiánya

 

A magyar gazdaság növekedése 1990. előtt - főként a cserearány-romlás és a koncepció nélküli dollárhitel-felvételek miatt - is folyamatosan negatív fizetési mérleggel valósult meg; nem volt ritka az olyan év, amelyben a hiány elérte a 4 milliárd USD-t is. Az 1980-as évtized utolsó éveiben csőd közeli állapotba került a nemzetgazdaság; mérhető növekedés helyett stagnálás állt be, növekvő fizetési mérleg-hiánnyal. A gazdasági rendszerváltás már emiatt is szükségszerű és elkerülhetetlen volt, - a nemzetgazdaság gyorsstruktúraváltásra, szervezeti és tulajdonosi átalakításra kényszerült; a külföldi hitelezők általi szanálásra, reorganizációra, modernizálásra szorult. A szanálás kivételével mára nagyjából mindez megvalósult, s hogy a szanálás miért nem, illetve ez máig milyen következményekkel járt, arról a következő tanulmányomban: „A magyar államadósság és a privatizáció összefüggései” címmel írok majd. A rendszerváltást kataklizmaként éltük át. Az 1990. évben a magyar gazdaság teljesítménye katasztrofális mértékben visszaesett. A GDP - a bruttó nemzeti össztermék - az 1989. évi szint 60-65 %-ára zuhant vissza; a legnagyobb mértékű visszaesés a gépiparban és az építőiparban következett be. Az alapvető ok a KGST-relációjú üzleti kapcsolatrendszer teljes összeomlása volt. A legsürgősebb tennivalóként jelentkezett, hogy új, európai-úniós és egyéb tőkés piacokat kellett keresni és találni a magyar ipari és mezőgazdasági termelés rentábilis értékesítése céljából. Ennek érdekében a megválasztott Antall-kormány liberalizálta a külkereskedelmet, valamint haladéktalanul nekilátott az állami vagyonként „kezelt” társadalmi tulajdon kampányszerű privatizációjához. Az alapvető cél az ország fizetőképességének a megőrzése volt - bármi áron -, tekintve, hogy a rendszerváltó állam teljes egészében „átvállalta” a kommunista rezsimtől örökölt bruttó 20,5 milliárd USD külső adósság visszafizetését, illetve „jogfolytonos” szolgálatát. A kormány a fizetési mérleg hiányát és az adósságszolgálat kötelezettségeinek teljesítéséhez szükséges deviza összegét a privatizációból befolyó külföldi tőkebefektetések dollár-összegeiből kívánta fedezni, illetve biztosítani; tekintve, hogy a valuta-tartalékok is szinte teljesen kimerültek. Az elképzelés a következő volt:

  • Folyamatos adósságszolgálattal biztosítani az ország hitelképességét, hiszen a gazdaság modernizálása, szerkezeti átalakítása újabb hitelek felvétele nélkül kilátástalannak tűnt.

  • A gazdaság liberalizációja, reorganizációja, illetve az „állami” portfolió gyors és eredményes privatizációja (illetve adókedvezmények nyújtása) révén „becsalogatni” a külföldi tőkét, a befektetőket; s ezáltal szert tenni olyan mértékű, folyamatos tőkebevonásra, amely biztosítja a gazdaság talpra állítását, a termelékenység, a hatékonyság és a jövedelmezőség ugrásszerű növelését, ami majd (a folyamatos adósságszolgálat terhei mellett) kitermeli az újabb hitelek kamatait és törlesztő részleteit, valamint segít megteremteni a fizetési mérleg egyensúlyát is.

 

2.4. A kétfajta gazdaságpolitika

 

Mielőtt rátérnék annak részbeni bemutatására, mennyiben is sikerült a fenti célokat megvalósítani, - valami mást kell előbb tisztáznunk. Nevezetesen a magyar gazdaság rendszerváltás utáni újbóli növekedésének, pontosabban inkább „visszakapaszkodásának” lehetséges technikáit, módszerét, illetőleg az eddig tényszerűen megvalósult „kétféle modell” elvi különbözőségét.

Világos, hogy a rendszerváltás örökségéből eredően (valamint más okok miatt is) Magyarországon csak olyan növekedési modell alkalmazása tűnt célravezetőnek, amely még hosszabb időszakon át nagymértékben épít az állam közvetlen beavatkozására, hiszen gyakorlatilag a tőkés gazdaságra történő áttérés, az átmenet minden fontosabb tényezőjét állami vezérlettel, „a semmiből” kellett előteremteni. (Nem volt tőkés piac, nem volt szabad piaci verseny, nem voltak befektetők, óriási volt a készpénzhiány, új piacot kellett szerezni a magyar termékeknek, a felére zuhant az ipari termelés, nem volt tőzsde, sürgősen privatizálni kellett az „állami” vagyont, stb.)

Mint ismeretes; az állami beavatkozásra „épülő” szabad piaci gazdaság modelljét a nagy angol közgazdász, Keynes dolgozta ki, amely a lényegét tekintve ma is alapvető szisztéma a világ legfejlettebb tőkés országaiban, - más kérdés, hogy Keynes a módszerét éppen a fenyegető válságok ellen, azok elhárítására dolgozta ki, s azok a tőkés világban 1950. óta már (talán éppen ezért!) egyáltalán nem jellemzőek. Kétségtelen viszont, hogy 1990-ben Magyarország rendkívül súlyos válságot élt át; mint afféle „gazdasági állatorvosi ló”, egyszerre tucatnyi súlyos betegségben is szenvedett, tehát a helyzet gyors és hatékony beavatkozást, generális megoldásokat követelt. A keynes-i gazdaságpolitika leegyszerűsített lényege szerint: amikor a gazdaság pang, akkor állami beavatkozással sok pénzt kell pumpálni bele (fel kell fűteni); amikor „túlgyorsul”, akkor sok pénzt szükséges kivonni belőle (le kell hűteni). Ezt a módszert „stop-go” (ha túlgyorsul = stop; ha pang = go) gazdaságpolitikának is nevezhetjük, amelynek stílusos magyar fordítása: „Húzd meg, - ereszd meg!” - lehetne. A rendszerváltás utáni években a beteg magyar gazdaságot „a közgazdasági doktorok” mind a két, gyökeresen ellentétes módszerrel is egyszerre kezelték, vagyis egy-idejűleg „serkentették a vérkeringését”, amellett, hogy eret is vágtak rajta... Ez a kettős módszer a kampányszerű privatizációból, illetve a tőkebevonás mértékének horribilis összegeiből kézenfekvően következett. A beáramló külföldi tőke (dollár) jelentős hányada forintban, mint pótlólagos vásárlóerő jelent meg az éledező szabad piacon; munkabér, tőkés fogyasztás, gépek, berendezések, beruházások, illetve anyagok és egyéb fogyasztási cikkek vásárlása formájában. Magától értetődő, hogy a külföldi tőke évi milliárdos mértékű bevonása „túlfűtötte” (volna) az amúgy betegesen pangó magyar gazdaságot, ami mellesleg - minden „gondos” restrikció ellenére - részben be is következett; a gazdaság „lázas beteg” lett, ezt jelezte az időnként 30 % fölé is ugró, vágtató infláció jelentkezése. Miközben tehát az állam „gőz-erővel” privatizálta a nemzeti működő tőkét, s ezzel soha nem látott dollár-összegeket vonzott az országba (ami 1990-1993. között hatalmas, részint virtuális fellendülést is hozott!), addig a Magyar Nemzeti Bank folyamatosan restriktív monetáris politikát folytatott, vagyis csillagászati forint-összegeket vont ki a gazdaságból. Elsősorban a bemutatott kettős kezelés vezetett el oda, hogy a magyar gazdaság átalakulása (szocialistából tőkéssé) roppant ellentmondásokkal ment végbe: miközben a beruházási piac soha nem látott mértékű pezsgést mutatott, addig a lakosság fogyasztása minden évben jelentősen csökkent, - elsősorban a kétszámjegyű (és növekvő) infláció, valamint a bérkiáramlás visszafogása (a reálbérek csökkenése) miatt. De az alkalmazott restrikciónak „hagyományos gyökerei” is voltak.

Mikor a reformkommunista állam 1982-től fokozatosan növekvő mértékben adósodott el a külföldnek, akkor a hitelfelvételeknek a belföldi pénz-forgalmat (a fogyasztást) is bővítő hatását restrikciós pénzkivonással igyekezett kompenzálni. Amikor a rendszerváltás után (a privatizációs és egyéb tőkebefektetések révén) megkezdődött a külföldi tőke nagymértékű beáramlása, akkor ezt a pénzforgalom-bővülést az MNB „a szokott reform-kommunista módon”, restrikcióval reagálta le, holott merőben más esetről volt szó! Az 1990. előtti tőkés hitelek egy minden tekintetben reménytelenül nagybeteg, haldokló gazdaság „élőn tartását” próbálták finanszírozni, - ám az 1990. utáni tőkebeáramlás „a tetszhalott” gazdaságunk feltámasztását szolgálta. A mechanikus, téves MNB-terápia felesleges problémákat szült; olyanokat, amelyektől a magyar gazdaság még ma, 2002-ben is szenved...

Említettem, hogy az 1990. utáni növekedésünk („visszakapaszkodásunk”, - hiszen a GDP színvonala csak 2001-ben érte el újra az 1989-es szintet!) két, merőben ellentétes modell alkalmazásával „valósul meg”, - ismeretes egy konzervatív gazdaságélénkítő (go!), és egy szocialista, „reform-kommunista” restrikciós (stop!) verzió; attól függően, hogy éppen egy konzervatív (Antall-, Orbán-), vagy egy szocialista (Horn-, Medgyessy?-) kormány van-e uralmon. A valós helyzet azonban még ennél is rosszabb. Nyilvánvaló ugyan, hogy az Antall-kormány (amely nemzeti-konzervatív, és gazdasági téren „szabadelvű” gazdaság-élénkítő nézeteket vallott) eredeti elképzelései szerint egy nagymértékű, különösebb korlátok közé nem szorított gazdasági növekedést igyekezett menedzselni; ám a privatizációs, az államadósság-kezelő, a fiskális és a monetáris politikát, valamint a távlati és operatív intézkedéseket ugyanazok a „reformkommunista” körök, illetve tanácsadók dolgozták ki és hajtották végre, akik a restrikciót, mint egyetlen hatásos csodaszert „von Haus aus”, a hitelekkel együtt hozták magukkal... Elmondhatjuk, hogy az örökség - mármint az állandó restrikció öröksége - máig változatlan formában működik; még a konzervatív kormányok élénkítő intézkedései is rózsaszín látszattá szelídülnek (lásd: Széchenyi-terv valós hatásai), - ám a szocialista kormányok idején (lásd: pl. Bokros-csomag) ismét/mindig elemi erővel „kitör”, ha kell - ha nem, az új restrikciós hullám... Voltaképpen így 1990. óta is folyamatosan restrikcióban, megszorításban élünk; mintha attól kellene félnünk, hogy egyszer ledolgozzuk a lemaradást.

 

2.5. Orbán Viktor adósság-teóriája

 

Orbán Viktor, a Fidesz elnöke 1996. május 2-ikán Varga Domokos György kérdésére: „Kormánypozícióba kerülve a Fidesz mit kezdene az állam-adóssággal?” - a következőket válaszolta: „Számításaink szerint ma rendszeresen fizetni az adósságot, több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni. Az olyasfajta átütemezések amelyek az elmúlt két évben is megtörténtek szépen, csendben - tehát a rövid lejáratú hitelek átalakítása hosszú lejáratúvá -, továbbra is követhetőek. Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tőke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet, mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodni az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi kétmilliárd dollár egyelőre azonban lehetővé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósság-szolgálatot.” Korábban az Antall-kormány ugyanígy gondolkodott erről a kérdésről, - a beáramló külföldi tőkétől „várta” a fizetési mérleg hiányaiból keletkező adósság-növekedés szolgálatának tartós finanszírozását...

A kérdés a következő: (1) Szükségszerű volt-e a rendszerváltás után az adósságszolgálat továbbfolytatása, változatlan feltételekkel való átvétele a szocialista államtól? (2) Szükségszerű-e, hogy a magyar gazdaság kül-kereskedelmi-, és emiatt fizetési mérlege minden évben hiánnyal zárjon, akkor is, ha nem lenne „jogfolytonos” adósságszolgálat? Nem kétséges ugyanis, hogy a növekvő adósságszolgálat egy végeláthatatlan adósság-spirálba, lassan elviselhetetlen kamatterhek elviselésére kényszeríti a magyar gazdaságot, - ám legalábbis kétséges, hogy ez a folyamatosan romló adósság-pozíció akkor is fennállna-e, ha nincs örökölt adósság?!

Magyarán: az a kérdés, hogy önfinanszírozó-e, jövedelmező-e, önállóan működőképes-e, profittermelő-e, végül is megáll-e a saját lábán a magyar gazdaság, ha nem örökölt volna 20,5 milliárd USD külső adósságot?

 

2.6. A pénzforgalom valós iránya

 

A Demokratában megjelent Orbán-interjú kapcsán tanulmányt írtam „Orbán Viktor szupersztár” címmel, amely 1996. augusztus 8-ikán látott napvilágot, szintén a Demokratában. Ebben a következőket írtam a fentiekben idézett adósság-teória cáfolataként: „Ez tévedés! 1982. óta már a kamatokra vesszük fel az újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a másfél évtizede begyakorolt módja a számunkra kedvező lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nőtt volna. Mindezeknek azonban már 15 éve éppen az ellenkezője történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság-állomány egyre nő, - 8-10 éve már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a Fidesz szakértői ugyanabból a restrikciós emlőből szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértői?”

 

Az 1996. év szeptemberétől a Fidesz gazdasági szakértője lettem, s Varga Mihály, a gazdasági kabinet vezetője (ma: pénzügyminiszter) megbízásából felülvizsgáltam az állami költségvetés 1995. évi zárszámadásáról (a Horn-kormány első éve) szóló dokumentációt. Szeptember 16-iki jelentésemben a gazdaságpolitikai kötetben foglaltakról a következőket írtam:

„Persze, hogy a fizetési mérleg "romlásának ellensúlyozása" (1992-1994.) beszűkítette a monetáris politika cselekvési terét. Az éppen regnáló kormány ugyanis a gazdaság élénkítésén "fáradozott", - a pénzügyi lobby, a Magyar Nemzeti Bank pedig azzal ellentétes, pénzszűkítő taktikát folytatott. A hivatalos kormány a növekedést forszírozta, - az árnyék-kormány pedig a privatizáció gyorsítását, a fizetési mérleg stabilizációját. Az államadósság viszont tovább nőtt. Nem hihető állítás, hogy a külföldi tőke-és hitelpiacok, a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank) magatartása egyre tartózkodóbbá vált, hiszen újabb hiteleket kaptunk, - és a bruttó külső államadósság 1994-ben elérte a 25 milliárd USD-t. (...) Alapvetően reform-kommunista-voluntarista töltésű az első oldal alján található mondat, amely azt sugallja, mintha az állam kereteket határoz(hat)na meg a gazdasági növekedés finanszírozására. Az összefüggés éppen fordított: a gazdasági növekedés teremt automatikusan alapokat az egyensúly helyreállításához és fenntartásához. A növekedés tehát elsődleges, az egyensúly másodlagos. Az egyensúly a növekedés természetes eredménye. A növekedés természetes folyamat, a fogyás viszont betegségre utal. Kötve hiszem, hogy a vállalkozások dinamikusan növelték volna saját forrásaikat, és ezáltal sikerült volna lefékezni az államháztartás hiányának növekedését! Éppen az ellenkezője történt: a bankok egyszerűen semmilyen hitelt nem nyújtottak a vállalkozásoknak, helyette inkább államkötvényeket vásároltak, és azok kamataiból tartják fenn "működésüket". Látható tehát, hogy nem az állam finanszírozza az egyébként sem létező gazdasági növekedést, - hanem a bankok, a vállalkozások és a lakosság finanszírozza a túlköltekező államot. A jövedelem-kivonás, a pénzszűkítés tudatosan alkalmazott legfőbb eszköze: az infláció. A betéti kamat mértéke - őrület! - egyenlő az éves inflációs rátával. Az egyébként nem létező hitelek kamata pedig 35-40 %. (...) A 19-20. oldalon kiderül, hogy a bruttó külső államadósság nem csökkent, hanem nőtt, és elérte a 31 milliárd USD-t, - ami a GDP cca. 90 %-át teszi ki. (...) A mindenkori kormány a Magyar Nemzeti Bank jegy-kibocsátó, monetáris pénzszűkítő, valamint külső és belső állam-adósságkezelő tevékenységeit nem ellenőrizheti, csak az Ország-gyűlés. Az Országgyűlés viszont nem tudom, hogy ellenőrzi-e, és ha igen, akkor milyen mélységben és gyakorisággal. (...) A 4. oldalon - a javuló tendenciákkal ellentétben - az infláció gyorsulásáról esik szó. Véleményem szerint az MNB előre bejelentett ún. csúszó leértékelési árfolyam-politikája egyrészt mindenfajta árfolyam-spekulációk táp-talajává vált, - másrészt kifejezetten gerjesztette az inflációt. A forint ún. megerősödéséről szóló érthetetlenül magabiztos híradások és szakvélemények szerintem megalapozatlanok. Egy nemzeti valuta erejét soha nem a voluntarista "szakértői" trükkök határozzák meg, - hanem a tényleges nemzetgazdasági teljesítmények mögöttes ereje. A gazdasági növekedésről terjesztett vélekedések túl optimisták, - legfeljebb "stagfláció"-ról beszélhetünk. Egyébként is: az infláció valóságos mértéke lényegesen meghaladja a Kormány által beismert 24-25 %-ot. Mindezek együttes következményeként a közeljövőben várható a forint újabb, nagymértékű és váratlan leértékelése. (...) Az eddig elmondottakat összefoglalva megállapítható, a Kormány csak látszólag ura a gazdasági helyzetnek, az ún. stabilizációs csomagok (értsd: Bokros-csomag!) csak látszat-, vagy átmeneti eredményeket hoztak. A pénzszűkítő, jövedelemelvonó intézkedések hatására a folyó fizetési mérleg hiánya jelentősen csökkent, az állami költség-vetés deficitje stabilizálódott, a gazdasági növekedés megállt, - és a privatizáció felgyorsított befejezése hatására (értsd: az energia-szektor értékesítése cca. 4 Mrd USD-ért) a nettó külső államadósság 17 Mrd USD-re csökkenhetett, miközben a konvertibilis deviza-tartalékok összege 12 Mrd USD-re nőtt. A bruttó külső államadósság azonban 31 Mrd USD-re emelkedett. (...) Különösen aggasztóak az ország jövőben várható fizetésimérleg-és adósságkondíciói , mert:

  • jelentősebb privatizációs bevételek a jövőben már nem várhatók;

  • a tőkeemelés-jellegű befektetések beáramlása bizonytalan;

  • a külföldi befektetések „kivitt” éves jövedelme cca. 2 Mrd USD;

  • a vállalkozások külföldi hiteleinek összege cca. 1,5-2 Mrd USD;

  • a folyó fizetési mérleg várható hiánya cca. 1 Mrd USD.

  • Mindezek alapján prognosztizálható, hogy amennyiben az ország nem vesz fel újabb hiteleket külföldről (ez határozott optimizmus!), és egyébként minden más folyamat is változatlanul érvényesül, - a nemzetgazdaság bruttó konvertibilis külső adóssága 1996. végére akkor is elérheti a 36 Mrd USD-t. (...)

A Kormány - úgy tűnik - bűvös körbe került, kényszerpályára terelte saját magát, amelyről nemigen van letérés. A "szakértők" egy olyan elméleti "határozatlansági relációba" tévedtek, és járnak egyhelyben, miszerint Magyarország nemzetgazdaságának kívánatos növekedési üteme, és a még elviselhető egyensúlytalanság (fizetési mérleg-hiány) mértéke együtt, egyidejűleg nem határozható meg. Ha "fel-szabadítjuk" a növekedés ütemét, felborul az egyensúly, - ha tartjuk az egyensúlyt, akkor nincs növekedés. Ennek az ördögi körnek az alapvető oka az 1990-ben örökölt, és azóta is meredeken növekvő külső adósságállomány. Az adósság növekedésének azonban soha nem a gazdasági növekedés volt az oka, hanem éppen hogy a túlzott állami jövedelemkoncentráció-és elvonás, a monetáris restrikció. Az sem igaz, hogy az adósság kamatos törlesztésének a folytatása mindaddig a kisebbik rossz, ameddig több konvertibilis tőke érkezik az országba, mint amennyi kivonásra kerül. Évek óta több tőke megy ki, mint amennyi bejön.” (V.ö.: az Orbán-teória korábbi bírálatával.)

 

Varga Mihály képviselő úr megbízásából tételesen felülvizsgáltam az 1997. évi állami költségvetést is. Október 30-iki jelentésemben a következőket írtam: „Ami a pénzfolyam irányát illeti. A kormány, a költségvetés és a hivatalos statisztikák furcsa módon azt regisztrálják - azt állítják -, hogy a külföldi tőke valósággal feltartóztathatatlan folyamként ömlik be az országba. A valóság ezzel szemben az, hogy: az a pénz nem a miénk, tetejébe annak összegét az MNB - ráadásul devalvált forint formájában - úgyszólván azonnal ki is vonja a gazdaságból, magyarán szólva a külföldi befektetésektől valójában egy fillérrel sem leszünk gazdagabbak. Ugyanakkor viszont a rendkívül magas belső infláció, a cserearányok folyamatos romlása következtében a relatív értékvesztésünk, árfolyamveszteségünk olyan mértékű, mint- ha a pénz folyamatosan kifelé ömlene az országból. Emellett a pénz-folyam természetesen - kamatok, hitel-törlesztés, tőke-jövedelem formájában, valamint illegális csatornákon keresztül - a valóságban is kifelé irányul. (...) A szöveg továbbra is kitart a restrikció folytatása mellett, azon a „jogcímen”, miszerint a beáramló rengeteg külföldi deviza által okozott forintlikviditás-növekedést pénzkivonással kell ellensúlyozni. Tartok attól, hogy 1997-ben egyáltalán nem ömlik majd befelé az a rengeteg deviza, - másrészt, ami eddig beáramlott, az sem okozta a fogyasztásra fordított forint-források ugrásszerű bővülését. Legalábbis - nem a mienkét! A deviza ugyanis az államhoz, illetve a bankokhoz folyik be; ám a forintot tőlünk vonják el. (...) A költség-vetés adósságszolgálati kiadásai (202-203. oldal) 1997-ben ugrás-szerűen megemelkednek, és meghaladják a 800 Mrd forintot, ami a legkevésbé sem vall egyensúlyi helyzetünk javulására, bár az elmúlt két évben összes kínlódásunknak az egyensúly helyreállítása volt a célja.”

 

 

 

 

  1. 7. Költségvetési és privatizációs csődtömeg

 

Tavaly ilyenkor a friss felismerések szent dühe, a hirtelen rádöbbenések rettenete - mily optimista hevületek! - irányították a tollamat. Mi maradt mára?! Semmiből semmi. Országunkat romba döntötte a privatizáció.

A bolsevik rendszer lényege az intézményes népbutítás változatlan hevességgel, egyre újabb statisztikai-információs trükkök bevetésével folytatódik tovább.

Ebben kormánypártok és ellenzékiek egyaránt abszolút profinak bizonyultak. Ma ennyiben tényleg hétpárti diktatúrában élünk...

A kommunisták 1990-ben a kétséges jövőt bízták rá az Antall-kormányra, - 1998-ban azonban a nyilvánvaló kilátástalanságot készülnek örökül hagyni a nemzeti ellenzéknek (szövetségnek). Mily hívogató, reményteli távlatok ígérete ez!

Az ellenzék fékevesztett hatalomvágyában - készülnek már nagyon a revánsra! - se lát, se hall. A még érintetlen, s a már bepiszkolt egyformán vakon menekül - előre...

 

Harmadik út (Gidai), magyar út (Csurka), és/vagy konszolidált polgári fejlődés alternatíváját (Fidesz), végigjárhatóságát ígérik, - miközben a fenekük is kilóg a (bő-)gatyájukból. Az MDF, a KDNP, az MDNP - sőt, már az FKgP sem! - nem ígérnek semmit. Nincs koncepciójuk, amire ígéreteket lehetne alapozni.

Álmodik hát a nyomor! Ugyanis sem az ígéreteket, sem a koncepció-nélküliséget nincs már miből finanszírozni.

Nincsenek külön utak. Nem lehet utólag (!) előre okosnak lenni, mint ahogyan a Fidesz próbálja velünk elhitetni. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.

Csak a becsülettel vállalható, újabb évtizedes tisztes szegénység következhet, - vagy a hirtelen nemzethalál. Egyaránt óvakodjunk a demagógoktól, de az önjelölt forradalmároktól is: egy tőről fakadnak mindannyian!

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzünk bátran szembe a nyers valósággal!

 

Katasztrofális privatizációs csődtömeg

Nagyjából mindenünk ott és akkor siklott ki végzetesen, amikor Antall József az Állami Vagyonügynökség létrehozásával (1990.) szentesítette, intézményesítette (tehát legitimálta) a bolsevikok, és a velük az 1980-as évek közepétől szorosan összefonódott multinacionális tőke szabad rablását, amit fennkölt-tudományosan állami privatizációnak kereszteltek el. Az ezt megelőző ún. spontán privatizáció kismiska - és egész jó üzlet! - volt ahhoz a vad orgiához képest, ami az ÁVÜ, majd az ÁPV Rt. vezényletével kibontakozott.

Az egyébként hagyományosan rossz tulajdonos állam a társadalmi tulajdon (TT) magánosítása során még gondatlanabb gazdának bizonyult.

A csillagászati javadalmazással - vö.: harminc ezüstpénz! - örökös hallgatásra ösztönzött középszerű-tehetségtelen ÁVÜ-hivatalnokok az évek leforgása alatt valóságos tudományos módszertant és bürokratikus rendszert fejlesztettek ki a társadalmi tulajdon szemérmetlen szétlopásának tökéletes elkendőzésére és saját tevékenységük teljes titkosítására, a valóságos történések bármikori feltárásának eleve lehetetlenné tételére. Közben súlyos milliárdokat fizettek ki a KPMG-nek, a Deloitte/Touché-nak - vagy éppen természetben és pénzben a Co-Nexus-nak! - és egyéb tanácsadó cégeknek, többnyire valós egyenérték nélkül. Hacsak a jogilag szabályozott lopás és rablás technikájának elsajátítását nem tekintjük annak...

Ne beszéljünk valós vagy alaptalan feltevésekről, mindent elborító korrupcióról, az áron aluli eladásokról, a képtelen reorganizációkról, a titkos záradékokról, a falból kiírt vagy ki sem írt szánalmas tenderekről, a nemzetközi pénzmosásokról, a gyanús (ál)szerződésekről, a nyilvánvaló vesztegetésekről, mindenestül eltűnt iratokról és szándékos irateltüntetésekről, - beszéljenek ezúttal inkább számok, a száraz statisztikai adatok: az ÁPV Rt., a KSH, valamint az MNB saját adatai.

 

A Fidesz "Gazdaságpolitikai korlátok és lehetőségek" című kongresszusi (1997.) kiadványa lapjainak sarkaiban a szimbólum atavisztikus Conexus-embléma után-érzés (!), - ám amíg amaz az eredeti KAPCSOLAT, emez már csupán stílszerűen egy picinyke LABIRINTUS. De ez a lényeg: az egykori tudatos és totális össze-fonódásból mára csak az ösztönös rémület és az eszmei zűrzavar maradt meg a számunkra. Mára már majdnem minden szimbólum is értelmét vesztette...

 

A konferencia-füzetecske a 70. oldalon fontos adatokat közöl. Az ÁVÜ-ÁPV Rt. összes bevétele 1990. és 1996. között kb. 1000 milliárd forint volt. Összesen mintegy 300 milliárd forintot fordítottak a privatizáció "intézményes" és egyéb ki-adásaira, ami nagyrészt a tanácsadó cégek zsebébe vándorolt. No comment.

A vizsgált időszak 7 évében az állami privatizációs ügynökség a magánosítás bevételeiből összesen 723 milliárd forint költségvetési befizetést teljesített.

A füzet adatai szerint - forrás: az ÁPV Rt. - az 1990-ben eredetileg mintegy 3600 milliárd forint összértékű állami vagyon 50 %-a egyszerűen elveszett (értsd: ez vagyonvesztés). A megadott vagyonérték (melynek valós összege ennek legalább a duplája! - Cz. L.) 20 %-ára rúgó privatizációs-értékesítési bevétel pedig a mai árfolyamon számítva mindössze 4 milliárd USD-nak felel meg! Vagyis 7 év alatt összesen maximum 4 Mrd USD-vel csökkenhetett a bruttó államadósság az állami vagyon értékesítéséből származó privatizációs bevételek eredményeként, amennyiben a teljes bevételt adósság-csökkentésre fordították. (De azt is látjuk, hogy nem. - Cz. L.)Az ÁPV Rt. kezelésében még megmaradt vagyon névértéke cca. 1000 milliárd forint, amelynek legalább a fele csőd-portfolió.

Elvtársak, - érdemes volt?! The answer is blowin in the wind. Vagyonunkat is.

Hullámzó inflációval és fizetésimérleg-deficittel terhes stagfláció

A Magyar Nemzeti Bank 1997. évi (2) havi jelentése szerint - a Fidesz-füzet adataival megegyezően - 1989. és 1996. között a folyó fizetési mérleg összesített egyenlege 12,2 milliárd USD deficitet mutat. A legnagyobb fizetésimérleg-hiány 1993-ban (3,5 Mrd USD), 1994-ben (3,9 Mrd USD) és 1995-ben (2,5 Mrd USD) keletkezett. Ugyanezekre az évekre esik a forint erőteljes devalválódása is. Ami amiatt is érdekes, mivel a fizetésimérleg-hiány mértéke - miként az adósság-állomány nagysága is! - bizonyos összefüggésben elsősorban a mérési árfolyam kérdése. Az árfolyam (és annak változása) pedig hosszabb távon mindenekelőtt a belső infláció mértékétől (és annak változásaitól) függ. A nemzeti valuta (a forint) paritás-változása, árfolyamának romlása elsősorban annak következménye, hogy a magyar nemzetgazdaság (a GDP) növekedési üteme messze elmarad a fejlett tőkés országokétól. Termelékenységünk színvonala relatíve növekvő mértékben romlik, de miért? Külkereskedelmi cserearányaink romlása miatt. Mit jelent ez? Azt, hogy a tőkés partnerek ugyanúgy bánnak el velünk a kereskedelmi forgalom export-import tranzakcióinak árarányai tekintetében, akárcsak a multinacionális privatizátorok a magyar állam vagyonának magánosítása során. Mélyen ár alatt exportálunk, - és relatíve túl magas árakon importálunk. Gondoljuk csak meg! A privatizáció során a külföldi befektetők komplett gyárakat, vállalatokat kaphattak 20 %-os áron, vagy éppen feltőkésített bankot 1 forintért, - miközben ezekért az árakért a teljes magyar piac is az övék lett. A magyar munka, a magyar termék, a magyar vállalat, a magyar piac mérhetetlenül olcsó azon a nemzetközi piacon, ahonnan pedig elképesztően magas árakon vásárolunk meg (immár nyolcadik éve begyakorlott rendszerben) minden európai-úniós vagy éppen amerikai cikket. Az iparcikkek nem sokkal jobbak a magyaroknál, viszont tíz-húszszor annyiba is kerülhetnek. Az élelmiszerek pedig kifejezetten gyengébb minőségűek is...

Ez a folyamat, ez az ok-okozati összefüggés-lánc - a külkereskedelmi cserearány-romlás, a relatív és látszólagos termelékenység-csökkenés, a hullámzó mértékű belső infláció, a forint-devalváció - a halmozódó fizetésimérleg-hiány s így végső soron az államadósság növekedésének eredeti-valós magyarázata. Bármilyen más fejtegetés szemenszedett hazugság, demagógia: népbutítás.

 

A legsúlyosabb magyarázat azonban még hátravan. A cserearány-romlás, a belső infláció, a forint-értéktelenedés, a fizetésimérleg-hiány s a növekvő adósság csak tüneti jelenségek, illetőleg szükségszerű következményei valaminek! Valaminek, amiről soha nem esik szó. Miért van az, hogy a magyar munka egyre kevesebbet ér a nemzetközi piacon? Miért van, hogy eladni csakis veszteséggel tudunk, - mi-közben a nekünk eladók rendre ‘degeszre’ gazdagodnak?

Miért van az, hogy bármit veszünk, másnap csak a felénél is kevesebbért tudjuk eladni? Miért van, hogyáron, béren, tébén, vámon, adón, vételen és eladáson - munkán vagy semmittevésen -, egyszóval minden akciónk vagy reakciónk által: mindig mindenen, mindenért mi járunk rosszabbul?!

Mindezeknek az az egyszerű oka, hogy országunkat, nemzetgazdaságunkat, munkánkat és értékeinket, VÉGÜL MINKET MAGUNKAT IS a kommunista karanténból "kiszabadítva" (lásd: 1990. = rendszerváltás) egyenesen a szintén vörösen izzó multinacionális olvasztótégelybe dobtak (lásd még: az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás sikerével való hitegetés), ahol az árakat, a béreket, stb. már évtizedek óta kollektív, "demokratikus-többségi" politikai döntések határozzák meg, mely döntésekbe nincsen beleszólásunk.

NEM KÉRDEZTÉK, HOGY ELFOGADJUK-E A JÁTÉK-SZABÁLYAIKAT, EGYSZERŰBB MEGOLDÁST VÁLASZTOTTAK: LEFIZETTÉK NEMZETI ELITÜNKET, AKIK SZOLGAIAN ENGEDELMESKEDTEK... Országunk el-adósítása tehát tudatos nemzetközi politikai döntés volt, amelynek a végre-hajtásához a saját áruló elitünket használták fel kollaboránsként. A többi már egyszerű következmény...

Kísértetiesen cseng a fülünkbe a klasszikus lenini tétel, miszerint: "A politika és a gazdaság kapcsolatában a politikának van primátusa." Hazugság, hogy "gyenge gazdasági teljesítményünk", illetve növekvő eladósodásunk következménye, hogy a nemzetközi politika "ferde szemmel" tekint ránk. Sokkal inkább igaz, hogy a nemzetközi és nemzetek feletti pénzvilág tönkretette gazdaságunkat, hogy olcsón elorozhassa értékeinket és ránk sózhassa töménytelen bóvliját. Az elitünket pedig megtanította "jogilag tisztán" lopni és folyamatosan hazudni, mint a vízfolyás...

Áruló pénzügyeseink szájából szüntelenül áradnak a gyarmatosítók hazugságai.

Sajnos öngerjesztő hatású, hogy nemzetgazdaságunk főbb szereplői, a dolgozó és termelő lakosság, a vállalkozók - hiszen annyit hallják! - lassanként maguk is elhiszik, hogy buták, ügyetlenek, rosszul és drágán dolgoznak: ezért a nemzetközi piac "igazságos értékítélete" lassú kínhalálra veti őket.

 

A folyó fizetési mérleg 1996. évi tényleges hiánya 1,7 Mrd USD-t tett ki, ami az előző évekhez viszonyítva kétségtelenül némi javulás. Ennek érdekében azonban az egész társadalom olyan kényszer-áldozatokat hozott, ami - egyebek mellett - a termelési, az értékesítési (kereskedelmi), a vállalkozási és a beruházási kedvet is olymértékben visszavetette, minek következtében gazdasági növekedés nincs.

E tények már megmutatkoznak a külkereskedelmi mérleg folyamatos romlásában is, ami a fizetési mérleg újbóli hiány-növekedéséhez, felborulásához vezethet már 1997-ben is, de 1998-ban egészen biztosan. Ismét a jövőnket áldozták fel.

 

Reménytelenül fokozódó külső (és belső) eladósodás

Az adóssághelyzetünk javulása vagy romlása azon múlik, hogy’ alakul a nemzet-gazdaság jövedelemtermelő képessége, a GDP, a gazdasági növekedés. A kérdés nyilvánvalóan az: képes-e országunk továbbra is kitermelni az évtizedek óta reá nehezedő adósságszolgálati terheket, képes-e olymértékű GDP-növekedést elérni (többletjövedelmet realizálni), amiből a kamatok fizetése s a hiteltörlesztés össze-omlás veszélye nélkül finanszírozható. Az eladósodás eme történeti trendvonalán nyilván létezik egy inflexiós pont, amin túllépve a folyamat megfordíthatatlanná válik, és gyorsuló zuhanással a teljes összeomláshoz vezet...

Vajon túlhaladtuk-e már ezt a holtpontot, vagy sem?

 

A fizetési mérleg legfontosabb meghatározó tényezői:

- a külkereskedelmi (export-import) mérleg, a külkereskedelem cserearányai;

- az infláció mértéke, amely determinálja a cserearányokat és a valutaparitást;

- az adósságszolgálati terhek (kamat + törlesztés) aktuális kondíciói;

- a külföldiek tőkebefektetéseinek és profit-repatriálásainak egyenlege, továbbá

- az adott-kapott hitelek egyenlege, valamint

- a valuta-tartalék változása, illetőleg a privatizációs bevételek összege.

 

Az elmúlt közel 8 év során a korábbi alapképlet nem sokat változott. Az 1980-as években már az adósságszolgálat teljesítésére vettünk fel újabb és újabb külföldi kölcsönöket a Világbanktól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól. Az utóbbi 2 évben (1995-1996.) a hitelfelvétel mérséklődött, az adósságszolgálat teljesítésének leg-főbb forrásává a privatizációs bevételek (lásd pl. az energia-szektor értékesítését) váltak. A külföldi tőkebefektetésekből származó valutabevételek jelentős hányada az ország valuta-tartalékait növelte.

Az MNB-tájékoztató adatai alapján vizsgáljuk meg a fizetési mérlegre ható főbb tényezők alakulását, és állapítsuk meg: folytatható-e tovább - 1998. után is - az elmúlt 2x4 év kormányzati külgazdaság-politikája?

 

1. A külkereskedelmi mérlegaz 1988-1991. közötti években közel egyenletes, minimális aktívummal zárt. Az 1992. évi passzívum még elhanyagolhatóan kicsi. Az 1993-1995. közötti 3 évben viszont felborult az egyensúly. A külkereskedelmi passzívum értéke évi 3 Mrd USD körül tetőzött, illetve a 3 év összegeként 9,324 Mrd USD-t tett ki, - miközben a gazdasági növekedés éppen ezekben az években volt a legmagasabb! Azt hihetnénk, hogy a GDP erőteljes növekedése okozhatta a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának a megbomlását, ámde ennek ellentmond a folytatás. A külkereskedelmi mérlegünk 1996-ban - még állítólagos stabilizációs sikereink ellenére is - ismét 2,645 Mrd USD passzívummal zárt, a GDP viszont 0,6 %-kal csökkent, vagyis hát az ország gazdasági teljesítőképessége szemernyit sem javult. Az áruforgalmi mérleg romlása 1997-ben várhatóan folytatódik, ami a fizetési mérleg újból növekvő deficitjében is kifejezésre juthat majd. A gazdaság pedig változatlanul stagnál.

 

2. A belső infláció1997-ben továbbra is 20 % feletti mértékű, ami pedig a csere-arányaink folytatódó romlását, a forint folyamatos leértékelődését idézi elő. Az USD árfolyama már 180 forint felett jár, és közelíti a "bűvös" 200 forintos határt. Csak történeti emlékeztetőül: 1 USD 1988-ban még csak mindössze 50 magyar forintot ért! A magyar valuta (HUF) romlásának átlagos mértéke így az elmúlt 8 évben 15 %/év volt. Érdekes módon az évi romlás mértéke eleinte hullámzott - "jó év, rossz év" -, ám 1993-tól évi 17-20 % közötti mértékben "stabilizálódott"...

 

3. A külső adósságszolgálat összegének növekedése szintén 1992-1993-tól vett drámai fordulatot. A ténylegesen teljesített adósságszolgálat (kamatfizetés + tőke-törlesztés) összege az 1990. évi 4 Mrd USD-ről 1996-ban 10,3 Mrd USD-re emelkedett, miközben a nettó kamatkiadás mértéke 8 év óta évi 1,2-1,4 Mrd USD körül stagnál! A kiugróan magas tőketörlesztést a privatizációs bevételek, első-sorban az energia-szektor 1995. évi értékesítése - mint soha vissza nem térő, egyszeri "lehetőség"! - tette lehetővé. A nagy összegű (4 Mrd USD) "soron kívüli tőketörlesztés" eredményeként az USD-ben kifejezett bruttó adósságunk trendje "megfordult": az eddigi "stabil" növekedés most diszkrét csökkenésbe váltott át. A hangsúly az "USD-ben kifejezett" és a "diszkrét csökkenésbe" kifejezéseken van. Az adósság efféle csökkentése ugyanis egyszeri, "mesterségesen előidézett" lépés, s mint ilyen, megismételhetetlen (!), mert nem a nemzetgazdaság teljesítő-képessége növekedésének a valós eredményéből, hanem csak az energia-szektor ‘hirtelen felindulásból elkövetett’ értékesítéséből származik.

Mindemellett az államadósság forintban kifejezett összege így is tovább nőtt, ha más miatt nem, hát a folyamatos árfolyam-romlás következtében...

A bruttó külső államadósság összege 1990-ben 21,27 Mrd USD volt, ami (USD = akkor 63,2 forint) 1.344,2 Mrd forintnak felelt meg. Ugyanez 1995-ben már 31,655 Mrd USD-t, - illetve (USD = akkor 125,7 forint) 3.978,7 Mrd forintot tett ki. Egy évvel később, 1996-ban pedig az adósság összege 27,646 Mrd USD - dollárban tehát csökkent -, ami (USD = akkor 152,6 forint) már 4.218,3 Mrd forintra rúg! Adósságunk tehát forintban kifejezve a rendszerváltás éve (1990.) óta 3,14 (pi-)szeresére, illetőleg 214 %-kal - folyamatosan - növekedett!

A nemzetgazdaság teljesítményét pedig - elvtársak! - egyelőre forintban mérjük, hisz saját bérünket, fizetésünket ma még HUF-ban kapjuk. Tetszetős statisztikai hazugság a dollárban kifejezett adósság jelentős csökkentéséről hencegni, ami közben a dollár kitermelése országunknak - hála Surányi úrnak, illetve a csúszó leértékelésének! - évente automatikusan 20 %-kal többe kerül.

Bruttó külső adósságunk ma is a GDP 63,6 %-át teszi ki. A GDP viszont 1996-ban - 0,6 %-kal - ismét csökkent, az adósság pedig 1997-ben újra csak nőni fog...

 

Itt említem, hogy a KSH Gazdaságelemzési és Informatikai Intézete tájékoztatója az 1997. évi gazdasági folyamatokról (1997/1-2.), a 2. oldalon "Mérséklődő külső adósság" címmel ellentmondásos, az MNB-adatokkal nem teljesen egyező, félre-vezető adatokat közöl: "Az elmúlt évben (értsd: 1996-ban) is jelentősen csökkent az ország külső adóssága." Aztán: "Az 1995. márciusában még 20-21 milliárd dolláros külső nettó adósság 1996. végére 14,3 Mrd USD-ra mérséklődött." Az MNB-tájékoztató adatai szerint a nettó külső adósság 1994-ben tetőzött (18,9 Mrd USD), majd 1995-ben 16,8-, illetve 1996-ban 14,3 Mrd USD-re csökkent. Mindeközben a bruttó külső adósság 1994-ben 28,5-, 1995-ben pedig 31,7 Mrd USD-re növekedett, ami aztán 1996-ban - az ismert okok miatt - 27,6 Mrd USD-re csökkent. Minden adat értékelése kizárólag politikai beállítás kérdése!

Mellesleg: az MNB adatai részben önmagukkal sem egyeznek, - vö.: egymással a 105. és a 106. oldalnak az 1995. évi bruttó és nettó adósságra vonatkozó adatait. Mindazonáltal: a nettó és a bruttó adósság változásának tendenciája "mindössze" amiatt tér el egymástól, merthogy a kintlévőségeink (követeléseink) az 1994. évi 9,6 Mrd USD-ről 1995-ben 14,8 (!) Mrd USD-re emelkedtek, ami ugye bagatell! Ami egyébként az államadóssággal kapcsolatos számadatok, tájékoztatások vala-mint a sajtóbeli közlések megbízhatóságát illeti, arra talán megfelelő illusztráció az alábbi idézeta KÁPÉ április 30-iki számában közzétett, Fekete Jánossal - a folyamatos eladósodásunk ‘atyjával’ - készített interjúból. KÁPÉ: "De tény az is, hogy amikor 1989-ben átadta ezt a kulcsot (ti. az MNB kulcsát), hazánk bruttó adósság-állománya 18-19 milliárd dollár volt, ami az elmúlt 8 évben 35 milliárd dollárra nőtt, vagyis csaknem megkétszereződött." Mire Fekete János: "A tények makacs dolgok. Ha arra kell választ adni, hogy vajon eladósodott ország lett-e Magyarország, és ártott-e a sok hitelfelvétel, akkor egyenesen és világosan azt kell mondanom, ez hasznos volt, ez nem ártott. Olyan vagyont, értékeket hoztunk létre, amelynek egy részét most értékesítettük, és több pénzt kaptunk érte, mint amennyi 40 év teljes felhalmozott adóssága."

Csupán emlékeztetőül: az egész privatizációból mindösszesen 4 Mrd USD valuta-bevételt (723 Mrd HUF) sikerült realizálni, miközben a bruttó államadósság már 1990-ben meghaladta a 21 Mrd USD-t. Ma privatizálható vagyonunk már szinte nincs is, az adósság pedig lassan újból eléri a 30 Mrd USD-t. Vagy a statisztika, vagy az újság téved nagyot, - Fekete János viszont bizonyosan. Olyan látszatot is kelt, mintha felhalmozott (és most privatizált) társadalmi tulajdonunkat kölcsönök felvételéből építettük volna fel, hoztuk volna létre. Ebből semmi nem igaz!

 

4. A külföldiek közvetlen tőkebefektetéseinek összege az 1989. és 1996. közötti

7 év alatt összességében 13,4 Mrd USD-t tett ki. Ezek az összegek - mivel "jog-folytonosan" a külföldi befektetők tulajdonát, tőkebetétjét képezik! - adósság-szolgálat céljára, kölcsöntörlesztésre igazából nem használhatók fel, viszont az ország valuta-tartalékát kétségtelenül jótékonyan növelik.

Ezzel összefüggésben felhívom a figyelmet Orbán Viktornak, a Fidesz M.P.P. elnökének egy súlyos "szakmai" (bár ő nem is közgazdász!) tévedésére, amely a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjújában látott napvilágot. Orbán Viktor kijelentése így hangzik: "Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tőke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet (ti. adósság-törlesztést), mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodnunk az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi két- milliárd dollár egyelőre azonban lehetővé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósságszolgálatot."

 

Az idézett vélekedés alapvetően téves, mert:

- a külföldi tőke beáramlásának mértéke újabban csökken;

- a fizetési mérleg hiányát átmenetileg és formálisan, mintegy mérlegtechnikailag

"finanszírozhatja" a külföldiek tőkebefektetése, de valójában és ténylegesen:

- csak valós privatizációs valuta-bevételek fordíthatók adósságszolgálati célokra,

a külföldiek közvetlen tőkebefektetései nem;

- privatizálható állami vagyonunk már gyakorlatilag nincs, így ez a valuta-bevételi

forrás lényegében tökéletesen kiapadtnak tekinthető. Egyébként:

- a privatizációs valutabevételek sohasem fedez(het)ték az adósságszolgálat (vagy

csak a tőketörlesztés) valuta-kiadási fedezetét; kivétel ez alól a soha vissza nem

térő 1996. év, a komplett energiaszektor eladása miatt. Másik energiaszektorunk

viszont nincs. Végezetül:

- önmagában kalandor, képtelen elképzelés az adósságszolgálat esedékes terheit a
külföldi tőkebefektetőkkel, azok pénzéből fizettetni meg és ki. Egy ilyesfajta
gondolat eleve hátsó szándékú, kvázi: "Fizessenek a gazdagok, úgy kell nekik, -
minek jönnek ide befektetni!" Ennél sokkalta egyenesebb megoldás halasztást,
vagy átütemezést kérni, esetleg a kommunista hitelfelvételekre hivatkozással,
kerek perec megtagadni a kölcsönök egy részének visszafizetését.

 

5. Magyarország külső követelés-állománya1990-ben 5,3 Mrd USD volt, majd elkezdett növekedni - 1993-ban közel 10 Mrd USD-t tett ki -, és 1995-ben már 15 Mrd USD-re rúgott. Adósaink - kik is lehetnek? - 1996-ban komoly összeget törleszthettek, ugyanis "kintlévőségeink" közel 2 Mrd USD-vel csökkentek, ami a fizetési mérlegünket - szinte "véletlenszerűen" - jelentősen javította. Az 1996-ban eszközölt soron kívüli hiteltörlesztésünk eredményeként a bruttó külső adósság-állomány 4 Mrd USD-vel, - a nettó külső adósságállomány pedig 2,6 Mrd USD-vel csökkenhetett.

Magyarország 1988. és 1996. között összesen mintegy 36 Mrd USD közép-és hosszúlejáratúhitelt vett fel, míg 30 Mrd USD tőketörlesztést hajtott végre.

Így a hitelállomány 8 év alatt 6 Mrd USD-vel növekedett, - minden privatizációs, illetve adósság-törlesztési erőfeszítésünk ellenére.

 

6. Magyarország valuta-tartalékai1990-ben mindössze 1,2 Mrd USD-t tettek ki, ami 1991-ben már 4 Mrd USD-re emelkedett. A tartalékok 1992-től 1995-ig folyamatosan növekedtek, - 1995. végére meghaladták a 12 Mrd USD összeget.

Valuta-tartalékaink 1996-ban jelentősen, - 2,3 Mrd USD-vel csökkentek. Ez feltehetőleg összefüggésben lehet a teljesített adósságszolgálat 1996. évi kiugró összegével, ami (1,7 Mrd USD előtörlesztéssel együtt) 12 Mrd USD-t tett ki!

Felmerülhet az olvasóban, miért is van szüksége Magyarországnak 10 Mrd USD nagyságrendű valuta-tartalék képzésére és állandó fenntartására, miközben közel 30 Mrd USD bruttó külső adósság után fizetünk minden évben növekvő adósság-szolgálatot?! Nem valami kapitális örültség ez? Természetesen ‘világhíres’ pénz-ügyeseink is követnek el nagy néha hatalmas hibákat, tévedéseket, - ám ekkorát úgyszólván sohasem. Tehát nem hibáról lehet szó!

Valószínűsíthető, hogy a valamirevaló külföldi tőkések csakis akkor eszközölnek jelentős összegű befektetéseket Magyarországon, ha megfelelő (esetleg titkos) garanciákat kapnak, hogy bármilyen nekik nem tetsző politikai fordulat esetén maradéktalanul kimenthetik (repatriálhatják) befektetett tőkéjüket. Valamirevaló bank csak akkor nyújthat nagy összegű középlejáratú hitelt, ha szintén megfelelő garanciát kap a kölcsön visszatérülésére. Ilyen biztosítékot jelenthet, ha a Világ-bank és a Nemzetközi Valutaalap kötelező mértékű tartalékképzést ír elő az adós Magyarország számára. A horribilis összegű valuta-tartalék (10 Mrd USD) tehát elsősorban "garanciális kötelezettség" vállalása lehet az aggódó tőkés befektetők és hitelezők kvázi megnyugtatására.

Ismét Orbán Viktornak szánom megjegyzésemet: a külföldiek tőkebefektetései, a kötelező valuta-tartalék semmiképpen nem használható - még átmenetileg sem - adósság-szolgálati célokra. Az adósság-szolgálat minden normális esetben a külkereskedelmi mérleg aktívumának valuta-bevételi többletéből teljesítendő, - ami csak erőteljes és stabil gazdasági növekedés, évi legalább 4-6 %-os GDP-növekedési ütem megvalósulása mellett biztosítható. Végszükség esetén (ritkán) persze az adósság-szolgálat teljesíthető a rendkívüli valuta-bevételeket produkáló privatizációs tranzakciók révén is. Épp ez történt 1996-ban, amikor is az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány értékesítette a komplett stratégiai energiatermelő-és szolgáltató szektort francia, német és olasz - jórészt állami - vállalatoknak, csak azért, hogy fizetési mérlegünk egyensúlya helyreállításának, valamint az adósság-állomány csökkentésének hamis látszatát keltse a tőkés pénzvilágban. E tranz-akcióval azonban minden profitképes eladható vagyonunk el is fogyott, - több privatizációs bevételre pedig a továbbiakban már nem számíthatunk.

Az adósság-szolgálat ideig-óráig teljesíthető újabb hitelek felvételéből is - éppen ez történt 1982. és 1992. között -, de ez egyáltalán nem normális. Mindazonáltal sajnos nagyon valószínű, hogy a továbbiakban Magyarország újból abnormális megoldásokra kényszerül...

 

Adósság-ügyben ez már a kommunisták második rettenetes öröksége

Az 1970-es és 1980-as években reménytelenül eladósították Magyarországot, - a belsőleg nem legitim, csupán a tőkés Nyugat-Európa és az USA számára szalon-képes kommunista kormányaink 20,5 Mrd USD adósságot halmoztak fel.

A felvett hiteleket döntő részben gazdaságtalan, megalomániás nagyberuházások megvalósítására, illetve a nemzetközi kommunizmus támogatására (pl.: "guruló dollárok"), a saját pártjuk, az MSZMP és tagsága jólétének finanszírozására, a kommunista elit fényűző életmódjának megteremtésére és állandó fenntartására fordították. A 20 Mrd USD adósságot 1990-ben békés rendszerváltás jogcímén ‘stande pityere’ ráterhelték az Antall-kormányra, amely zokszó nélkül átvette azt, - majd merész fordulattal ‘ráterhelte’ a népre, illetve a társadalmi tulajdonra. A spontán privatizációt szabályozott mederbe terelték, és minden korábban létre-hozott állami vagyont átlag 20 %-os áron értékesítettek a külföldieknek, azzal a megtévesztő indoklással, hogy a privatizációs bevételekből fizetik majd vissza a korábban felvett - nem legitim - adósságot. Ebből, mint tudjuk - nem lett semmi... A privatizálható vagyon eltűnt, a valuta-bevételek belefolytak a "nagy kalapba", - Magyarország bruttó adósság-állománya 30 Mrd USD-hez közelít. Az adósság-szolgálat évről-évre nő, a gazdaság stagnál, a külkereskedelmi mérlegünk megint romlik, a fizetési mérleg továbbra is deficites.

Az állam csillagászati összegű, meredeken növekvő belső adóssága a bankoknál halmozódik, az állami költségvetés egyre növekvő hányada improduktív kamat-kiadás; miközben a bankok virulnak, a felpumpálásukra csak az elmúlt 4-5 évben 600 milliárd forintot költött az állam.

Magyarországot távlatilag lényegében tönkretette az átgondolatlan magánosítás.

A Horn-kormány által végrehajtott totális privatizáció, az időzített bombaként ketyegő "garancia-vállalások" (500-600 Mrd forint értékben) nullára redukálták a következő kormány lehetőségeit, és valósággal megbénították az államot. A lét-fontosságú közművck (energiaszektor, vízművek, stb.) átgondolatlan eladásával teljesen kiszolgáltatták a lakosságot a multinacionális társaságok önző, profitéhes árpolitikájának.

A vállalt nemzetközi kötelezettségek, az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás előkészítése elképesztő kiadásokkal jár, amelyek finanszírozása ma éppolyan megoldhatatlannak látszik, akárcsak a mezőgazdaság egészének át-alakítása az európai úniós kívánalmak szerint.

A gazdaság felélénkítése azonban - minő paradoxon! - kizárólag a költségvetés kurtításával lehetséges. A vállalkozókra nem róhatók újabb adóterhek, mert egy ilyen intézkedés szükségszerűen a feketegazdaságot bővíti és hizlalja.

Új típusú szociálpolitika megvalósítására megint csak nincsen pénz. Az állami költségvetés, az ún. nagy elosztási rendszerek reformja el sem kezdődött, csupán módszeres szétverésük és spontán szétlopásuk folyik. A társadalombiztosításunk 1000 milliárd forintos nagyságrendű költségvetése immáron éppúgy a korrupciós szabadrablás játszótere (vö.: Simsa Péter Cser Ágnes ellen), miként az állami büdzsé egyes tételeinek (pl. iskolai oktatás számítógépesítése) jelentős hányada... A választások előtti összkép lehangoló és reménytelen. Az is bolond, aki politikai felelősséget vállal magára 1998-tól! Minden téren átfogó (vissza-)változtatások szükségesek, ami viszont megfelelő pénzforrások hiányában lehetetlenség.

A gazdaságpolitikai, a politikai mozgástér beszűkült, az új kormányt a cselekvés-képtelenség réme fenyegeti. A társadalmi tulajdont a pártállami lobbyk lopták szét, illetve nagyrészt bagóért kiárusították a külföldnek. Már semmink sincs. Hitel-képességünk is odaveszett, hiszen nem tudunk cserében jelzálogot ajánlani.

Az államot "kilóra" eladósították a bankoknak, emellett a konstrukcióját tekintve ‘fű alatt’ megvalósult az állami költségvetés és a társadalombiztosítás részleges, improduktív és rabló privatizációja. A lakosság életszínvonala immár kizárólag az önző nemzetközi profitérdekek kénye-kedvétől függ.

A belső és a külső eladósodás, a kamatrabszolgaság állandósításával "sikerült" konzerválni az "örökös bérmunka" intézményét, aminek az a lényege, hogy a magyar ember svéd jövedelem-adót és magyar tébé-adót köteles fizetni albán béréből, miközben európai-úniós és amerikai kacatokat kénytelen vásárolni, az eredetinél is sokkal magasabb árakon. Miközben megszokott, jó minőségű termékeink egyre olcsóbban, egyre nagyobb mennyiségben áramlanak külföldre, - adósságszolgálat címén... (Akár ha még mindig ‘háborús jóvátételt’ fizetnénk.) Az új kormány nem emelhet adót, le kell építenie az államot, a költségvetést, - noha pótlólagos források bevonására lenne szükség a vállalkozások, a gazdaság élénkítésére. Újabb hitelek kellenek, de ki fogja ezeket nyújtani, - ki és miből fogja ezeket visszafizetni? Hogyan lehet a semmiből aranyat csinálni?!

 

Vajon mi lehet a kommunisták hátsó szándéka, a valódi célja, hogy másodszor még szörnyűbb örökséget készülnek hagyni a minden bizonnyal következő újabb nemzeti kormánynak?! Nyilván a bázis-teremtés...

Arra apellálnak, hogy a nemzeti ellenzék kormánya - mivel ilyen örökséggel nem tudnak majd megküzdeni! - úgyis rövid úton megbukik.

Ezután pedig - a szokott módon - ismét előléphet egy új, nyíltan bolsevik tirannus, aki majd megzabolázza és becsületes munkára fogja ezt a lusta népet, mint tette ezt egykor a felejthetetlen Rákosi Mátyás!

Rövidebb-hosszabb "konszolidáció" után aztán majd megint elkezdődik az áldott liberalizáció s ha jól viselkedünk, hát majd jutalmul ismét mehetünk Bécsbe hűtő-ládát vásárolni.

És folytatódhat a "húzd meg, ereszd meg!", forog a kaleidoszkóp, meg nem áll a bolsevik csiki-csuki: kommunista diktatúrából liberális demokrácia, illetve vice versa, - az idők végtelenjéig.

 

 

    1. A Kormányprogram kritikája

 

Amikor a Fidesz 1998-ban megnyerte az országgyűlési választásokat és megalakult az Orbán-kormány; az eredetileg 40 pontban megfogalmazott feladatokat kormány-programmá bővítették, amelynek kritikájaként 1998. augusztus 1-jén a következőket írtam, az Új Idők című lapban:

„Ami a nemzetállam cash-flowját illeti: halmozott bruttó külső és belső adósság-állományunk összege cca. 45-50 milliárd USD-re rúg, ami a mai teljesítmények szintjén nagyjából 1 évi teljes GDP-nek felel meg. A külkereskedelmi mérleg passzívuma, illetve az egyre növekvő éhségű (és kamat-kötelezettségű!) költségvetési túlköltekezés miatt az ország fizetési mérlegének hiánya - hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de - állandóan fennáll. Tehát mindig újabb, megújuló/ bővülő hitelfelvételekre, vagy befektetési célú tőkebehozatalra szorulunk, az egyensúly tehát rendkívül labilis, illetve folyamatosan romlik. A szükséges sürgős intézkedések: (1) Stabil (új), értékálló forint (magyar valuta) megteremtése, a csúszó leértékelés végleges megszüntetése. Amíg a magyar valuta folyamatosan devalválódik, addig a tényleges felzárkózás az Európai Únióhoz matematikailag sem indulhat meg. (...) (5) A külső és belső államadósság teljes körű felülvizsgálata, "kezelésének" elvétele a Magyar Nemzeti Banktól, - erre a célra külön állami szervezet létrehozása. A felülvizsgálat eredményétől függően újratárgyalás, átütemezés, törlés, és/vagy moratórium, illetve egyéb könnyítések kérelmezése a külföldi hitelezőktől. Egyidejűleg a belföldi/magyar bankok számára az állami költségvetés finanszírozásának szigorítása, illetve teljes körű megtiltása.” Mint a felsorolásból látható; mára sok minden megvalósult, -több olyan pozitív irányú intézkedés is (pl. a forint csúszó leértékelésének a megszűntetése, 2001-ben) történt, amit az effektív kormány-program nem is tartalmazott, - államadósság-ügyben azonban máig nem történt semmi...

 

2.9. A Horn-és az Orbán-kormány öröksége

 

Az 1999. év szeptemberében „ismét” - néhány hónapra - a Fidesz (immár a kormánypárt) tanácsadója lettem. Domokos László, a Fidesz országgyűlési frakciójának gazdasági kabinetvezetője megbízásából felülvizsgáltam az 1998. évi költségvetés zárszámadásának törvény-tervezetét. Szeptember 20-iki jelentésemben az alábbiakat írtam: „A Horn-kormányidején ismét felerősödött az eladósodás, majd "kompenzációként megkaptuk" a Bokros-csomagot. Az államadósságot úgy csökkentették bruttó 4 Mrd dollárral, hogy eladták a komplett energiaszektort. További, 1,5 Mrd dollárnyi "csökkentést" is produkáltak, amikor a ciklus végén Surányi György MNB-elnök javaslatára "belföldivé forintosították" (2000 Mrd forint) a Nemzeti Bank „0-s adósságát”, jelentős kamattal is megterhelve ezáltal az állami költségvetést. Egyfajta egyoldalú forint-konvertibilitás jogszabályi és technikai megteremtésével az „államadósság” kategóriáját egzakt módon meghatározhatatlanná tették, mert az többé nem egyezik a nemzetgazdaság egészének adósságával, ami nagyobb. A pénzfolyamatok globális összegzése is megnehezült. (...) A zárszámadás jellemző adatai az alábbiak:

  • A fizetési mérleg hiánya 1998-ban 2,3 Mrd USD volt.

  • A fizetési mérleg hiánya 1999. első 7 hónapjában: 1,3 Mrd USD.

  • A magyar állam belső adóssága 6.166 Mrd forint. Külső adóssága bruttó 23,2 Mrd USD, ami a GDP 50 %-ának felel meg.

Ha belátjuk, hogy az állami költségvetés kiszolgáltatott az MNB-nek és a kétszintű bankrendszernek, amelyek az államkötvények révén a túlköltekező államot finanszírozzák; a bankrendszer pedig a külföldi kapcsolatokon keresztül kiszolgáltatott a külföldi hitelezőknek, akkor már könnyen átláthatjuk a következő összefüggéseket: (1) A külföldi tőke azért fektet be Magyarországon, mert hazai reálbérünk alig 1/5-e a nyugat-európainak, tehát a bérköltségek különbsége a számára extraprofit. (2) A magyar gazdasági növekedés (3-4 %/év) 80 %-át a multinacionális nagytőke hazai vállalkozásai produkálják. (3) A fizetési mérlegünk folyamatosan hiányos, a cserearányok meg nem szűnő romlása következtében. Termelésünk importja mindig drágább az exportnál, amit a forint meg nem szűnő leértékelése is biztosít, kifejez. (4) Az államadósságunkat így teljes egészében dollárban célszerű kifejeznünk, ami összességében 48,7 Mrd USD. A trükk az, hogy az adósság forintban ( = 11.785 Mrd forint, ami nagyjából az éves GDP!) inflálódik, miáltal automatikusan, folyamatosan nő, a munkánk pedig leértékelődik. Hozzáteszem, hogy amióta a nemzet-gazdaságunk más szereplői is korlátlanul és ellenőrizhetetlenül (emlékezzünk csak: a 2001. év zárásakor potom 1 milliárd euróval tévedtek a fizetési mérleg hiányának a regisztrálásában; amely hiba „egy nagy multinacionális cég téves adatszolgáltatása folytán következett be”!) juthatnak külföldi hitelekhez, az eladósodásunk felgyorsult.”

Érdemes néhány mondatot idéznünk is az 1998. évi zárszámadásból:

"A versenyképesség további erősödését lehetővé tette, hogy a vállalkozások jövedelmezősége tovább javult, felhalmozási saját forrásaik gyorsabban nőttek a GDP-nél. (...) Tovább enyhült az államháztartási centralizáció és csökkent az újraelosztás. (...) A tőke menekülése átmenetinek bizonyult, a forint árfolyama újra erősödni kezdett. (...) Folytatódott az infláció ütemének csökkenése. Ehhez a világpiaci árak mérséklődése (illetőleg a cserearány-javulás) és a körültekintő pénzügypolitika egyaránt kedvező feltételt jelentett. (...) A nemzetközi környezetben több helyen válsággócok alakultak ki, megkezdődött a konjunktúra lanyhulása. (...) Japán növekedési üteme egyenesen negatívba váltott. (...) Magyarországon a tőzsdei cégek részvényei nyomott áron cseréltek gazdát, a tartós befektetők érdeklődése lanyhult, a profitkivonás felerősödött, megnehezedett a nemzeti valuta árfolyamának a védelme.” - No és a lényeg: "A kül-földiek kezében lévő magyar állampapír-állomány 1998. augusztusig dinamikusan növekedett, majd a válság okozta bizonytalanság miatt hirtelen nagymértékű eladásokba kezdtek a külföldi befektetők, és csak október közepén kezdtek el újra vásárolni. Ám azóta töretlenül folytatódik az emelkedés, és december végén az állomány már elérte a 280 Mrd Ft-ot is."

Egyensúlyi jellemzők (172-173. oldal): "A külkereskedelmi mérleg hiánya 2,7 Mrd dollárt tett ki, 567 millió dollárral többet az 1997. évinél, és lényegében megegyezett a programban számítottal. (...) A külkereskedelmi mérleg hiányának előző évihez és a programhoz képest (!) megvalósuló többletét az okozta, hogy a prognózistól eltérően a kivitel és a behozatal lényegében azonos növekedése nem következett be. A valóságban folyó áron 1 pont, összehasonlító áron közel 3 pont negatív elnyílás jött létre a behozatal javára." (Nesze neked, "cserearány-javulás"! Romlik az meredeken; akárcsak azelőtt.) "A folyó fizetési mérleg 1997-hez képest 1,3 Mrd dollárral romlott. Az áru-devizaforgalom szaldója közel 400 millió dollárral lett rosszabb, mint 1997-ben."

 

A Fidesz-kormány regnálásának időszakában (1998-2002.) a gazdaság (a GDP) a „szolid konjunktúra” jegyében, átlagosan évi 3-4 %-kkal növekedett. Az állam adóssága mégis jelentősen emelkedett; a belső adósság elérte a 9.000 milliárd forintot. Az állam bruttó külföldi adóssága 24,9 Mrd USD; a magyar nemzetgazdaság bruttó külső adóssága pedig 32,7 Mrd USD, - a Magyar Nemzet 2002. január 19-iki közlése szerint. (Az euróban megadott adatokat átszámítottam USA-dollárra az összehasonlíthatóság érdekében.) Amennyiben a - külső és belső - államadósságot összevontan, egyetlen számmal próbáljuk kifejezni, akkor azt kapjuk (1 USD = 277 Ft), hogy az állam összes adóssága 24,9 Mrd USD külső + 32,5 „USD” belső = 57,4 milliárd USA-dollár, - szemben az 1998. évi 48,7 milliárd dollárral. Ez négy év alatt 18 %-os növekedésnek felel meg (s ez még nem is tartalmazza az egyéb gazdálkodó szervezetek eladósodását, ami 7,8 milliárd dollár)...

Tekintve, hogy - szintén a Magyar Nemzet adata alapján - a nettó állam-adósság 9,5 Mrd USD; ezt a számot a bruttó államadósság összegéből kivonva, adódik, hogy a valuta-tartalék összege (ami nagyjában-egészében 1990. óta befolyt külföldi tőke-befektetésekből keletkezett) 23,2 Mrd USD.

Ez a valuta-tartalék azonban nem a magyar állam tulajdona, hanem afféle „garanciális fedezet” bizonyos előre nem látható események, társadalmi kataklizmák (népfelkelés, forradalom, puccs, anarchia, „visszaállamosítás”, stb.) esetére, amikor is a külföldi befektetők elhagyják az országot, viszik magukkal a tőkéjüket, - legalábbis készpénz (visszavásárlás, kártalanítás díja az állam részéről) formájában. Ilyenformán a külföldi befektetések egy-fajta letétnek (betétnek) is tekinthetők, amelyek összegét adott esetben az állam köteles visszafizetni. Ha ez így van, akkor tulajdonképpen a valuta-tartalék (a külföldi betét) is egyfajta speciális „államadósság”, amely után az állam nem éves kamatot fizet dollárban a külföldnek, hanem amely profitot termel (mint működő tőke), amit persze a befektetők, zömmel dollárban, - ki is visznek az országból. A magyar állam összes adóssága így 57,4 + 23,2 = 80,6 milliárd USA-dollár, amely külső és belső adósságból, valamint a külföldi befektetések garanciális letétjéből (valuta-tartalékból) áll. Ezt az összeadást annál is inkább megtehetjük, hiszen az ún. belső adósság (mint a vásárolt államkötvények ellenértéke) túlnyomó részben szintén effektíve külföldi (multinacionális) cégekkel szemben áll fenn, amelyek történetesen Magyarországon, forintban működnek és gazdálkodnak, ám a profitjukat úgyis valutában repatriálják. Márpedig ismeretes, hogy a magyar gazdaság 80 %-ban az itt tevékenykedő multik gazdasági tevékenységével egyenlő...

Amennyiben az államadósság összesen 80,6 Mrd USD, továbbá ehhez jön még az egyéb gazdálkodó szervezetek külföldi adóssága, ami 7,8 Mrd USD, - megállapíthatjuk, hogy nagyjában-egészében 88,4 milliárd dollárra rúg az a tőkeösszeg (hitel, kölcsön, betét, portfolió, kötvény, stb.), amelynek a profitját minden évben teljes egészében ki is vihetik Magyarországról. Ha átlagosan 8-10 %-os profitrátával (kamat-jövedelemmel) számolunk, akkor beláthatjuk, hogy kb. 8 milliárd USA-dollár/év kamatot fizetünk a multiknak. De az is átlátható, hogy a 80,6 Mrd USD államadósság éves kamata is kb. 7,3 Mrd USD, ami (277 forinttal számolva) több mint 2.000 milliárd forintot tesz ki, - „csak” ennyi, közel 40 % az állami költségvetés évi kamatterhe...

Ez azt jelenti, hogy ennyi adót - 2.000 milliárd forintot - mindenképpen be kell „szedni” az állampolgároktól, hiszen ez az összeg „automatikusan” az állam hitelezőit illeti meg, minden évben. És akkor még nem történt semmi; az állam nem működött, nem fordított egy fillért sem szociális, egészségügyi és egyéb juttatásokra, nem finanszírozott és nem támogatott semmit, - csak kamatot fizetett a külföldnek, a multiknak, azért, mert befektettek nálunk.

Nem lehet csodálkozni, ha a fizetési mérleg tartósan deficites, ha az állam adóssága (külső, belső, stb.) állandóan nő, hisz’ az adósság törlesztésére már nem is futja; örül, ha az éves kamatokat valahogyan kifizeti! A kamat-költség 2.000 milliárd forintos összege egyébként minden egyes (mind a 10 millió!) állampolgárra évi 200.000.- forint terhet ró, ami azt jelenti, hogy egy négytagú családtól évi nettó (tehát adózottan) 800.000.- forintot vesz el az állam kamatfizetési kötelezettsége, - tehát „ennyivel kell többet dolgozniuk” annál, mintha „csak” a megélhetésüket kellene fedezniük. Ebből könnyen érthetővé válik aztán az is, miért marad mindig csak a pártok választási ígérete az adók jelentős csökkentése; - mert nem lehet csökkenteni...

Az adósságteher évről-évre tovább nő, ami viszont egyre meredekebben tovább növeli a kamatfizetési költség-terheket is, - ez az adósság-spirál.

Egyszer az adósságot is vissza kellene fizetni, ami majdnem lehetetlen.

 

Eddig a történet, itt tartunk ma, - 12 évvel a rendszerváltás után.

 

 

  1. Összefoglalás: A rendszerváltás előzményei

 

3.1. Gazdasági tényezők - az állam eladósodása

 

Miután a történetet „elmondtuk”; térjünk vissza az elejére és próbáljuk meg rekonstruálni a történteket. Tárjuk fel a fontosabb kauzális összefüggéseket és szűrjük le a szükséges következtetéseket: mi vezetett el idáig?!

 

Induljunk ki abból, hogy - noha a központosított gazdaságirányítás (az öt-éves tervek) csődje már 1980. tájékán eléggé nyilvánvaló volt - a reform-kommunista párt-és állami vezetés gazdasági fellendülést, konjunktúrát és jólétet ígért a társadalomnak még akkor is, amikor már (1982-től) javában folyt a külföldi (elsősorban világbanki) kölcsönök megalapozatlan, igazából fedezet nélküli felvétele, tehát Magyarország tudatos eladósítása! A rend urai ugyanis pontosan tudták, hogy a hitelként beáramló dollármilliárdok nem a gazdaság felvirágzását, hanem visszafordíthatatlan eladósodását fogják eredményezni. A „tudatosságot” legalábbis az alábbi öt motívum bizonyítja:

  • A hitelfelvételek minden népi legitimitás, országgyűlési jóváhagyás nélkül zajlottak (s zajlanak a mai napig is). Az ország állami költségvetése (mint cash-flow) tartalmazza ugyan a kölcsönök, az eladósodás kamatkiadási következményeit (mint növekvő folyó-kiadásokat), ámde mégsem lehet az egész nemzetgazdaság működését megrengető nagyságrendű hitel-felvételeket normális, hétköznapi pénzügyi tranzakcióknak tekinteni.

  • A milliárdos összegű dollár-hiteleket kezdettől fogva a Magyar Nemzeti Bank (ráadásul a maga nevében, mint állam az államban) vette fel, illetve intézte teljes körűen; amely Nemzeti Bank nem tartozik a mindenkori kormány (az állami költségvetés gazdája) felügyelete alá, - független attól, s így mindezen tevékenységéért csak az Országgyűlésnek tartozik felelősséggel. Az MNB tehát „kész helyzet elé” állította a kormányt.

  • A hitelfelvételek (vagy az import áruhitelei) egyáltalán nem a lakosság fogyasztásának javítását szolgálták, de még csak nem is olyan produktív beruházások finanszírozását, melyektől az export-termelés fokozását, a versenyképes termelő-alapok bővülését lehetett volna várni. A hiteleket túlnyomó részben olyan, hosszú megtérülési idejű infrastruktúrális, vagy improduktív fejlesztésekre (távközlési hálózatépítés, útépítés, hivatalok és irodaházak építése, közlekedés, honvédelmi célú beszerzések, stb.) fordították, amelyek gyors és közvetlen visszatérülése sohasem várható.

  • Kétségtelen, hogy a szocialista állam vezetői a saját szempontjukból, két rossz közül választhattak; vagy bejelentik a rendszer politikai és pénzügyi csődjét, már az 1980-as évek elején, - vagy „a menekülés előre” jelszó égisze alatt eladósítva az országot a fejlett Nyugatnak: igyekeznek saját uralmukat fenntartani, és minél „kényelmesebben berendezni” az utolsó éveket. Ez utóbbit tették, a hitelezők hallgatólagos beleegyezésével.

  • A népet (az 1980-as években még „nép”, - ma már „polgári” lakosság) az állam az eladósodás teljes, többévtizedes folyamatáról egyszer sem tájékoztatta, a rendszerváltás 1990-ben bekövetkezett pillanatáig, amikor is Németh Miklós (rendszerváltó, reform-kommunista) miniszterelnök kihirdette, hogy Magyarország külső államadóssága 20,5 milliárd USA-dollár. A diktatúra tehát mindvégig eltitkolta az ország valós gazdasági helyzetét a nép elöl, s kész helyzet elé állította az első szabad választás után a hatalmat átvevő demokratikus Antall-kormányt is.

A jelen tanulmányom - mivel a címe: A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana - keretei között nem foglalkoz(hat)om részletesebben a kor politikai elemzésével (ez egyébként is inkább egy szociológiai, politológiai dolgozat tárgya lenne), azonban a „politikai gazdaságtan” jelzős szerkezet „kötelezővé teszi” a tudatosság kimondását, hiszen egyfelől az „ösztönös cselekvés” puszta feltételezése is képtelenség egy mérnöki pontossággal előre megtervezett folyamat esetében (hiszen pontról-pontra máig minden éppen úgy történt, ahogyan „a rendszerváltók” azt kigondolták!), - másfelől a tudatosság kiiktatásával visszamenőleg érthetetlenné és értelmetlenné válik az egész történet, az előkészítő munka összes fontos mozzanata.

 

Elemi iskolai és középiskolai (sokszor még egyetemi!) tanulmányai alapján is - különösen a marxizmus máig ható, és mindent átható ideológiája és terminológiái szerint - azt gondolhatná az átlagember, hogy a történelem, a társadalmi haladás amolyan tudattalan folyamat, mint amilyennek az öntudat nélküli természet „vakon ismétlődő” folyamatai is látszanak. Azt tanultuk ugye, hogy egy adott termelési módon belül évtizedeken, évszázadokon át fokozatosan, szinte észrevétlenül (a háttérben) zajlik a termelőerők, a technika szakadatlan fejlődése, mennyiségi felhalmozódása, ami minőségi változáshoz vezet; a megnövekedett termelékenység mintegy kikényszeríti a termelési (tulajdon-és elosztási) viszonyok hirtelen megváltoztatását. Az uralkodó osztály (pl. rabszolgatartók) már nem képes a régi módszerekkel kormányozni; a nép, a tömegek pedig már nem akarnak a régi módon élni, - így kitör a forradalom, amely mint ösztönös, spontán lázadás (népfelkelés) elsöpri az irányításra alkalmatlanná vált hatalmat és hatalmi elitet, majd már a megtisztulás után, tudatosan felépíti az új társadalmi (pl. feudális) rendet, amely egy új, hosszabb periódusra biztosítja a konszolidált fejlődés anyagi és egyéb feltételeit. A tanultakból az „a lényeg”, hogy „mind a mennyiségi felhalmozódás (az evolúció), mind a hirtelen bekövetkező minőségi változás (a revolúció); spontán folyamatok eredményei, a tudatosság legfeljebb az új rend megteremtésében, a konszolidációban lép elő”.

Ez a történelmi tétel még Marx és Engels korában (koráig) sem volt minden probléma nélkül bizonyítható, illetve feltétlenül igaz, - bár kétségtelen, hogy a látszat igazolni látszott a marxista tanokat. Ám Lenin színre lépésével a történelem addigi „gyakorlata” gyökeresen megváltozott; az oroszországi „Nagy Októberi Forradalom” tudatosan, szinte előre megírt tudományos elmélet és gyakorlati forgatókönyv alkalmazásával döntötte meg a cári hatalmat, azzal a hivatalosan deklarált teleológikus céllal, hogy felépítse „az osztálynélküli” társadalmi rendet. Tették ezt ráadásul - „a leggyengébb lánc-szem elmélete” alapján - egy olyan történelmi időpontban, amikor a helyzet Oroszországban egyáltalán nem érett meg a forradalmi rendszerváltásra, hiszen a kapitalizmusnak még csupán a csírái voltak meg, - nemhogy nem a kapitalizmus klasszikus tőkés-munkás ellentéte jellemezte a viszonyokat, hanem sokkal inkább egyfajta „túlérett feudalizmus”, tőkés kezdetekkel...

A kommunizmus grandiózus kísérlete persze 70 év után végül is megbukott; ám a társadalmi folyamatok előrelátó, tudatos irányításának igénye és élő technikája - tetszik, nem tetszik - a sikertelen praxis gyakorlati eredménye.

 

A rendszerváltás - emlékezzünk csak Orbán Viktor miniszterelnök ország-értékelő szavaira! - tudatosan megfontolt, előre kitervelt folyamat legvégső mozzanata volt; a létező szocializmusról a pragmatikus kapitalizmusra való „áttérést” bizony több éves előkészítő munka alapozta meg. Ha nem látnánk tisztán az említett folyamat minden fontos állomását, mindegyik tételes intézkedését (amelyek mind a prekapitalista viszonyok kialakulását katalizálták, segítették elő, illetve vezették be, konkrét kormány-utasításra!), akkor egy józan ésszel teljességgel megmagyarázhatatlan, tendenciózus, „spontán eseménysorozat” előtt állnánk álmélkodva: miként történhetett, hogy a kommunista diktatúra a végső kétségbeesésében, miközben foggal-körömmel igyekezett megtartani a hatalmát, - a társadalmi tulajdon, a termelőeszközök privatizációja kivételével 1981. és 1989. között minden gyakorlati lépést előre megtett a kapitalizmus gyors, mielőbbi bevezethetősége érdekében?!

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy 1981. és 1989. közöttkét,látszólag spontán, véletlenszerű „politikai gazdaságtani” tendencia érvényesült: az állam eladósodása és a népgazdaság liberalizációja, mint felülről vezérelt folyamatok egyértelműen egy közvetlenül „kapitalizmus előtti” állapotot hoztak létre; a kapitalizmus bevezetéséhez már csak meg kellett nyomni a „rendszerváltás” és a „privatizáció” feliratú gombokat... Ha már beláttuk az eseménysorozat nagyfokú tudatosságát és tervszerűségét; be kell látnunk azt is, hogy: az állam eladósodása, a népgazdaság liberalizációja - természeti hasonlattal élve, mint a zajló folyó vizének vad, egyre gyorsuló rohanása a vízesés felé -, illetve a majd 1990-ben megvalósuló rendszerváltás és a privatizáció szervesen összefüggnek egymással, ugyanannak a megtervezett folyamatnak a részei: az előbbi kettő a szükséges, de nem elégséges feltétele az utóbbi kettőnek. Ahhoz, hogy a szocializmusból kapitalizmus lehessen, - privatizálni kellett a termelőeszközöket. A társadalmi tulajdont azonban csak a halódó szocialista állam - mint a tulajdon „kezelője” - felhasználása révén lehetett kampányszerűen privatizálni; ennek érdekében tehát eladósították az államot, amely így fokozatosan elveszítette a politikai függetlenségét...

Most már érthetővé vált, miért beszélünk eladósodás helyett eladósításról. Ugyanazon okból, amiért Orbán Viktor miniszterelnök az országot értékelő beszédében rendszerváltás helyett rendszerváltoztatásról beszélt...

 

  1. Külpolitikai előzmények - csillagháborús fegyverkezés

 

A XX. század történelmében egyáltalán nem ment ritkaság-számba, amikor egy adott országon belüli (pl. az orosz forradalom), vagy világpolitikai erők megpróbálták átrajzolni valamely társadalom belső szerkezetét, vagy éppen az egész földgömb politikai térképét. Emlékezetes például, hogy az I. világ-háborút követő trianoni békeszerződés „büntetésből” megfosztotta Magyar-országot eredeti területe és lakossága közel kétharmadától. De épp ilyen emlékezetes az is, amikor a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés Magyarország nyugati határainál húzta meg a két világrendszer politikai választó-vonalát; a német „Anschluss”-szal annektált Ausztriát a nyugati, Magyarországot pedig a keleti életmód részévé tette, előre megpecsételve ezzel a két ország közötti gazdasági és társadalmi fejlődés különbségét, legkevesebb a következő 50-60 évre... Úgy is mondhatjuk, hogy az elmúlt század története sokkal inkább a globális világ-és társadalom-szervezés első, kísérletező szárnypróbálgatási jegyében telt el; egyszer’s mindenkorra megszüntetve a társadalmi fejlődés folyamatainak korábbi spontaneitását.

Az Atlanti Szövetség (a NATO) vezető tagországai, de elsősorban Ronald Reagan elnöklésével, az Amerikai Egyesült Államok részéről az 1980-as években nyilvánvalóan tudatos törekvéssé vált „a Gonosz birodalmának” „szalonképessé” tétele, demokratizálása, illetve ha ez nem lehetséges - tönkre tétele. Ebben az időben a Szovjetúnió ugyanis gazdaságilag kezdett megrokkanni, politikai értelemben pedig gyors erjedésnek indult. Félő volt, hogy amennyiben a problémáit kvázi magára hagyatva, „belső önfejlődés” révén kényszerül megoldani, - ismét a bolsevik párt kemény magja, sőt, a hadsereg tábornokai határozhatják meg „a konszolidáció” irányát, ami pedig a világháborús veszély felerősödéséhez vezethet. Egyidejűleg két, azonos célú „mentő folyamat” indult meg - egy belső és egy külső. Gorbacsov, az új főtitkár - felvilágosult gondolkodó és államférfi lévén - meghirdette a reform-kommunizmust, amelynek a két legfontosabb jelszava: igaz-mondás (glasztnoszty) és átalakítás (peresztrojka) volt. (Ugyanezek a jelszavak nálunk „egy lépésben, azonnal” a rendszerváltáshoz vezettek, - a Szovjetúnióban előbb gazdasági és politikai összeomlás következett, amit az államszövetség széthullása követett.) Az USA szenátusa a 80-as évek elején nagyszabásúcsillagháborús fegyverkezési tervet fogadott el, és a kormány neki is látott annak megvalósításához. Ennek lényege egy olyan elektronikus űrpajzs felépítése és rendszerbe állítása volt, amely a világűrből észleli, jelzi akármilyen ellenséges támadó rakéta kilövését, és haladéktalanul automatikusan gondoskodik a rakéták visszairányításáról a kilövés helyére, - „vissza a feladónak” alapon. A korabeli krónikák szerint a Szovjetúnió - amely kezdettől fogva fejvesztve tiltakozott a rendszer felállítása ellen - eleinte kétségbeesetten megpróbálta felvenni a szükséges „kontra-fegyverkezés” ütemét, ám az erőforrások, az utolsó tartalékok mozgósítása következtében a gazdasága összeroskadt. A külső csillagháborús fenyegetés, illetve a belső reformok erőltetése együtt „érte el” a kívánt hatást: széthullott „a Gonosz birodalma”, a Szovjetúnió...

A központi (moszkvai) utasítások megszűnésével lehetőség nyílott a varsói szerződés feloszlatására, Németország újra-egyesítésére; valamint arra, hogy a nyugati világ jóval keletebbre tolhassa ki a szabadság keleti határait, amint a Vörös Hadsereg kivonul (1990.) a megszállt Magyarországról is.

Nagyjából ez a kedvező külpolitikai körülmény-rendszer alapozta meg a magyar „rendszerváltás” megvalósításának a lehetőségét; amint azt Orbán Viktor miniszterelnök mondotta: „... hogy bátor politikai vállalkozók lelkes kis csapata megváltoztathassa a rendszert; hogy véget érjen a múlt, és végre elkezdődhessen a jövő.”

 

  1. Belpolitikai előzmények - a reform-kommunizmus bukása

 

Mint már említettem, - a gorbacsovi reform-törekvések Magyarországon is követésre találtak; bár nálunk „a rendszer átépítésének törekvése” koránt sem párosult azonnal a vezetés igazmondásra irányuló igyekezetével. Mint visszaemlékezhetünk rá; a magyarországi reform-kommunizmust végül is kibontakoztató Németh-kormány mindenekelőtt a külföldi diplomáciával volt elfoglalva: gyűjtötték a jópontokat (pl. a „disszidens” kelet-németek békés átengedése a határokon, stb.) önmaguk minél sikeresebb elfogadtatása és hatalmuk remélt átmentése érdekében. A belpolitikában a zűrzavar honolt. Legfőképpen egyrészt azért, mert a szovjet csapatok még nem vonultak ki az országból; másrészt azért, mert a reform-kommunisták sokáig két vasat tartottak a tűzben, - latolgatták az esélyeiket: átadják-e a hatalmat a több-párti demokráciának, vagy sem. Végül a Németh-kormány időszakának végén (1989.) az MSZMP kivonult a munkahelyekről, feloszlatta önmagát, és átalakult Magyar Szocialista Párttá, a Németh-kormány pedig kiírta az első szabad országgyűlési képviselői választásokat, 1990. tavaszára.

Mindezek a politikai események a keleti blokk minden országában, Magyar-országon is azt a reményt keltették, hogy az egypárti diktatúra megszűnt, s ez egész Kelet-Európában a kommunista reform-kísérletek végső bukását jelenti, ami a plurális és szabad, parlamentáris, polgári demokrácia kezdete.

A későbbiekben - 1990-től 2002-ig, napjainkig - sajnos kiderült, hogy a régi meggyőződés, mentalitás, módszerek és gyakorlat a reform-kommunizmus bukásával nem múlt ki, csak mint kripto-kommunizmus kísért tovább...

  1. Az adórendszer EU-konform reformja 1988-ban

 

E pont és a következő tartalma szintén meggyőző bizonyíték arra, hogy a magyar rendszerváltás gondolata egyrészt már jóval 1989-1990. előtt is fel-merült; másrészt arra, hogy a tőkés gazdasági-társadalmi szisztémára való áttérés elképzelése szükségszerűen párosult az Európai Únióba (korábban még Európai Gazdasági Közösség: EGK) való belépésünk koncepciójával; természetesen csak akkor, ha a KGST már feloszlott.

A Pénzügyminisztérium szakorientált (direkt erre a feladatra specializált, és felállított) munkacsapata már 1986-1987-ben kidolgozta az új adórendszer koncepcióját, - s Békesi László pénzügyminiszter elnöklő irányításával, Kupa Mihály főosztályvezető effektív vezetésével „kulcsra készen” meg is oldották a bevezetés minden legkisebb gyakorlati rész-problémáját is. 1987-ben a munkacsapat „utazó PM-misszióvá” alakult; s beutazván az egész országot, tematikus konferenciákat tartottak, ahol egyrészt „betanították” az állami vállalatok és intézmények pénzügyi és számviteli alkalmazottait az új adórendszer bevezetésével, alkalmazásával kapcsolatos gyakorlati tenni-valóikra, másrészt népszerűsítették az új adórendszert a vezetők előtt.

Az új adórendszert 1988. január 1-jétől teljes körűen be is vezették, ami a gazdálkodó, a költségvetési és az egyéb szervezetek számára rendkívüli problémákat okozott, - mind a szakvezetői/szakemberi ellátás terén, mind a vállalati információs/informatikai rendszerek átalakításában; legfőképpen azonban az áralkalmazásban, illetve a fogyasztói árak képzésében. Az új adórendszer bevezetését - amennyiben a magyar népgazdaságot olyan egységes, önmagában zárt és független rendszernek tekintjük, amely csak „input-output modellként”, a külkereskedelmi export-import forgalommal kapcsolódik más, külföldi gazdaságokhoz, és 1988-ban még éppen ilyen is volt! - lényegében semmi nem tette promt szükségessé. Formálisan azzal indokolták a bevezetést, hogy: „Most már épp itt az ideje alkalmazkodnunk a fejlett tőkés országok modern adórendszeréhez, - ami náluk hibátlanul működik, az nekünk is pont jó lesz!” De vajon ez volt a valódi ok?!

Vizsgáljuk meg közelebbről, miből is áll, miben más az új adórendszer!

Első ránézésre az a dolog lényege, hogy a modern állam alapvetően három adófajtából gyűjti be a költségvetés bevételeit: a gazdálkodó szervezetek nyereségéből (nyereség-, vagy profit-adó, ami megvolt), a kereskedelmi áruforgalomból (hozzáadott érték-adó, magyarul: általános forgalmi adó, ÁFA, - ami teljesen új volt), illetve a személyi jövedelmek progresszív adóztatásával (SZJA, - ami a mértékét és a progresszivitását tekintve merőben új volt). Az új adórendszerünk tehát alapvetően az általános forgalmi adóra és a személyi jövedelemadóra épült, megteremtve ezzel azt a lehetőséget, hogy a magyar áruforgalom (az árak), a személyi jövedelmek és az állami költségvetés bevételeinek főbb tényezői, elemei és képzésük kompatibilissá váljék azokkal a tőkés országokkal, amelyekkel kiterjedt üzleti, kereskedelmi és más pénzügyi (pl. hitel-)kapcsolatokat folytat, vagyis hogy a gazdasági tevékenység összetevői rendre megfeleltethetők legyenek egymás számára. Ezt nyilván a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, - továbbá „a színfalak mögött készülődő” európai-úniós csatlakozás írta feltételként elő; magyarán: Magyarország „rendszerváltása” és beintegrálása az Európai Únióba eldöntött tény volt, már 1986-1987-ben...

Hangsúlyozom: az új adórendszernek semmilyen más értelme - nem volt.

 

3.5. A társasági és az átalakulási törvények 1989-ben

 

A rendszerváltásra „készülő” pártállam nem csupán az euro-konform adó-rendszert dolgozta ki és vezette be jó előre (1988-ban), hanem a társadalmi tulajdont mindenfajta tollvonás nélkül állami tulajdonná téve (kezelői jogát tulajdonjogra váltva), a Dr. Sárközy Tamás jogász-professzor vezetésével működő munkacsoporttal kidolgoztatta az ún. társasági és átalakulási törvényeket, amelyeket 1989-től már be is vezettek és alkalmaztak.

Az ún. átalakulási törvény arra kötelezte az állami vállalatokat, hogy záros határidőn belül értékeltessék fel a vagyonukat valamely hites könyvvizsgáló céggel, s azután, az illetékes szakminisztérium jóváhagyásával, alakuljanak át egyszemélyes, állami tulajdonúrészvénytársasággá, vagy korlátolt felelősségű társasággá. A társasági törvény meghatározta az alakítható társaságok fajtáit, az alapítás és a működés feltételeit, a tisztségviselők funkcióit és felelősségüket. A törvények hatálybalépésének pillanatától így elvileg Magyarországon is uralkodóvá, meghatározóvá vált az egész tőkés világon (másfél-két évszázada, szerves fejlődés útján kialakult) azonos alapelvek szerint alkalmazott és működtetett egyetemes részvénytulajdon jogintézménye, annak személytelenségével együtt. Hangsúlyozom, hogy ezeknek a törvényeknek a szakszerű kidolgozása és joghatályos bevezetése még a létező szocializmus, a reform-kommunizmus utolsó éveiben történt; akkor, amikor még a valós céljukról csak találgatni lehetett, - tekintve, hogy a „közelgő rendszerváltás” konkrét mibenlétéről az átlagembereknek a leghalványabb fogalmuk sem volt. A törvények legalább is a következő célokat szolgálták, illetve valósították meg:

  • Előkészítették a társadalmi tulajdon átalakítását első lépésben az állam, mint „egyszemélyes tulajdonos” részvénytulajdonává, ami később minden privatizációs tranzakció elsődleges alapfeltételének bizonyult. E lépéssel tulajdonképpen a szocialista pártállam - még jóval az átalakulás(a) előtt - kisemmizte a magyar társadalom minden egyes tagját, a népi tulajdon „össztársadalmi” tulajdonosait; mert egy jogszabályi trükkel, tájékoztatás nélkül elvette tőlünk a működő tőkét, melyért „közmegegyezéses alapon” évtizedeken át dolgoztunk alacsony bérért, hogy utolérjük a kapitalizmust.

  • Innentől kezdve a rendszerváltó állam (amely minden tekintetben az előző állam „jogfolytonos jogutódjának” bizonyult) akkor, úgy, és annak adta el, illetve „privatizálta” a korábbi társadalmi tulajdonunk bármelyik darabját, - amikor, ahogyan, és akinek csak akarta, a megkérdezésünk nélkül. Ami utóbb, 6-8 éven keresztül a valóságban pontosan így is történt meg.

  • Ám nem csupán arról volt szó, hogy a szocialista állam „elvette tőlünk” a társadalmi tulajdonunk tulajdonjogát, de arról is, hogy az „ebül szerzett” tulajdonjogáról saját maga is készségesen, előre lemondott, hiszen az állami vállalatok kötelező társasággá alakítása csak egyetlen „értelmes” célt szolgálhatott: a majdani (a szinte azonnali), teljes körű privatizációt. Tekintve, hogy - a kapitalizmusban különösen! - annak van, és akkora „hatalma”, aki, és amekkora vagyon felett rendelkezik; megállapíthatjuk, hogy a szocialista állam vagyoni vonatkozásban is jóelőre és önkéntesen lemondott a hatalomról a rendszerváltó állam javára. Éppúgy, amint saját vagyonáról - privatizáció révén -, a majdani külföldi befektetők javára...

  • Mindazonáltal a legfontosabb mozzanatnak mégis azt a jogharmonizációt kell tekintenünk, amely - hasonlóan az új adótörvények által megteremtett euro-kompatibilitáshoz - Magyarországot potenciálisan bekapcsolta az egyetemes részvénytulajdon tőkés világrendszerébe, hogy aztán a jogi kereteket, formákat valóságos tartalommal is megtöltve, annak a szerves részévé integrálja nemzetgazdaságunkat. Az átalakulási és a társasági törvény bevezetése tulajdonképpen maga volt a rendszerváltás, a többi már csak szükségszerű következmény.

Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás, mint politikai metamorfózis; elsősorban gazdasági hatalmi célokat szolgált: fel kellett törni a szocialista társadalmi tulajdon, mint „jogi kemény dió” csonthéjas burkát. A politika - mint tudjuk - a sűrített gazdaság. A jogi és a gazdasági hatalomváltást követte a politikai...

 

  1. Spontán nómenklatúrás privatizáció 1988-tól

 

A politikai rendszerváltást - ma így mondanánk: rendszerváltoztatást - tehát megelőzte annak céltudatos, tervszerű és megfontolt jogi és közgazdasági előkészítése; ami persze feltételezi, hogy a hatalomváltás jóval korábban már eldöntött tény lehetett. Akik az új adórendszer, illetve az átalakulási és a társasági törvények bevezetését 1986. táján elhatározták, csak biztosra mehettek, hiszen ilyen horderejű változtatásokat kizárólag a folytatás, a következmények tökéletes ismeretében hajthattak végre, - tehát pontosan tudták, mi következik majd 1990-ben, illetve közvetlenül a rendszerváltás után. A jövőkép tehát már a 80-as évek közepétől nagyjából ismert lehetett, de csak szűk, exkluzív (reform-kommunista) körben. Ez a kör céltudatosan készült a rendszerváltásra; arra, hogy a maga javára fordítsa az előnyöket, de legalábbis az információ, a tudás monopóliumát...

Emlékezzünk csak vissza! Amikor 1988-ban az állam bevezette a személyi jövedelemadót (az SZJA-t), akkor ez első körben a munkabérek és egyéb kereseti elemek (pl. prémium) ún. „bruttósítását” involválta, illetve tette szükségessé. Akik közel álltak a tűzhöz, azoknak (mint minden szentnek) maguk felé hajolhatott a kezük; többet bruttósíthattak maguknak, így sokkal jobban jártak, mint azok, akik nem voltak a rendszer kitüntetettjei. Valahogy így volt ez az „állami” vagyon privatizációjával is... Ha kicsit belegondolunk a következő „jogi” időrendbe, - mindjárt látjuk: valami nincsen rendjén!

  • 1988.: az új adótörvények bevezetése

  • 1988.: a spontán nómenklatúrás privatizáció „megkezdődése”

  • 1989.: az átalakulási és a társasági törvények bevezetése

  • 1990.: hivatalos gazdasági és politikai rendszerváltás, új kormány

  • 1990.: a szovjet megszálló csapatok végleges kivonulása

  • 1990.: az Állami Vagyonügynökség felállítása

  • 1990.: az állami vagyon állami privatizációjának megkezdése

  • 1992.: a privatizációs törvény hatályba lépése

A következő konzekvenciákat vonhatjuk le:

Az új adótörvények bevezetése után a párt és állami irányítás bennfentesei már pontosan tudták, hogy a reform-kommunizmus utolsó kísérletei is meg-buktak, kudarccal végződtek. Azt is tudták: hamarosan jön a kapitalizmus... Ami a legszembetűnőbb az idősorból, az az, hogy a spontán privatizáció már megkezdődött a reform-kommunizmus utolsó két évében, akkor, amikor még a rendszerváltás nem történt meg, s nem állhattak még fel a hivatalos „állami privatizáció” szervezeti és jogszabályi keretei sem. Külön érdekesség, hogy „a spontán vagyonszerzés folyamatának már megindult sodra”, a jogi szabályozás nélküli privatizációs gyakorlat hevülete eleinte magával ragadta az alig megalakult Állami Vagyonügynökséget is, hiszen már két éve hivatalosan folyt az állami vagyon kampányszerű állami privatizációja is, mire megszületett a tevékenységet szabályozó törvény!

A spontán privatizáció lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy „az állami tűz közelében munkálkodó” bennfentesek, a nómenklatúra tagjai előre kiválasztották, kiválaszthatták maguknak azokat a vagyonrészeket, amelyeket mint kommunistákból lett tőkések „a privatizáció során” saját maguknak, a saját tulajdonuknak kívántak megszerezni. Nyilván-való, hogy ez a kétszeresen is illegitim reform-kommunista „elővásárlási jog” mindenekelőtt azokat a személyeket „illette meg”, akik, mint a letűnőben lévő rendszer odaadó hívei, jelentős szolgálatokkal vívhattak ki politikai el-ismerést, s ezáltal váltak bennfentessé az állami vagyon önprivatizációjára irányuló trükkök menedzselésében is. Volt, akinek kft.-t alapított az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (pl. Ötlet Kft.), - volt, akinek állami részvénytársaságot a Pénzügyminisztérium (Co-Nexus Rt.). Volt, aki nagy értékű ingatlant, iroda-házat, palotát szerzett magának; volt, aki komplett vállalatot, olyan bankhitel igénybevételével, amivel soha egyetlen saját forintját sem kockáztatta...

 

  1. Összefoglalás: a rendszerváltás következményei

 

  1. Az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása

 

A kelet-európai volt szocialista országok államainak mindegyike más és más pénzügyi helyzetben élte meg a rendszerváltás pillanatát. A lengyelek például már az 1970-es és 1980-as években végigélték „az államcsődöt”, s igaz, hogy rettenetes áldozatok (szinte „háborús” mértékű infláció, másfél évtizednyi szegénység, zuhanó életszínvonal és nélkülözés, stb.) árán, de átütemeztették a hatalmasra duzzadt államadósságot, sőt, a hitelezőik nagy részét el is engedték. A kettéváló Csehszlovákiának szintén sikerült elérnie az államadósság egy részének törlését. Romániának, amikor a Ceausescu rendszerét 1989-ben elfújta a forradalom, - nem volt dollár-államadóssága: igaz, hogy még Magyarországhoz képest is elképesztő szegénységben élt (és él még ma is) a nép, de a román állam nem vett fel hiteleket, így nem is adósodott el. A szintén szétesett Szovjetúnióból kivált Oroszország sok-tíz-milliárd dollárnyi államadósságot örökölt a bukott kommunista rendszertől, - ám ennek a nagy részét (Jelcin bábkormány-demokráciájának támogatása igen sokat ért, és sokba is került a Nyugatnak!) soha nem fizette vissza, de amit törlesztett, azt sem áruval, vagy készpénzben - hanem arannyal... Az orosz állam sokszázmillió dollárral tartozott - noch dazu - Magyarországnak is, amelynek a nagy részét barter-ügyletek keretében (elsősorban tengizi földgázzal) törlesztette, hosszú éveken át, az 1990-es években. Ezekből az ügyletekből szintén a szocialista nómenklatúra tagjai, mint újdonsült tőkés vállalkozók gazdagodtak meg...

Magyarország - amelynek egy főre jutó bruttó államadóssága a világrekord szintjéhez, vagyis Mexikóéhoz közelített - „eminens tanulóként” nem kért átütemezést. Az első szabad választások révén 1990-ben hatalomra került Antall-kormány felvállalta a bruttó 20,5 milliárd USA-dollár összegű adósság „jogfolytonos szolgálatát”, - csak hogy biztosítsa az ország hitelképességét. Tulajdonképpen ez sorsdöntő döntés volt, a végeláthatatlan adósságspirál „kezdő lökése”, első pillanata. Magyarország - amelynek akkoriban szinte nem volt valuta-tartaléka! - soha vissza nem térő esélyt szalasztott el, hogy kiszabaduljon a kommunista vezetés által felállított adósság-csapdából. Az esélyek azóta - elszálltak. Hiába sikerült az 1990-es években a kedvezőtlen struktúrájú adósság-állományt (az „örökölt” hitelek döntő hányadát magas kamattal terhelt, rövidlejáratú államkölcsönök tették ki) jóval „előnyösebb” szerkezetűre (hosszabb lejáratú, alacsonyabb kamatszintű „lakossági” és kishitelezői bankkölcsönökre) kicserélni, konvertálni, - utolérni már sosem fogjuk magunkat. Csak az arányok érzékeltetése végett, emlékezzünk: az 1990. évi államadósság egy lakosra jutó összege cca.200 ezer forintot tett ki; a mai, 2002. évi (belső + külső) államadósság = 57,4 USA-dollár x 277 forint : 10 millió lakos = cca. 1.600 ezer forint, - vagyis a 8-szorosára nőtt! Amennyiben 1990-ben - az egyébként is összeomló posztszocialista - gazdaságot nem terheli, már induláskor a folytatólagos adósságszolgálat fojtogató „plusz terhe”; akkor talán bebizonyíthattuk volna, hogy a magyar nemzetgazdaság képes önállóan megállni a saját lábán, és akár még romló cserearányok ellenére is képes önerőből visszakapaszkodni a GDP 1989-es szintjére, - tartós fizetésimérleg-hiány és jelentős eladósodás nélkül...

Ehelyett maradt a titkolódzás, a nemzetgazdaság összképének rózsaszínre festése, a növekvő kamat s adóterhek egyre képtelenebb, reménytelenebb felvállalása, „kitermelése” és kifizetése, - a végtelen adósság-spirál.

 

  1. A kelet-európai piacok elvesztése

 

Magyarország nemzetközi külkereskedelmi kapcsolatait 1990. előtt döntő mértékben a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) értékesítési relációk határozták meg, amelynek keretében a kelet-európai szocialista tagországok között kölcsönös tervben rögzített kontingensek alapján folyt az árucsere, bilaterális elszámolással. Mind a magyar precíziós ipar, mind a mezőgazdaság csak kisebb arányban rendelkezett olyan dollár-viszonylatú értékesítési lehetőségekkel, piacokkal (Nyugat-Európa, Közel-Kelet, stb.), amelyeken a magyar áruk minősége megfelelő árfekvést volt képes kivívni. A rendszerváltás időpontjában a magyar gazdaság szerkezetváltása még éppenhogy csak elkezdődött; igazából még 4-6 évig szüksége lett volna a technológiai felzárkózáshoz a biztos piacra (védőburára), amit a KGST - egyébként minden negatívuma ellenére - nyújtani tudott...

A KGST-tagországok „közös piaca” azonban a rendszerváltással - a varsói szerződés, a Szovjetúnió és/tehát a kommunizmus teljes körű eszmei és gyakorlati összeomlásával - egyidejűleg megszűnt működni. A tagországok egyike sem tudta, és egyike sem akarta már tovább fenntartani a kényszerű együttműködést, munkamegosztást. Ami kapcsolat, szerződés még fenn-maradhatott; azt egyoldalúan felmondta az Antall-kormány. Mindez rendkívül súlyosan érintette a magyar nemzetgazdaság egészét; mindenekelőtt a gépi nagyipart, a gépipart. Totális „mélyrepülés”, általános dekonjunktúra kezdődött, amely eltartott nagyjában-egészében 1993-1994-ig. A magyar nagyipar kapacitásai döntő többségükben megrendelések, s így munka és árbevétel nélkül maradtak. A korábban nemzetközi értelemben is sikeres nagyvállalatok - mint például az IKARUS, vagy a VIDEOTON - adósságot adósságra halmoztak, a minimumra korlátozták a termelésüket, s alapvető reorganizációra szorultak. Kétségtelen tény, hogy az elkerülhetetlen pénz-ügyi csőd szélén tántorgó, és megfelelő értékesítési piacok hiányában a biztos tönkremenés előtt álló állami nagyvállalatok egyetlen reménye csak a mielőbbi privatizáció lehetett; ami aztán minden esetben menetrend szerint be is következett, amikor már a cég üzletértéke elérte a minimumot. Potom, legtöbbször 20-30 %-os áron jutott a külföldi befektetők tulajdonába az ipar legértékesebb nagyvállalatainak a döntő többsége, s velük együtt az egész belföldi piac...

A kelet-európai piac összeomlása, a piacok szinte azonnali és teljes körű elveszítése meghatározó részben járult hozzá ahhoz a katasztrófához, amit a magyar gazdaság a rendszerváltás utáni első években átélt. A gépipar és az építőipar lényegében padlóra került; szinte a teljes kapacitás parlagon hevert, a sikeres vállalatok százai veszítették el üzleti értéküket, piacaikat és teljes kapcsolatrendszerüket. Egy-két év alatt megszűnt közel másfél millió munkahely, a GDP az 1989-es szint 60 %-ára zuhant vissza. Az élet-színvonal a növekvő munkanélküliség és a 30 % fölé felszökő éves infláció következtében néhány év alatt két évtizednyi hátrányba került...

 

  1. A társadalmi tulajdon elprivatizálása

 

Az „elprivatizálás” műszó persze nem feltétlenül tartozik a legszebb nyelvi kifejezéseink közé; ám eléggé meghonosodott, „átment” a köztudatba, s így megfelelően kifejezi, amit közölni kívánunk általa. A szó valamilyen vagyon-tárgy elbirtoklását, jogtalan eltulajdonítását jelenti, - de hogy mégsem lehet a lopás szinonimájaként használni, annak az az oka, hogy a lopást a törvény bünteti, az elprivatizálást azonban nem. Az állam - amikor rájött, hogy ő nem a legjobb tulajdonos - eldöntötte, hogy a nemzeti működő tőkét mindenestül, néhány ritka kivétellel magánkézbe adja, s ezt ráadásul „kampányszerűen” csinálta, ami óriási mértékben megnövelte a bennfentes pályázatok, vagyis az állami korrupció, esetenként a gondatlan vagy szándékos „tévedések”, hibák veszélyét, - ami szintén a közös tulajdon elprivatizálásához vezetett. Szigorúan elméletben persze létezik, létezhet „pozitív indíttatású”, sikeres magánosítás is; ám a magyar nemzeti működő tőke hirtelen, kampányszerű „végkiárusítása” - néhány elszigetelt esettől eltekintve - általában nem ilyen volt. Mint tudjuk; valamely vállalkozás valós értékét egyáltalán nem a mérleg aktívái, a tulajdonában lévő eszközök könyvi értéke, vagy ún. újraelőállítási értéke határozza meg, - hanem az üzleti érték (ma: részvény-árfolyam), ami a hosszabb időszak alatt kialakult, kiépített kapcsolat-rendszer, a sikeres üzletvitel (goodwill), a piaci részesedés és az elismertség függvénye. A kampányszerű állami privatizáció olyan időpillanatban érte a magyar állami vállalatokat, mikor üzleti értékük nemhogy a lehető legkisebb, de már szinte „negatív”, vagyis értelmezhetetlen volt. A kelet-európai piac összeomlása miatt a magyar iparvállalatok túlnyomó többsége elveszítette minden goodwill-jét, üzleti értékét, emellett reménytelenül eladósodott. Az állami meghirdetésre érkező, jelentkező külföldi befektetők, pályázók ilyen körülmények között átlagosan a könyvi eszközérték 20 %-át fizették meg vételárként, - mely árért nemcsak a vállalat vagyona, de teljes belföldi piaca is a tulajdonukba ment át. Az „elprivatizálás” szó ilyen értelemben elrontott privatizálást jelent; hiszen az értelmes ember, ha túl akar adni portfolióján, ezt a legkevésbé akkor teszi, amikor a „részvényeinek árfolyama” nulla felé közelít! Arról már nem is szólva; - miért volt szükség a rubel-elszámolású piacok felmondására közvetlenül a vállalatok privatizációját megelőzően?! Hiszen a KGST-piacaik birtokában még komoly üzleti értékkel rendelkeztek.

 

De menjünk még vissza az „elprivatizálás” szónak az elbirtoklással rokon-értelmű jelentéséhez! Mint ismeretes, - bizonyos vagyontárgyak esetében értelmezhető jogilag „az elbirtoklás” fogalma, ami azt jelenti, hogyha valaki „jóhiszeműen” bizonyos időn keresztül gyakorolja „a tulajdonosi jogkört”, és az igazi tulajdonos ez ellen valamilyen okból nem protestál: megszerezheti a tulajdonjogot adásvételi szerződés nélkül, tehát vételár kifizetése nélkül is... Az elprivatizálás, az elbirtoklás „minősített alapesetei” az alábbiak voltak:

  • Spontán nómenklatúrás privatizáció (pártállami-pártvezetői előjogok, mint „kvázi elővásárlási jog” érvényesítése; még jóval a törvényi szabályozás megjelenése előtt, annak teljes mellőzésével, vagy annak ellenére).

  • Valamilyen bevált, standard trükk (korrupciós bankhitel, „vagyonkezelési szerződés”, privatizációs lízing, menedzsment-szolgáltatás, exkluzív hitel a privatizálandó portfolió fedezetére, a társasági törvény kijátszása, stb.) alkalmazása, kivételezett belföldi pályázó vagyonszerzése céljából.

  • A piacait, goodwill-jét, saját tőkéjét elveszített magyar vállalat méltatlan leárazása (értéktelennek nyilvánítása) a külföldi pályázó részéről, - amit „más pályázó nem lévén” az Állami Vagyonügynökség végül is elfogadott, így a befektető „áron alul” szerezte meg a vállalat és piacai tulajdonjogát.

Mindezek az esetek nagymértékben hasonlatosak az „elbirtoklás” jogi tény-állásához, - hiszen a pályázók jóhiszeműségét senki nem vitatta, és a valós tulajdonos sem tiltakozott a privatizációs tranzakciók ellen. Rendkívül kevés ügylet került bíróság elé, és még kevesebb elmarasztaló ítélet született. Az esetleges korrupció, vagy más bűnesetek megtörténtét visszamenőleg már szinte lehetetlen feltárni és/vagy bebizonyítani, - annál is kevésbé, hiszen a bizonyító erejű dokumentumokat vagy „örökre” titkosították, vagy elő sem kerültek (vagy eredetileg nem is készültek ilyenek!), de a legtöbb esetben egyszerűen eltűntek. Az utókorra nem maradt más, csak a kétségbeejtően csekély összegű privatizációs árbevétel, - mármint a vagyon eredeti üzleti vagy bekerülési értékéhez viszonyítva. (A kérdéskör bővebb elemzését a már említett második tanulmányom tartalmazza majd.) Nem csoda, ha az eredeti tulajdonos nem tiltakozott a hűtlen kezelés büntetőjogi tényállását megvalósító privatizációs ügyletek ellen sem, - hiszen meg sem kérdezték! Az eredeti tulajdonos ugyanis a nép, az egész magyar társadalom volt, akit meg sem kérdeztek arról, hogy akar-e rendszerváltást vagy privatizációt, - csak egyszerűen kész helyzet elé állították. De a rendszerváltó, privatizáló kormány „kész helyzet elé” állította a parlamentet is, hiszen a privatizáció már évek óta folyt, amikor jogi legitimációt kapott a Privatizációs Törvény (1992.) formájában. Mint emlékezetes, - a privatizációt jogi értelemben elő-készítő, megalapozó és elindító Átalakulási és Társasági törvényeket még a Németh-kormány szavaztatta meg jóval a rendszerváltás előtt (1988.), a nem legitim országgyűléssel, hogy megindulhasson a spontán nómen-klatúrás privatizáció... Tulajdonképpen pont ezeken a furcsa jogtechnikai aktusokon múlt, hogy az eredetileg évtizedeken át társadalmi, össznépi tulajdonként deklarált nemzeti működő tőke „egyszer csak” állami tulajdonná vált, amit a rendszerváltó kormány azonnal privatizálni kezdett össznépi beleegyezés, illetve parlamenti jóváhagyás nélkül. A nép akaratát ezekben a „féllegitim” mozzanatokban tetten érhetően nem képviselte senki. Nem volt fórum, ahol a nép a tulajdonjogát érvényesíthette volna. Utólag pedig mindenki bottal üthette a társadalmi tulajdona nyomát...

A társasági törvény ismeretében némi analógiát vonhatunk: az ügyvezető igazgató saját hatáskörében értékesítette a társaság vagyonát; anélkül, hogy a tulajdonosok véleményét megkérdezte volna a tervezett ügyletről.

Ami ugyebár jogi nonszensz!

A kormány ugyanis csak a költségvetés (a büdzsé) bevételei és kiadásai felett rendelkezhet; a nemzeti vagyon privatizációja minimum országgyűlési hatáskör. Különösképp, ha a társadalmi tulajdon sorsa a tét.

 

  1. A nemzeti ipar és kereskedelem elveszítése

 

Napjainkban (2002. május elején) a legfontosabb politikai aktualitás, hogy a távozó, leköszönő Orbán-kormány átadja helyét a Medgyessy-kormánynak; az eddigi legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt szerepet cserélnek. Ámde az ország helyzetének átfogó értékelésekor egyetértenek abban, hogy a nemzetgazdaság kiválóan teljesít; nincs ok aggodalomra...

Az öröm „indokolt”, azzal a szépséghibával, hogy a bruttó hazai össztermék 80 %-át multinacionális cégek adják, amelyek többsége teljes egészében külföldi tulajdonban van; vagyis a portfolió, a tevékenység, az alkalmazottak, az árbevétel és a költségek, a fejlesztés, az árképzés, a piaci kapcsolatok, a piac és a profit, a vagyon, valamint a menedzsment feletti rendelkezés teljes joga az övék, - Magyarországnak mindebbe még csak beleszólása sincsen. A termelés és az értékesítés, a működés minden sikere a multiké. Vajmi csekély részesedést jelent a sikerből, hogy ezek az óriásvállalatok magyar földön, magyar dolgozókkal, magyar elszámolási és adózási rend szerint, részben magyar eszközökkel és anyagokkal (energiával), magyar forinttal fizetve működnek, és magyar kis-és középvállalkozók végeznek bérmunka-beszállítást a részükre. A lényeges kérdésekben ők döntenek!

A magyar nemzetgazdaság GDP-je tehát „külföldi irányítással” termelődik; ebben a mindenkori magyar államnak, kormánynak csak csekély része van.

Ha a multik termel(tet)nek - „növekszünk”; ha nem - nem... Ki is növekszik?!

A multik növekszenek - a GDP-nk csak egy szám! -; mi pedig dolgozunk...

Kétségtelen tény, hogy a mai globalizálódó világban igazából már nem sok értelme van egykor volt (talán igaz sem volt!) szép magyar közgazdasági sikerekről nosztalgiázni. Magyarország 2 év múlva talán már az Európai Únió egyik új tagja lesz; megszűnik a hagyományos megyerendszer, mint az ország megszokott közigazgatási struktúrája, - és átadja a helyét az Únió regionális szerkezeti rendjének. Még néhány év - ezen történelmi távlatban nem sokat változtat a nemrég kapott pár éves haladék - és a termőföldünk ismultinacionális tulajdonba kerül; tekintve, hogy tőkeerő, illetve tőkés vásárlóerő dolgában a magyar gazda nincs versenyhelyzetben velük. Ami gazdasági természetű, jelentőségű ügy; az lassan kicsúszik a kezünkből... A nemzeti büszkeség és az öntudat, a nemzeti teljesítmény „visszaszorul” a kultúra szűkebb területére; a nemzeti önrendelkezés a régiók szervezésére és tevékenységük koordinálására, a civil élet kiteljesítésére, a kultúrális hagyományok megőrzésére és továbbfejlesztésére korlátozódik majd.

A nemzeti nagyipar és a nemzeti kereskedelem - mind a tulajdonjogát, mind a nemzeti sajátosságait, azonosságát tekintve - örökre elveszett...

 

  1. A multinacionális társaságok monopolhelyzete

 

Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a nemzeti működő tőkénk 1990-es évekbeli erőltetett ütemű magánosítása során „odaveszett” a szocialista körülmények között felépített s felhalmozott nemzeti ipar és kereskedelem; hiszen egy ténylegesen szabad és független belföldi piac megteremtésével csupán idő kérdése lenne, mikorra épül fel újra - immár az igazi! - nemzeti ipar és kereskedelem. Valójában a megújulás esélye is elveszett, mert:

  • A belföldi piacunk nem szabad és nem független; hanem egy, a multi-nacionális óriásvállalatok által integrált és uralt globális világpiac része.

  • A magyar belföldi piacon működő magyar nemzeti vállalkozások tőkeerő tekintetében nem vehetik fel a versenyt a multinacionális társaságokkal; az értékesítési árakat így az utóbbiak határozzák meg.

  • A piacunkon nincs esélyegyenlőség; a magyar állam a legkülönfélébb preferenciákkal (direkt juttatások, adókedvezmények, vámszabad-terület, stb.) támogatja a multikat, amelyeket a hazai vállalkozások nem élveznek.

Ilyenformán a nemzeti vállalkozások még a belföldi piacunkon sem képesek versenyezni a multinacionális cégekkel, lemaradnak a versenyben, mind hátrányosabb helyzetbe kerülnek, s végül tönkremennek. Ez a kifejezetten nyílt állami kontraszelekció eleve lehetetlenné teszi a nemzeti ipar és a kis-kereskedelmi üzlethálózat bármikori regenerálódását, rekonstruálását. Mint tudjuk, - az állam „a tartós fizetésimérleg-hiányra van beállítva”, amit csak úgy tarthat folyamatosan kezelhető szinten, ha az évek átlagában legalább annyi külföldi befektetés (készpénztőke) áramlik be az országba, amennyi a halmozódó mérleghiány finanszírozásához (kompenzálásához) szükséges. Az államadósság így persze folyamatosan nő, ám mégis „megfelelhetünk” a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank hitelezői követelményeinek, amelyek az adósság nagyságát arányában, a GDP-hez viszonyítva rögzítik. Ha a bruttó nemzeti össztermék minden évben megfelelő mértékben nő, ez már önmagában megteremti a folyamatos eladósodás „további lehetőségét”, hiszen az adósság növekedése ellenére, - a GDP-hez viszonyított arány változatlan maradhat... Az állam emiatt kétszeresen is függ a multiktól:

  • A multik tőkeereje és befektető kedve biztosítja a készpénz folyamatos beáramlását, ami a fizetésimérleg-hiány kiegyenlítéséhez szükséges.

  • A multik (tőkeerejének, piaci részesedésének, profitjának, termelésének és értékesítésének) növekedése biztosítja a magyar GDP kívánatos ütemű növekedését - a „magyar gazdaság” növekedését -, ami lehetővé teszi a növekvő összegű, de szinttartó arányú külső adósság kezelését.

Nem lehet csodálkozni azon, ha a magyar állam a multikat preferálja a hazai vállalkozások támogatásával szemben, hiszen a magyar állam stabilitása - legalábbis pénzügyi értelemben - a multinacionális cégek jóindulatától függ.

 

A multik monopolhelyzete Magyarországon ma már a gazdasági élet, a piac minden szegmensére kiterjedő, meghatározó prioritás, - ez alól bizonyos értelemben még kivétel a mezőgazdaság, illetve a termőföld tulajdona.

Az ipar és kereskedelem területén az egyeduralom abszolút és kizárólagos.

 

  1. Növekedés helyett stagflációs visszakapaszkodás

 

A „stagfláció” közgazdasági műszó, ami a stagnálás és az infláció szavak sajátos összevonásából származik. Ezzel a műszóval szokták jelölni azokat a viszonylag hosszabb (5-10 éves) „növekedési” periódusokat, amelyekre a tartós dekonjunktúra és az inflációs láz (az eredménytelen túlfűtöttség) egyaránt jellemző. A rendszerváltás utáni 12 évünk - éppen ilyen szakasz... A tézist az alábbi megfontolásokkal igyekszem bizonyítani:

  • A GDP 1990. környékén az 1989-es szint 60 %-ára zuhant vissza.

  • A GDP 1989-es szintjét csak 2001. környékén értük el újra.

  • A magyar GDP-nek ma már a 80 %-át a multik teljesítménye adja.

  • A magyar GDP növekedése teljes egészében a multik teljesítményéből ered, hiszen a gazdaság további szereplőinek a hozzájárulása csökken.

  • Ebből következik, hogy a GDP profitjának 80-100 %-a a multik zsebébe vándorol, miközben „a magyar” teljesítmény a legjobb esetben stagnál, - tehát átlagában vagy „null-szaldós”, vagy stabilan veszteséges.

  • A rendszerváltás után az infláció „azonnal” évi 30 % fölé szökött fel.

  • Az 1990-1993. közötti szakaszt inflációs látszat-fellendülés jellemezte.

  • Az 1993-1996. közötti szakaszban erős dekonjunktúra jelentkezett.

  • Az 1990-1996. közötti éveket átlagosan 25-30 %-os infláció kísérte.

  • Az 1996-1998. közötti éveket stabilizáció és konszolidáció fémjelezte; - ennek eredményeként az inflációt is sikerült évi 20 % alá leszorítani.

  • Az 1998-2002. közötti szakaszban szolid konjunktúra jelentkezett - évi 3-4 %-os átlagos növekedéssel -, az infláció 10-12 %-os szintre csökkent, s az MNB megszüntethette a forint csúszó leértékelését is.

  • A ciklus utolsó évében már ismét negatív tendenciák mutatkoztak: lassult a növekedés, és megint felgyorsult az eladósodás. Vagyis az eleinte még gyors növekedés „újból megbosszulta magát”; a fizetési mérleg pozíciói ismét romlottak, csökkent a beáramló külföldi tőke összege, - s lanyhult a beruházási és a befektetési hajlam. Egyelőre „túlfűtöttségi jelek” nélkül...

  • Ami az inflációt illeti, - e tekintetben nem árt némi „egészséges” kétely, illetve szkepticizmus. Tekintettel arra, hogy nem csupán az államadósság GDP-hez mért százalékos aránya, hanem az infláció alacsony szintje is európai integrációs „belépési követelmény”; érthető, hogy az infláció volt az Orbán-kormány „támadásainak” egyik fő célpontja. Ebből következik, hogy az infláció évi 10 % alá mérséklése nem elsősorban „az egészség” örvendetes jele, hanem sokkal inkább olyan „erőszakos intézkedéseké”, amelyekkel átmenetileg sikerült „a lassanként magától megszűnő infláció” látszatát kelteni. A valós infláció ma is legalább 10-15 %-os mértékű.

Stabil növekedési pálya helyett tehát a magyar nemzetgazdaság az elmúlt 12 évben egy olyan „stagflációs pályára” állt rá, amelynek ugyan lehetnek látszólag „kedvezőbb” szakaszai, de az eredendően is fennállt (a fizetési mérleg tartós hiánya, az állam külső és belső eladósodása, a monetáris restrikció és a fiskális gazdaság-élénkítés ellentmondása, a túlfűtöttség inflációt gerjesztő hatása, végletes függés a külföldi hitelezőktől és a multi-nacionális cégek növekedésétől, stb.), alapvető problémákat nem sikerült felszámolni. A nemzeti működő tőke viszont visszaszerezhetetlenül eltűnt, elveszett, - akárcsak a rendszerváltás keltette valamennyi illúziónk...

 

  1. Összefoglalás: a megoldatlan problémák

 

  1. Polgárosodás helyett vagyoni polarizáció

 

Magyarország a II. világháborút közvetlenül megelőzően közepesen fejlett, erőteljesen iparosodó, polgárosodó országnak volt tekinthető; a gazdasági fejlődés szélsőséges ellentmondásai, s nyilvánvaló negatívumai ellenére is. A II. világháború után az ország azonnal szovjet megszállási övezetté vált, s így a szovjet szuronyok védelme alatt uralomra jutott kommunista diktatúra felszámolta az összes kvázi-polgári vívmányt. „Osztálynélküli” társadalmat akart létrehozni; pontosabban a munkásosztály (és a vele „szövetséges” parasztság) hegemóniáját, ami - tekintettel az alapvető termelőeszközök társadalmi (!) tulajdonára - nem tűrte el a vagyonosodó polgárság, vagy a földbirtokos nagygazdák („kulákok”) működését, jelenlétét, sőt, a létét sem...

A dolgozó nép (munkások, parasztok, értelmiségiek, stb.) tagjai túlnyomó részben állami alkalmazottakká váltak; a parasztok nagy részét a földjükkel együtt bekényszerítették a termelőszövetkezetbe, a többieket az állami gazdaságokba tömörítették. Nem voltak többé kizsákmányoló tőkések, csak a szocialista állam és a dolgozó nép, - a termelő vagyon nélküli tömegek.

Megszűntek a polgárok és a nagygazdák, - megszűnt hát a polgárosodás...

 

A rendszerváltás így 1990-ben egy olyan Magyarországon köszöntött be, mely közel 50 éves hátrányba került a globalizálódó világ polgárosodásával szemben. Márpedig a megbukott szocializmust csak úgy válthatta fel (újra) a kapitalizmus, ha az alapvető termelőeszközök (a nemzeti működő tőke) megint magánkézbe, praktikusan polgári kézbe kerülnek...

Polgárság azonban nem volt!

Épp ez az a sarkalatos pont, ami mutatja a magyarországi „rendszerváltás” alapvetően művi, mesterséges, nem szerves polgári fejlődésen nyugvó, - felülről és kívülről elhatározott, meghatározott és vezérelt voltát; hiszen a kapitalizmust a világtörténelemben azelőtt mindig a feltörekvő, vagyonosodó polgárság hozta létre, vívta ki, azért, hogy a gazdasági hatalma alapján és mellé megszerezze a vezető pozíciókat, a politikai hatalmat is. Kézenfekvő persze, hogy a rendszerváltást azonnal, mintegy „gombnyomásra” kellett (?) megvalósítani, - nem lehetett (?) megvárni, amíg a nemzeti polgárság majd néhány évtized alatt kifejlődik a semmiből...! A polgárság lényege a vagyon, a saját tulajdonban saját profitot termelő működőtőke. Nemzeti működő tőke volt ugyan - mintegy 8000-10000 milliárd forintnyi becsült összértékben -, de nem polgári magánkézben, hanem a rendszerváltó állam „tulajdonában”. A rendszerváltás „hirtelen felindulásból elkövetettségét” szintén jól mutatja az a nagyfokú elvi bizonytalanság, ami a vázolt probléma - vagyon van, polgárság nincs! - megoldása körül a gyakorlatban kibontakozott. Legalább három „szerves fejlődésszerű” megoldás kínálkozott (volna):

  • Magyar nemzeti „polgárságként” elfogadni, és állami szinten hivatalosan is támogatni, legitimálni a spontán privatizációba már amúgy is „bele-kezdett” nómenklatúra-burzsoáziát. (Ez kisebb, 20 %-os részben meg is valósult: belőlük lett a csekély létszámú „középvállalkozó középosztály”, - miközben néhány száz „kitüntetett” milliárdos nagytőkéssé avanzsált.)

  • A társadalmi tulajdont tízmillió egyenlő részben, kvázi népi részvényként szétosztani (Csehországban részlegesen történt is valami hasonló, - itt nálunk csak néhány „elvetélt kísérletet” tettek a Munkavállalói Részvény-vásárlási Program - M.R.P. - amerikai mintájú meghonosítására) a valós tulajdonosok (a nép) között. Ki-ki választhatott volna: portfolióként meg-őrzi a részvényeit, vagy értékesíti azokat a közben megnyílt tőzsdén.

  • Hivatalosan felértékeltetni a nemzeti működő tőkét (annak minden egyes darabját, elemét), dönteni az állami tulajdonban maradó részekről, majd megalkotni és jóváhagyatni az Országgyűléssel a Privatizációs Törvényt, végül lassan és óvatosan, fokozatosan, kizárólag szigorúan a törvényi keretek között tartva, - tervszerűen megindítani a privatizációt, úgy, hogy az állam által kiírt nyílt versenypályázatokon minden magyar állampolgár esélyegyenlőséget élvezzen a pályázó külföldi befektetőkkel. Ehhez meg kellett volna teremteni a szükséges hitel-konstrukciókat is; a törvényhez kapcsolódóan. A folyamatot 8-10 évre elnyújtva kialakulhatott volna egy erős polgári középosztály, amely így talán soha többé nem jön létre.

A rendszerváltó magyar államvezetés egyik fenti utat sem választotta, csak „gőzerővel”, kellő törvényi szabályozás nélkül nekifogott a privatizációnak.

Az egész - politikai és gazdasági - rendszerváltás alapvető ellentmondása, hogy kétségtelenül felállt valamiféle kapitalizmus, de ez (mivel nem szerves önfejlődés eredménye) minden nemzeti jelleget nélkülöz, de amennyiben „nemzetinek” tekinthető (értsd: spontán nómenklatúrás privatizáció, 20 %), úgy viszont nem polgári, hanem posztszocialista eredetű és tartalmú. Ám a legnagyobb probléma a 80 %-os arányt képviselő működőtőke-hányaddal kapcsolatos, ami kampányszerű, erőltetett ütemű állami privatizáció keretében, átlagosan a könyvi érték 20 %-ának megfelelő áron került 1990-1996. között külföldi, multinacionális tőketulajdonosok kezébe, aminek következtében a mesterségesen létrehozott magyar kapitalizmus nem szabadversenyes (a belföldi piacot is multinacionális monopóliumok uralják), nem nemzeti (hanem nemzetközi, globális és multinacionális), mert nélkülözi legfontosabb szereplőjét, a magyar polgárságot, a nemzeti polgári középosztályt. Ennek hiányában a nemzetnek gazdasági értelemben sincs vezető ereje; a magyar társadalom nem tőkésekre s munkavállalókra, csak szerencsésekre és szerencsétlenekre, - újgazdagokra és szegényekre tagozódik. A társadalmunk igazi tőkései - a globális külföldön élnek...

A posztszocialista újgazdag elit nem felel meg az igazi nemzeti polgárság kritériumainak, mert egyfelől a gazdálkodási kondícióit, a tőkeerejét tekintve nem versenyezhet a multikkal, másfelől a vállalkozó szellemét, menedzseri képességeit és mentalitását tekintve nem igazi kapitalista: a nómenklatúrás önprivatizáció portfolióját, vagy az állami költségvetés különböző tételeit élik fel lobby-kapcsolatok formájában, - vagyonkezelő „érzékük” mit sem javult... A volt pártállami vezetők kapitalistaként is ugyanolyan rossz tulajdonosok.

 

5.2. A hazai kisvállalkozások ellehetetlenülése

 

Korábban említettem, hogy a rendszerváltás után Magyarországon egy-két év leforgása alatt megszűnt közel másfél millió munkahely; a gazdasági csőd (az általános tőkehiány), a hagyományos kelet-európai piacok (a KGST) felszámolása, az állami vagyon privatizációja, valamint az általános pangás miatti tömeges elbocsátások, a létszámcsökkentés következtében. A mai magyar statisztikák túlzottan „derűlátó”, félrevezető, tehát lényegében hamis képet festenek a munkanélküliség mértékéről, amikor a nyilván-tartások alapján maximum 5-7 % körülire becsülik azt. Alapos okkal, joggal feltételezhetjük, hogy a valós arány ennek körülbelül a kétszerese.

Közismert, hogy a multinacionális cégek (amelyek ma már országosan az alkalmazotti létszám legalább 70-80 %-át foglalkoztatják) alapvetően más alkalmazási feltételeket vezettek be a magyarországi vállalkozásaik, gyár-egységeik, stb. munkahelyein, mint amilyeneket a korábbi évtizedekben, a létező szocializmusban megszokhattunk. Ezek a változások alapvetően fel-forgatták a megmaradt, vagy az újonnan létesített munkahelyek képesítési előírásait, - az „egyébként szükségesnél is” nagyobb munkanélküliséget okozva. Sok tízezer ember „vált alkalmatlanná” olyan munkakör ellátására, amelyet korábban gond nélkül betöltött. Az okok nagyjából a következők:

  • A multik „a legszívesebben” 25 év körüli diplomás férfiakat alkalmaznak.

  • Szülőképes, vagy kisgyermekes fiatalasszonyokat nem foglalkoztatnak.

  • Aki valamilyen krónikus betegségben szenved, nem alkalmazzák.

  • Aki elmúlt 45-50 éves, - már nem talál új munkahelyet.

  • Magasabb beosztásokban kötelező előírás az angol nyelvtudás.

  • Szellemi munkát csak számítógép-használattal lehet végezni.

  • Mind gyakoribb „alkalmazási feltétel” a vállalkozói igazolvány.

Azok a közép-és felsőfokú végzettségű középkorúak, akik az 1990-es évek elején valamilyen okból elveszítették a korábban stabil munkahelyüket, már többségében nem voltak képesek „váltani”, hogy megfeleljenek az újonnan támasztott alkalmazási követelményeknek; így munkavégző képességük ellenére az utcára kerültek, és többé már nem tudtak elhelyezkedni. Közülük igen sokan nem vállalták fel „a tartós munkanélküli sorsot”, ezért be sem jelentkeztek, hanem vállalkozói igazolványt váltottak ki, vagyis mindenfajta munkanélküli ellátás és nyilvántartás számára örökre eltűntek szem elől...

Azokat a munkavállalókat, akik a munkanélküliség (segély) helyett az önálló vállalkozást választották, vagyis hogy önmaguk alkalmazói, munkáltatói és munkavállalói lesznek egyszerre, - kényszervállalkozóknak nevezzük.

Jelenleg Magyarországon egymillió-, egymillió-kétszázezer kisvállalkozást regisztrálnak, amelyek mintegy 80 %-ában csak néhány (1-10) fő dolgozik. Ezek olyan mikro-vállalkozások, amelyek zöme a fent említett kényszer-vállalkozói kategóriába sorolható. A mintegy 300-400 ezer főnyi kényszer-vállalkozói réteg legfontosabb közös jellegzetességei a következők:

  • Jelentős működő tőkével sem eszközök, sem készpénz formájában nem rendelkeznek, így banki viszonylatban általában nem is hitelképesek.

  • A vállalkozói életmódot, üzletvitelt nem jószántukból, önként választották, csak kénytelenségből; így vállalkozói képességeik és esélyeik csekélyek.

  • Folyamatos munkaellátottsággal nem rendelkeznek, csak alkalmankénti megbízásokkal; vagyis hol van munkájuk, - hol „valóban” munkanélküliek.

  • Tartós munkaviszonyban, további alkalmazottak foglalkoztatására nem képesek, ezért a kényszervállalkozó önmaga főnöke és beosztottja.

  • A legjobb esetben a minimálbért képesek biztosítani, vagy csak alkalmi megbízási díjakat. Sokan tönkrementek a minimálbér felemelése miatt.

  • A legtöbbjük feje felett állandó „Damoklész kardjaként” lóg a felszámolás veszélye; mert a minimálbér után akkor is kell havi társadalombiztosítást fizetni, ha nincs munka, s így nincs árbevétel sem.

  • Készpénztőke, bankhitel-lehetőség, folyamatos, stabil munkaellátottság hiányában a kényszervállalkozások vegetálnak; napról-napra működnek. Komoly fejlesztési, beruházási, üzleti felfutási lehetőségük nincsen.

 

A rendszerváltás, a rendszerváltó kormányok tevékenységének talán az egyik legnagyobb hiányossága, tévedése, hogy a magyar vállalkozások, a magyar kisvállalkozások támogatása, „helyzetbe hozása” helyett kezdettől, 1990-től fogva a multinacionális cégek minél gyorsabb és zökkenőmentesebb térhódítását, egyeduralkodóvá válását helyezte előtérbe. Sőt, egyedül az Orbán-kormánynak „jutott eszébe” 2000. körül, hogy támogatni kellene a belföldi piacon a magyar vállalkozásokat, azért, hogy ne szenvedjenek minden tekintetben hátrányt a multikkal szemben, a saját hazájukban. De még ezek az újszerű elképzelések is elferdültek, mert a támogató törvény „kis-és középvállalkozásokra” vonatkozik, összemossa a mikro-vállalkozásokat (amelyek jelentős hányada kényszer-vállalkozás!) a 100-nál is több főt foglalkoztató, többszáz-millió forintnyi saját tőkével is rendelkező, hitel-és fejlődőképes vállalkozásokkal, - másrészt például a „Széchenyi-terv” keretében kiutalt (egyébként az állami költségvetésben kis, elenyésző hányadot képviselő) összegek jelentős része multinacionális cégeket (!) is támogatott...

Márpedig nem számíthat önerejéből tartós felemelkedésre az az ország, amely elsőként és legfőképpen nem a saját polgárainak, kisvállalkozóinak kezdeményező készségére épít, hanem arra, hogy majd a multinacionális cégek tőkeereje és teljesítménye adja a GDP növekedését. Megfontolásul idézek az USA - amely eredetileg a szabad, önálló kezdeményezések kibontakoztatása révén lett a mai világ legerősebb, független nagyhatalma - kisvállalkozásokról szóló törvényének preambulumából, amely önmagáért beszél:

"Csak a teljes és szabad verseny képes felszabadítani a piacokat, felszabadítani az üzleti életbe való belépést, és biztosítani a véle-ményadás, a személyi kezdeményezés növekedését és az egyéni megítélés lehetőségeit. Egy ilyenfajta versenyt megőrizni és széle-síteni nemcsak a gazdasági jólét, hanem e nemzet biztonsága szem-pontjából is alapvetően fontos. Csak akkor érhetjük el ezt a bizton-ságot és jólétet, ha bátorítjuk és fejlesztjük a kisvállalkozások meg-lévő és potenciális kapacitását. A Kongresszus kinyilvánított politi-kája, hogy a kormány a lehetőségek szerint támogassa, a tanácsadó testület pedig segítse és védelmezze a kisvállalkozások érdekeit."

 

5.3. Az állam tehetetlensége - a túlterhelt költségvetés

 

Messze vivő, rendkívül súlyos politikai következményekkel is járó örökség, hogy a nemzetállam gazdasági-pénzügyi mozgástere erőteljesen beszűkült és folyamatosan szűkül, napjainkban is. Amikor a rendszerváltó állam „toll-vonás nélkül” államosította a társadalmi tulajdonunkat, majd már mint saját tulajdonát, átlagosan 20 %-os áron „elprivatizálta” szinte az egész nemzeti működő tőkét, - akkor „még nem gondolt” arra, hogy hosszabb távon (ami már 12 év alatt is megmutatkozik!) maga alatt vágja a fát... A magánosítás óta ugyanis a volt állami vállalatok valamennyi hozadékát a multinacionális „privatizátorok” élvezik; az állam pénzügyi felségterülete visszahúzódott az állami költségvetés korlátai közé. Tekintettel arra, hogy a kívánatos mértékű polgárosodás, vagyongyarapodás és jövedelem-növekedés az elmúlt 12 év során nem következett be (hiába éri el az egy főre jutó GDP-nk az európai úniós átlag közel felét, az átlagos reálbérünk alig 1/5-1/8 nagyságrendű), - a lakosság adóteherbíró képessége csekély, illetve a szinte egyedülállóan progresszív és szerteágazó adóztatás sem biztosítja azt a költségvetési bevételi összeget, melyre a pazarló és eladósodott államnak szüksége van. Mint az előzőekben már említettem, az állami költségvetés egyre növekvő hányadát (ma már közel a felét) a külső és belső adósságszolgálat kamat-költségei emésztik fel; az állam beszed és elkölt közel 2000 milliárd forintot, anélkül, hogy ezzel bármilyen hasznos hazai (belföldi) célt szolgálna...

Az állam tehetetlensége egyre nő; egyetlen útja „az előre menekülés”, - vagyis hogy összegszerűen egyre több adót kell beszednie önfenntartása érdekében; folyamatos hiánnyal küzd, s a halmozott deficit mind magasabb adósságszolgálati kötelezettségeket keletkeztet. Amennyiben megpróbál pénzt pumpálni a nemzeti vállalkozásokba, hogy ezáltal önerős fellendülést gerjesszen; ehhez még több adót kell beszednie, - ugyanakkor ezzel valós konkurenciát is teremt a multinacionális cégeknek, ami azok invesztíciós hajlamát csökkenti, s ez végső soron a fizetési mérleg romlásához vezet...

Ördögi kör, melyből nincsen kibúvó; és mindez a rendszerváltás tévedésen alapuló gazdasági koncepciójának a következménye. Az állam nem képes a nemzeti vállalkozások kellő mértékű támogatására; nem képes a szociális, egészségügyi és kultúrális kötelezettségeinek teljesítésére sem. Miközben évről-évre egyre több pénz költ; a klasszikus funkcióit (pl. közbiztonság) is csak egyre alacsonyabb hatékonysággal képes teljesíteni.

Elszakad az állampolgárok, a tömegek érdekeinek a képviseletétől.

 

  1. A közteherviselés aránytalanságai

 

A klasszikus értelemben vett (normális) nemzetállam esetében a közteher-viselés azt jelenti, hogy a társadalom közös terheit (ami közelítőleg az állam fenntartásával, illetve a közösségi célú funkciói hatékony gyakorlásának a költségeivel egyezik) a vállalkozók, a lakosok, az állampolgárok viselik - „tehetősségük”, tehát a reális anyagi lehetőségeik arányában -, hiszen úgy illik, hogy az viselje a költségeket, aki a gazdaság működésének hasznait is élvezi... Tekintve, hogy a gyarapodás - akár szervezetek, akár személyek vonatkozásában értelmezzük is - mindig a vagyon, a portfolió, a profit, az elkölthető pénzjövedelem növekedésében testesül meg; eléggé kézenfekvő, hogy a közterheket a haszon arányában célszerű megosztani. Mint már említettem, - a magyar társadalom, a lakosság, a kisvállalkozások aránytalanul magas közterheket viselnek. A termékek és szolgáltatások túl-nyomó többségét 25 %-os ÁFA terheli, amit a végső fogyasztó fizet meg. A személyi jövedelemadó az alacsony keresetűeket rendkívül magas kulccsal „bünteti”: a magyar átlagbért - ami cca. bruttó 100 ezer forint/hó - már 40 %-os adókulcs terheli, pedig ez a nominál-bérösszeg az európai úniós átlagnak csak kb. 1/8 részét teszi ki. Az ún. társadalombiztosítási járulékok mértéke és „változatossága” is szinte elviselhetetlen terheket jelent; sőt, a fizetési kötelezettség szigorúbb, mint a személyi jövedelemadó esetében. Az egymást követő kormányok ígéreteikben mindig az adók csökkentését „szorgalmazzák”; aztán tovább bővítik az adók körét, növelik azok mértékét, és ily módon folyamatosan emelik az adóterhelést, a jövedelem-elvonás állami koncentrációját. A megfelelő számítások elvégzése alapján például kiderül, hogy az egyéni vállalkozók minden megtermelt és befolyt 100 forintnyi árbevételéből 88 forintot közvetve vagy közvetlenül „elvisz” az állam, - elkölthető nettó jövedelemként alig 12 forintjuk marad...

Magyarországon a közterhek döntő részét az állam - érthetetlen módon - a bérből és fizetésből élőkre, a kis-és kényszervállalkozókra terheli; közülük is „a derékhad”, a kiskeresetűek adják az adóbevételek jelentős hányadát. A megélhetéshez képtelenül kis összegű minimálbér még mindig 20 %-os kulccsal adózik; s a nyugdíj mellett keresők plusz-jövedelmének „additív-progresszív” adózását is csak nemrég szűntette meg az Orbán-kormány...

A gazdaság szereplői adóteherbíró képességének valós arányai alapján mindenképpen olyan adórendszerre lenne szükségünk, amelyben:

  • A személyi jövedelemadó nem terheli a minimálbért, az átlagbér szintjéig lineáris, alacsony kulcsú (10-20 %); s magas progresszivitással, magas kulcsokkal (akár 60-70 %-kal) sújtja a soktíz-milliós éves jövedelmeket.

  • Az államháztartás szükséges adóbevételeit túlnyomó részben személyi vagyonadó és társasági profitadó biztosítaná.

A mai „közteherviselésünk” ugyanis alapvetően aránytalan és mélységesen igazságtalan, hiszen a nemzetgazdaság működésének úgyszólván minden hasznát a vagyonosok (milliárdosok) és a multinacionális társaságok aratják le, miközben alig-alig vesznek részt a közterhek viselésében.

A multik arányosan és méltányosan vegyenek részt annak az államnak a fenntartásában, amelytől a „monopolisztikus” piacot, a kedvező működési feltételeket és a kivételes kedvezményeket kapták.

 

  1. A restrikciós növekedés önellentmondása

 

Kizárólag olyan gazdasági növekedés tekinthető egészségesnek, amelyik magától, automatikusan biztosítja a stabil egyensúly feltételeit. A „stop-go” szisztéma, ami egy ún. „fenntartható növekedés” apologetikus teóriájára épül; az elmúlt 12 év során bebizonyította abszolút alkalmatlanságát.

Addig és csak azért kell szinte patika-mérlegen „kisúlyozni” a növekedés egyensúlyi feltételeit, amíg az állam a saját létfenntartását tekinti elsődleges fontosságúnak, ahelyett, hogy a vállalkozások létfeltételeit alapozná meg:

  • Minden mással szemben abszolutizálja az adósságszolgálat primátusát.

  • Elkerülhetetlennek tekinti a fizetési mérleg tartós hiányát.

  • A mérleghiányt kizárólag a multik tőkebefektetéseivel képes ellensúlyozni.

  • Képtelen kikerülni „a kamatos kamatok” adósság-csapdájából.

  • Fiskális szemlélettel fokozza az adóbevételeket, - kamatfizetés céljából.

  • A multik érdekeivel szemben nem támogatja a hazai kisvállalkozásokat, - így eleve lemond a nemzetgazdaság legfontosabb potenciális motorjáról.

  • A beáramló külföldi tőke gazdaság-élénkítő (túlfűtő) hatásával szemben monetáris restrikciót (lehűtő pénzkivonást) alkalmaz; lényegében a multik túlsúlyának folyamatos biztosítása érdekében mesterségesen „lefojtja” a nemzeti (kis)vállalkozások természetes gazdaság-élénkítő hatását.

Az állam így nem bízik abban, hogy egy önálló, nemzeti kezdeményezésen, szabad vállalkozáson alapuló nemzetgazdaság képes lenne növekedésre, a tartós egyensúly feltételeinek egyidejű megteremtése mellett; mert attól tart, hogy a magyar munka eleve értéktelenebb, és folyamatosan is tovább értéktelenedik a világpiacon uralkodó „nemzetközi munkával” szemben, - ezért az egész növekedési „probléma” megoldását a multikra bízza...

  1. A nemzetgazdaság növekvő eladósodása

 

A magyar nemzetgazdaság tulajdonképpen már az 1970-es években „bele-lépett” az adósságcsapdába; amennyiben milliárd-dolláros nagyságrendű világbanki hitelek felvételével az infrastruktúra fejlesztésébe-, produktív (profittermelő, tehát gyorsan megtérülő) beruházások helyett gigantikus projektek megvalósításába kezdett, - olyanokba, amelyek kamatokkal meg-növelt visszafizetésére a magyar gazdaság nem lehetett képes. Az olajár-robbanás és a külkereskedelmi cserearányok hirtelen jelentős romlása már olyan helyzetet idézett elő, ami ellehetetlenítette az V. ötéves terv (1975-1980.) sikeres teljesítését; s egyszerre véget vetett az ötéves terveknek...

Az 1980-as évek elején (1982-től) az adósságcsapda - legalábbis a létező szocializmus időszakát tekintve - végleg „bekattant”. Az állam ekkor már olyannyira nem volt képes az emelkedő adósságszolgálat önerőből történő teljesítésére, hogy csak azért vett fel megújuló külföldi hiteleket, hogy a már korábban felvett kölcsönök kamatait ki tudja fizetni. A reform-kommunista kísérletek, a gazdaság fokozódó liberalizálása; sőt, növekvő mozgástér biztosítása az egyéni kezdeményezés/vállalkozás számára sem javított az állam „teherbíró képességén”, - végül is ez vezetett a rendszer teljes csődjéhez, majd a rendszerváltáshoz, 1990-ben...

A szakértők és az átlagemberek mind azt gondolták, hogy a rendszerváltás majd gyökeresen megold minden globális problémát; így természetesen rendezni fogja az adósság-konszolidáció megoldatlan kérdéseit is. Nem így történt! Pontosabban: ami történt, az minden negatív várakozást alulmúlt...

  • Az Antall-kormány 20,5 Mrd USA-dollár külső államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis a politológus történetíróink „utólagos diszkrét magyarázatai” szerint, - azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést.

  • Érdekességként említem meg, hogy Dr. Schamschula György, aki Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, később pedig a kormány közlekedési minisztere volt; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következőket írja erről: „... Azzal gyakorlatilag minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rend-szer által felhalmozott külföldi adósságot és annak törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és általánosságba menő segítséget ajánlottak fel, melyek azonban soha nem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként voltak megfogalmazva. Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fő szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósság-szolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezőnek tartsa.”

  • De amint az a további eseményekből - szintén utólag - kikövetkeztethető; kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdődhetett meg a spontán privatizáció még 1990. előtt, miért hagyták hallgatólagosan jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat; illetve egyáltalán miért is volt szükség az „állami” vagyon kampányszerű magánosítására a meg-felelő jogszabályok meghozatala előtt, továbbá a legelemibb előkészítő (pl. teljeskörű vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?

  • Ismét Schamschula György írásából idézek: „A másik, amiben nem ilyen erős, de határozott befolyásolás volt érezhető, a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tőkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elősegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tőke-kihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, át-struktúrálását jelentheti, s ez a csőd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tűnt.”

  • Érdekes, hogy az említett „történetírók” a nemzeti működő tőke válogatás nélküli, szinte azonnali, és 6-8 év utáni „kvázi-végeredményét” (az utolsó igazán jelentős eladások 1996-1997-ben voltak) tekintve gyakorlatilag maradéktalan kampányszerű privatizációját nem is a kapitalista „szabad-piaci” szereplők (a tőkés réteg) „megteremtésének szükségességével” magyarázták; hanem azzal, hogy rendkívüli sürgősséggel bevételekre kellett szert tenni, - egyrészt az államadósság visszafizetése, más-részt a szinte teljesen valuta-tartalék nélkül maradt ország fizetési mérleg-egyensúlyának, fizetőképességének helyreállítása céljából. Egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott.

  • Schamschula György a kérdésről így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta, hogy ha Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piac-gazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni, felrúgja, és ebben a meggyőződésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részéről nem volt egyetlen számottevő vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külső adóssága mellett (akkor) nem volt jelentős belső adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentős eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendő kormányfő előtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amiből kifizetjük a meglévő állami adósságokat, és még jelentős összegű pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsó-sorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettől jelentősen eltérő gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”

  • A rendszerváltás után (1990.) „az állam rendelkezésére” álló nemzeti működő tőke valós értékére csak nagyon hozzávetőleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelőtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértő másként határozta meg. (A Horn-kormány például olyan vagyonrészeket is privatizált, amelyeknek tartósan állami kézben kellett volna maradniuk.) Idézek Schamschula György cikkéből: „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon mértékét jelentős eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értette bele az uralkodó köz-gazdasági felfogás azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb.).”

  • A nemzeti működő tőke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amiről beszélünk, az korábban a társadalmi tulajdonunk volt!) kampány-szerű privatizációja kétségbeejtően negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati koncepció, amely a nemzeti vagyon profittermelő részének a külföldi befektetők számára történő értékesítési árbevételéből kívánta volna finanszírozni (v.ö.: „és még marad is”!) a külső államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végződött. Ma már egyértelműen meg-állapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (cca. 60-80 milliárd dollár) összértékű vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban tervezték; másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tűnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderről az alábbiakat írja: „Az MDF-en belül néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetőségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévő állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Művek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörő örömöt a nyugati hitelezőinknél, de meg-győződésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így megoldani, amellett, hogy a módszer hatékonyan csökkentette volna adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerűnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei nyomasztóbbak, mint feltételeztük, a haszonélvezői pedig első-sorban külföldi befektetők, illetve egy szűk magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebből a helyzetből kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”

 

Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.

A bruttó külső államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: először 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig gyakorlatilag stagnált. A bruttó külső államadósságunk a kampányszerű privatizáció időszakában (illetve ellenére!) is tendenciájában folyamatosan tovább növekedett; a belső államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 9000 milliárd forintra nőtt. A két tényezőt összevonva; a magyar állam összes bruttó adóssága ma 57,4 milliárd USA-dollár, - a nemzetgazdaságé pedig 65,2 milliárd USA-dollár, ami újból, gyorsuló növekedésnek indult. Az eddig befolyt, nagyjából 23,2 Mrd USD összegű külső befektetés áll szemben azzal az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékű nemzeti működő tőkével, ami mindenestül eltűnt..., - pontosabban a multiké.

Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelőtt, - legalábbis a következők miatt:

  • Eladható, privatizálható nemzeti működő tőkénk már egyáltalán nincs; így az adósság csökkentésére csak egyetlen forrásunk kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentősen bonyolítja, megnehezíti, hogy munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak) ma már 70-80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona; s a cserearányaink ennek ellenére is romlani látszanak.

  • A Magyar Nemzeti Bank nemrégiben megszüntette ugyan a forint csúszó leértékelését, ám hiába konvertibilis és „erős” a magyar forint; paritása 1990. óta folyamatosan romlik az USA-dollárhoz viszonyítva, - a romlás az elmúlt 12 év alatt mintegy háromszoros. Márpedig a valuták paritás-arányváltozásai mögött tendenciájában a gazdaságok termelékenységi, teljesítőképességbeli, növekedési erőkülönbségei húzódnak meg.

  • Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának az ellentmondását; amely erők és az általuk indukált pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot, ahelyett, hogy támogatnák egymás erőfeszítéseit a közös társadalmi célok eléréséért.

  • Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher-probléma valóságos nagyságát, s igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Előre menekül, egyre nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetőknek, a multiknak, a készpénztőke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettől reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tőkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvő államadósság növekvő kamat-költségeit a költségvetés adóbevételeinek állandó növelésén keresztül a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani.

Politikai gazdaságtani összefüggésben „adósság-ügyben” (utólag) minimum a következő koncepcionális döntések kérdőjelezhetők meg:

  • A 20,5 Mrd USD kommunista eredetű külső államadósság átvállalása

  • Az adósság kiegyenlítésének „privatizációs” megoldási terve

  • A spontán és a kampányszerű privatizáció gyakorlati kivitelezése

  • A fizetési mérleghiány „ellentételezése” külföldi tőkebevonással

  • A forint tervszerű devalvációja, csúszó leértékelése

  • Fiskális gazdaságélénkítés és monetáris restrikció ellentmondása

  • Az ún. „fenntartható növekedés”, a növekedés-elmélet egész teóriája.

A megfogalmazott kételyeinket teljességgel megalapozza, hogy az elmúlt 12 év alatt a magyar gazdaság egyetlen örökölt „nyavalyáját” sem sikerült fel-számolni, - ugyanakkor „nem várt” újak is keletkeztek. A számszerű adatok megdöbbentőek: a nemzeti működő tőke szinte teljes egészében multi tulajdonná vált, - ugyanakkor az adósság három-négyszeresére nőtt. Ki, miből és hogyan fogja ezt visszafizetni?!

 

  1. Az elhalasztott költségvetési és adóreform

 

Az előző - kicsit hosszabbra nyúlt - levezetés ismeretében már tökéletesen érthető: miért is ódzkodnak a rendszerváltás utáni kormányok az állami költségvetés és az adórendszer teljes körű reformjától? Nyilvánvalóan azért, mert egyrészt az előző sorokban körvonalazott „tévedések” egy egységesen posztkommunista eszmerendszer folyományai, amely helyett egy teljesen újat kellene végre kitalálni, bevezetni és megvalósítani, amire senki nem vállalkozik, - másrészt pedig az állami költségvetés és az adó-rendszer szintén a posztkommunista teóriára épül, azt szolgálja ki, amiért is nem lehet „csak úgy, önmagában” megreformálni: előbb át kellene térni egy egészen másfajta, valódi növekedési pályára, ami kiút lehetne a mai adósság-csapdából, s az általa generált „kamat-rabszolgaságból”.

A rendszerváltás óta úgyszólván mindegyik kormány - legalábbis az ígéretei szintjén - „napirendre tűzte” az ún. „nagy elosztó rendszerek” teljes körű reformját, ami gyakorlatilag azonos új szerkezetű büdzsé és új adórendszer bevezetésével. A Medgyessy-kormány immár a negyedik a sorban, melyre az a feladat „vár”, hogy megtegye azokat a korszakalkotó lépéseket, amit a posztszocialista költségvetési struktúra és a szintén örökölt adórendszer generális átalakítása jelent. Furcsa dolog; de talán a következő, profánnak tűnő hasonlattal lehet a legjobban jellemezni „a rendszerváltás utáni” fiskális (költségvetési és adó-), illetve az egész állami gazdaságpolitika maradandó konzervativizmusát. Adva van egy ház, egy lakás - ez az állam; benne a költségvetési-és az adópolitika azok az alapvető gazdaságpolitikai játékszabályok, amelyek a lakók viselkedését meghatározzák. Most a rendszerváltással - kis túlzással - annyi történt, hogy újrafestették a „cégtáblát”, kicserélték vagy csak átkeresztelték a tulajdonosokat, bejöttek a multik, újrabútorozták az összes helyiséget; a házirend pedig változatlanul, ma is ugyanaz...

Az állami költségvetés alap-koncepciója, filozófiája, rendszere, szerkezete és lényeges funkciói ma is ugyanazok, mint 1990. előtt. Ez még önmagában nem lenne feltétlenül probléma. Csakhogy a büdzsének meglehetősen nagy a tehetetlensége és az önmozgása, amit „nemes egyszerűséggel” fiskális bázisszemléletnek nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy hosszú évek átlagában a költségvetés hagyományos szerkezete vajmi keveset változik, s emellett nem is könnyű azt megváltoztatni. Egyik évről a másikra maximum annyi változhat, hogy az egyes rubrikák összegszerű tartalma egymástól eltérő ütemben nő. A büdzsé tehetetlensége legnagyobbrészt abból ered, hogy a kiadási tételek zöme: (1) az állami intézmények működtetési költségeit, (2) a kamat és az egyéb pénzügyi költségek fedezetét, (3) a különféle lobby-érdekek által motivált - tulajdonképpen fix (!), és automatikusan növekvő - összegeket tartalmazza. A „szabad rendelkezésű” keret rendkívül csekély. Az országgyűlési képviselő-választásokat 1998-ban megnyerő Fidesz, az Orbán-kormány eleinte (a rendszerváltás óta elsőként) napirendre tűzte az állami költségvetésértékelemzésen (funkció/költség) alapuló tételes felülvizsgálatát - ami azt jelentette volna, hogy kvázi-induktív felméréssel alapozzák meg a költségvetést, vagyis az alapoktól kezdve megéri, nem éri meg mérlegeléssel határozzák meg az egyes szükségletek, funkciók valós költségeit, amelyekből végül összeáll a komplett költségvetés; s nem pedig a megszokott módon, amikor is „fentről lefelé” haladva, deduktív módszerrel osztják le a keretszámokat, attól függően, hogy „van-e még” pénz -, azután röviddel később letett róla. Gyakorlatilag minden eddigi kormány a könnyebb módszert, elhajlást választotta; lényegesen egyszerűbb volt „beleépülni” a már megszokott költségvetési struktúrába, mint alapjaiból újraalkotni azt...

Könnyű belátni, hogy a költségvetési pazarlás 30-40 %-ban éppen abból ered, hogy bármelyik adott évi büdzsé jelentős arányban tartalmaz olyan kiadásokat, amelyeknek vagy a mértéke, vagy a puszta léte feleslegesnek ítélhető, mert sokkal fontosabb feladatok finanszírozásától vonja el a pénzt. A rendszerváltás utáni kormányok nagy összegű posztszocialista ballasztot cipeltek magukkal a megkövesedett (kőbe vésett!) állami költségvetések „kies” zugaiban, megszüntethetetlen rubrikáiban... Nem számolható fel a büdzsé növekvő hiánya (mint örökség), ameddig tovább él a régi szerkezet.

 

A mai adórendszer 14 év óta még mindig az 1988-ban bevezetett rendszer, pontosabban annak áttekinthetetlenül túlburjánzott változata; melynek mind az alapelképzelése, mind a szerkezete (az összetevői), mind a konkrét mértékei (kulcsai) réges-régen elavultak, így nem felelnek meg a jelenlegi gazdaságpolitikai céloknak és realitásoknak. „Közben”, 1990-ben lezajlott egy gazdasági és politikai rendszerváltás, aminek következményeként az üzleti, kereskedelmi, piaci viszonyrendszer gyökeresen átalakult, a profit-és jövedelmezőségi arányok felborultak, a személyes vagyoni és jövedelmi szerkezet pedig végletesen polarizálódott. Lehetetlen - és nincs is így! -, hogy ebben az egészen más szituációban (mechanikusan értelmezve) ugyanaz az adórendszer hatékonyan fejezze ki a megváltozott gazdaságpolitikai prioritásokat. Olyan új adórendszerre van szükség, amely viszonylag egyszerű, világosan áttekinthető, időtálló és stabil, - megfelelően biztosítja az állami költségvetés szükséges bevételeit, kívánatos irányba orientálja a gazdaság szereplőit, ugyanakkor elfogadható, teljesíthető mind a gazdálkodó szervezetek, mind a magánszemélyek számára egyaránt.

 

  1. A társadalombiztosítás és az egészségügy csődje

 

A rendszerváltás alapvetően annyiban különbözik a társadalom forradalmi átalakulásától, hogy a változások lényegesen kevésbé radikálisak; minden változás hosszas egyeztetések, kompromisszumok eredménye. Filozófiai megközelítésben a rendszerváltás „a tagadás tagadása”, ugyanis sok tényező, szereplő, viszony, szokás(jog) fennmaradt az előző, letűnt társadalmi rendszerből; ezek mintegy átmentődtek az új rendszerbe. A polgári állam „megszüntetve megőrizte” a szocialista társadalmi rend majdnem összes pénzügyi főfolyamatát, benne elsősorban az ún. „nagy elosztási rendszereket”, - minden létező hibájukkal együtt.

Ezek a „tévedések” ma is a rendszerváltás legnagyobb adósságai.

 

A társadalombiztosítás és az egészségügy - mint a rendszerváltást szinte a legkisebb lényegi reform nélkül túlélt nagy elosztási rendszer - gazdasági „őskori lelet”, amely már nem őrzi, s főként nem végzi a szocializmus kevés valódi vívmányát, illetve az annak megfelelő színvonalú szolgáltatásokat...

A létező szocializmusban az 1970-es és az 1980-as években már európai minőségű, s ráadásul ingyenes egészségügyi ellátásban részesült minden állampolgár, alanyi jogon. (A szociális juttatások magas színvonaláról is az állam gondoskodott, - családi pótlék, GYES, lakáshoz jutás támogatása, segélyek, stb. formájában. Mindenkinek, aki dolgozni akart, volt állandó, stabil munkahelye; a munka jövedelme lehetővé tette legalábbis a szerény, de biztos megélhetést.) Az állami nyugdíjrendszer is mindaddig tökéletes biztonságot, értékőrző nyugdíjakat, nyugellátást biztosított a jogosultaknak, ameddig fel nem gyorsult az állam eladósodása (1983-1985.), és ennek következtében az infláció. Ekkortól kezdődött el a nyugdíjak devalválódása. A szocializmus korszakának a tárgyunk szempontjából vett legfontosabb jellemzője, hogy a munkabéreket, a kereseteket terhelő társadalom-biztosítási célú levonások, illetve járulékok mind a munkavállalók, mind a munkáltatók számára az elviselhető mértéken belül maradtak; s úgy tűnt, hogy a társadalombiztosítás céljaira az állam által köz-pontosított összegek hosszabb távon is fedezik a ráfordításokat.

Ma már tudjuk, hogy ez nem volt így; a létező szocializmusban igénybevett társadalombiztosítási, egészségügyi, szociális ellátások és juttatások mind mennyiségben, mind minőségben messze meghaladták azt a szintet, amit az állam önfinanszírozó módon, a befolyt összegekből biztosíthatott volna. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a korszak magyar reálbér-szintje tartalmazta - mint „kvázi-természetbeni” juttatást - az egészségügyi szolgáltatások magas színvonalát és ingyenességét, a költségvetés kiadásai terhére. A lényeg az, hogy a társadalombiztosításnak, „és benne” a teljes egészségügynek semmilyen tekintetben és semmilyen mértékben nem kellett „önfinanszírozónak”, vagy pláne rentábilisnak lennie, - az állami büdzsé tartotta el mindenestül az egészet. A nyugdíjrendszer tekintetében sem merült fel élesen a kérdés, hogy a befizetett járulékok fedezik-e, és ha igen, milyen mértékben, s meddig a kifizetendő nyugdíjakat. Az állam vállalta és teljesítette a kötelezettségeit, - minden megoldódott „a nagy kalapban”...

 

A polgári társadalom, a szociális piacgazdaság - hogy ne mondjam: a jóléti állam! - e tekintetben vett filozófiája egészen más. Az ugyan egyértelmű, hogy az állam a kapitalizmus, a piacgazdaság általános feltételei közepette sem „szállhat ki” az egészségügy finanszírozásából; az azonban már nem, hogy hogyan, s miből tegye ezt... Általános felfogás, hogy az állam elvonás útján (társadalombiztosítási járulékok) központosítson egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási járulék-alapokat, amelyekből alapszintű juttatásokat és szolgáltatásokat finanszíroz, illetve biztosít, - aki pedig ennél magasabb színvonalú, vagy többlet-szolgáltatásokra tartana igényt, az vásárolja, illetve fizesse meg azokat „a privatizált” egészségügyi-és nyugdíj-biztosítások és szolgáltatások szabad piacán. Ez eddig rendben is lenne!

A magyar társadalombiztosítás mai helyzete „vegyes rendszer”; annyiban, hogy a letűnt szocialista rendszer összes hibáit „konzervált formában” őrzi, a már régen finanszírozhatatlan egykori vívmányok nélkül, - ugyanakkor a kapitalista (szociális piacgazdasági és jóléti állami) viszonyrendszer még működésképtelen, mert az átlagos jövedelmű állampolgárok képtelenek piaci áron megfizetni a magas színvonalú egészségügyi és nyugdíj-biztosítási szolgáltatásokat, az állam pedig a központosított alapok összegeiből képtelen megfelelő színvonalon finanszírozni az állami egészségügyet és az állami nyugdíjrendszert. A legsúlyosabb jelenség, hogy a társadalombiztosítási járulékok mértéke vállalkozói szinten ma már elviselhetetlen terhet jelent - a kulcsok Európában a legmagasabbak! -, és oly mértékben megdrágítja a munkaerő költségeit, ami nem érvényesíthető az árakban (a piac nem fogadja el), tehát a foglalkoztatás akadályává vált. Mindez közvetve mutatja, hogy a magyar átlagbérek annyira alacsonyak, hogy már elviselhetetlen mértékű járulék-kulcsokkal sem lehetséges olyan összegeket központosítani, amelyekből az állami finanszírozás megoldható. Ezen az sem segít, hogy az állam „egyre újabb járulék-formákat” talál ki és vezet be, amelyek összegeit és mértékeit azután évről-évről folyamatosan emeli (miközben egyfolytában csökkentésről beszél!); de az sem, hogyha a járulékok előírását és beszedését még az adóknál isszigorúbban kezeli... A társadalombiztosítás - az egészségügy és a nyugdíjrendszer - életképes reformja csak akkor és annyiban várható, ha és amennyiben az az állami költségvetés, vagyis „a nagy elosztási rendszerek” egyidejű, komplex reformja keretében valósul meg. Addig minden csak toldozás-foldozás...

 

5.9. A mezőgazdaság versenyfutása az idővel

 

A valódi rendszerváltás még nem ment végbe a magyar mezőgazdaságban sem. Sőt, a legsúlyosabb megoldatlan problémák valósággal feltorlódtak; 2-3 évvel az Európai Únióhoz való, immár biztosra vehető csatlakozásunk előtt. Ezek rendre a következők:

  • Nincs működőképes, következetes és rövid határidővel megvalósítható „rendezési terv” a magyar termőföldek kívánatos tulajdonjogát illetően.

  • Még nem „dőlt el” az optimális, versenyképes üzemnagyság kérdése, - a nagybirtok kontra családi gazdaságok ügye, politikai vitája.

  • A magyar gazda még nem képes önerőből megvásárolni a termőföldet, amelyen gazdálkodik, s mivel többségében nem is hitelképes, - a családi gazdaságok tömeges létrejötte lassanként illuzórikussá válik.

  • Az elmúlt 4 évben állami támogatásként „belepumpált” többszáz-milliárd forintnyi „feltőkésítés” ellenére a magyar mezőgazdaság többségében ma is tőkeszegény, nem kellően hatékony, kevéssé versenyképes; sőt, jelentős hányadában veszteséges gazdaságokból áll.

 

Mint látható, - a magyar mezőgazdaság hatékony, versenyképes bevitele az Európai Únióba sok-sok pénz (hitel, befektetés, beruházás, támogatás, stb.) kérdése; ami a belépésig rendelkezésünkre álló rövid időszakban már vagy nem biztosítható, vagy kétséges a pénzek hatékony felhasználása.

Végül is ma már nem feltétlenül az a kérdés - pontosabban az nem kérdéses -, hogy megvalósul-e Magyarországon végre a hatékony és versenyképes (a kedvező adottságokkal konform terméshozamokat produkáló, megfelelő profitot előállító) mezőgazdasági termelés. Ez nem lehet kérdéses, hiszen az Európai Únió egységes belső piaca, a tőke és a technológia szabad mozgása majd kikényszeríti az azonos hatékonyságot...

Tekintve, hogy a megkötött egyezmények alapján 8-10 év múlva a magyar termőföld is megvásárolhatóvá válik; azé lesz, aki a versenytárgyalások, a licitálások alkalmával jobban győzi tőkeerővel, készpénzzel. Nyilvánvaló, hogyha a termőföld is külföldi tőkés (multinacionális) tulajdonba kerül, akkor a kedvező természeti és éghajlati (és egyéb) adottságok összes hozadékát is a külföldiek aratják le, - vagyis a magyar gazda a legjobb esetben is csak bérmunkás lehet hazája termőföldjén, azon a földön, ami egykor az övé volt. Az igazi kérdés tehát az, hogy lesz-e még magyar nemzeti termőföld-tulajdon, és lesz-e magyar nemzeti mezőgazdaság 2010. után is...

 

  1. Szakadék az európai és a hazai bérek között

 

Emlékezetes, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer 1988-as érvénybe-lépését megelőzően sor került a munkabérek és az egyéb kereseti elemek ún. „felbruttósítására”, ami azt jelentette, hogy az összegeket felkerekítették a levonandó adónak megfelelő összeggel, hogy a kézhez kapott nettó bér - először és „utoljára” - ugyanannyit érjen, mint az SZJA bevezetése előtt...

E pont mondanivalója egyáltalán nem az adózásról szól, hanem a bérekről, így aztán a „felbruttósítást” csupán egy tréfás „analógia” kedvéért hozom szóba! Kétségtelen ugyanis, hogy a személyi jövedelemadózásunk 1988-tól legalábbis a rendszer lényegét tekintveeurokompatibilissávált, - ám a bérek megmaradtak egy szegény kelet-európai ország szintjén; ráadásul a keresetek reálértéke 1990-1997. között az évi 25-30 %-os vágtató infláció következményeként folyamatosan jelentős mértékben csökkent. Olyannyira, hogy 1997. körül a magyar átlagbér reálértéke, a reálbér szintje már csak az 1969-es színvonalnak felelt meg...

Tekintettel arra, hogy a magyar munka termelékenysége, átlagos minősége már legalábbis erőteljesen megközelítette (egyes területeken túl is haladta) az európai úniós színvonalat - Magyarország egy főre jutó GDP-je közel a fele az úniós átlagnak -; elvárható, hogy a belépésünket megelőzően történjék valamiféle újabb „felbruttósítás”, ne kelljen a kvalifikált magyar munkaerőnek külföldön munkát vállalnia ahhoz, hogy „eurós szintű” munkabért kaphasson! Ma ugyanis az a helyzet, hogy a magyar nominálbérek átlaga (bruttó 100-110 ezer forint/hó) körülbelül 1/5-e, 1/8-a az Európai Únió tagországaiban megszokott átlagnak. Mivel a magyar árak szintje még nem éri el az úniós színvonalat, - a reálbérünk kb. 1/5-nek felel meg. De amint belépünk, - az árak kiegyenlítődnek; a bérek azonban nem. Ebből az következik, hogy a belépéssel a reálbéreink viszonylagosan ismét romlani fognak. Az Orbán-kormány „észrevette” ezt a problémát, s amikor felemelte bruttó 50 ezer forint/hó összegűre a minimálbért, akkor tulajdon-képpen azt használta ki, hogy a felemelt minimálbért összességében, 70-80 %-ban a multinacionális munkáltatók fizetik ki, - viszont a bér, illetve a levont SZJA összegével a magyar munkavállalók, illetőleg az állami költségvetés jár jól. A kormány tehát azt tette, hogy megdrágította a magyar munkavállalók foglalkoztatását a multik számára, de nem eléggé. A továbbiakban ezt az utat lehet, és célszerű is járni, - apránként fel kell emelni a minimálbért az európai úniós minimálbérek szintjére (ez kb. a mai átlagbérünknek felel meg), ami azután majd (persze nem konfliktusok nélkül, de) maga után vonja az átlag arányos felemelkedését is...

 

  1. A kettészakadt, öregedő és elszegényedő társadalom

 

Magyarország lakossága, a magyar nemzet mérhetetlen, aránytalanul nagy áldozatot hozott azért, hogy - megint csak „a feje felett” - megvalósulhasson a politikai rendszerváltás, és Magyarország a posztkommunista diktatúrától megszabadulva rátérhessen a polgári fejlődés útjára. A terheket jelentősen növeli, hogy egyrészt a rendszerváltás árát még ma is fizetjük, s nem látjuk tisztán a számla végösszegét; másrészt a politikai, de még sokkal inkább a gazdasági rendszerváltás részben befejezetlen: sok probléma megoldatlan. Ezeket a megoldatlan problémákat ma már nem lehet kizárólag a leváltott rendszer felszámol(hat)atlan maradványainak tekinteni, hiszen 1990. óta már 12 év telt el, - „a szőnyeg alá söpört” örökségünk az állandó halogatás következtében tovább súlyosbodott, másfelől részben még a letűnt korszak talaján, részben azonban már kifejezetten a rendszerváltás hiányosságai, és az azóta lezajlott torz fejlődés folyományaként: újabbak is keletkeztek...

Igen nagy a veszélye - amennyiben a következő években sem sikerül döntő változásokat véghez vinni -, hogy a sokasodó megoldatlan problémáinkkal együtt lépünk be az Európai Únióba, ahol aztán azok „konzerválódhatnak”.

A rendszerváltás „negatív öröksége” az alábbiakban foglalható össze:

  • Megszűnt a létbiztonság, nagyarányú (10-12 %) a munkanélküliség.

  • Polgárosodás helyett csak szélsőséges vagyoni polarizáció zajlott le.

  • Az állam a kisvállalkozások helyett a multinacionális cégeket támogatja.

  • Kettészakadt a társadalom: vagyonos gazdagokra és szegényekre.

  • A lakosság nagyjából fele a létminimum szintjén, vagy az alatt él.

  • Az életszínvonalunk nincs arányban a munkateljesítményeinkkel.

  • Az állam lemondott arról, hogy önerőből számoljuk fel a mérleghiányt.

  • Az állam, a gazdaság eladósodott; s az eladósodás ma is folytatódik.

  • Az állam növekvő adókból finanszírozza a növekvő adósságszolgálatot.

  • Az állami költségvetés túlméretezett, funkcióinak hatékonysága csekély.

  • Munkateljesítményeink döntő hányadát kamatfizetésre fordítják.

  • Aránytalan, igazságtalan a közteherviselés; a multik nem fizetnek adót.

  • Nincs nemzeti ipar és kereskedelem; immár veszélyben a termőföld is.

  • Bérmunkás beszállítókként, vagyontalanul lépünk be az Európai Únióba.

  • Teljességgel megoldatlan a társadalombiztosítás és az egészségügy.

  • Magyarország az egyre szegényedő (3 millió) nyugdíjasok országa.

  • Magyarország lakossága fogy; s benne egyre nő az eltartottak aránya.

  • Önerőnk hiányában egyre jobban rászorulunk az úniós támogatásokra.

  • Elveszíthetjük a nemzeti felemelkedés esélyét is, s végül „beolvadunk”.

 

 

 

Czike László

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyar rendszerváltás politikai gazdaságtana

 

 

 

 

 

 

Írta:

Czike László

közgazdász-író

 

 

Vác, 2002. május 20.

 

 

Tartalomjegyzék

 

  1. Bevezetés a fogalomkör tisztázására
    1. 1. Kommunizmus, szocializmus és kapitalizmus
    1. 2. A szocialista tervgazdálkodás gazdaságfilozófiája
    1. 3. Társadalmi (össznépi) tulajdon állami kezelésben
    1. 4. Váltás, változás, változtatás - forradalom, vér nélkül
    1. 5. Állami monopólium, állami vagyonkezelés és privatizáció
    1. 6. Állami vagyon és állami költségvetés
    1. 7. Állam és nemzetgazdaság, - az MNB szerepe

    2. A növekedés összefüggései, története
    2. 1. Posztszocialista monopóliumok rendszere
    2. 2. Cserearány-romlás
    2. 3. A fizetési mérleg hiánya
    2. 4. A kétfajta gazdaságpolitika
    2. 5. Orbán Viktor adósság-teóriája
    2. 6. A pénzforgalom valós iránya
    2. 7. A kormányprogram kritikája
    2. 8. A Horn- és az Orbán-kormány öröksége

  2. 9. Költségvetési csődtömeg

    3. Összefoglalás: a rendszerváltás előzményei
     3. 1. Gazdasági tényezők - az állam eladósodása
    3. 2. Külpolitikai előzmények - csillagháborús fegyverkezés
    3. 3. Belpolitikai előzmények - a reformkommunizmus bukása
    3. 4. Az adórendszer EU-konform reformja 1988-ban
    3. 5. A társasági és az átalakulási törvények 1989-ben
    3. 6. Spontán nómenklatúrás privatizáció 1988-tól

    4.     Összefoglalás: a rendszerváltás következményei
    4. 1. Az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása
    4. 2. A kelet-európai piacok elvesztése
    4. 3. A társadalmi tulajdon elprivatizálása
    4. 4. A nemzeti ipar és kereskedelem elveszítése
    4. 5. A multinacionális társaságok monopolhelyzete
    4. 6. Növekedés helyett stagflációs visszakapaszkodás

    5. Összefoglalás: a megoldatlan problémák
    5. 1. Polgárosodás helyett vagyoni polarizáció
    5. 2. A hazai kisvállalkozások ellehetetlenülése
    5. 3. Az állam tehetetlensége - a túlterhelt költségvetés
    5. 4. A közteherviselés aránytalanságai
    5. 5. A restrikciós növekedés önellentmondása
    5. 6. A nemzetgazdaság növekvő eladósodása
    5. 7. Az elhalasztott költségvetési és adóreform
    5. 8. A társadalombiztosítás és az egészségügy csődje
    5. 9. A mezőgazdaság versenyfutása az idővel
    5.10. Szakadék az európai és a hazai bérek között
    5.11. A kettészakadt, öregedő és elszegényedő társadalom

  1. Bevezetés a fogalomkör tisztázására

 

  1. Kommunizmus, szocializmus és kapitalizmus

 

A kommunizmus a marxista klasszikusok (Marx, Engels, Lenin) eredeti terminológiája szerint a társadalmi fejlődés legfelső foka, olyan rendszer, amelyben az alapvető termelőeszközök közös, társadalmi (s nem állami!) tulajdonban vannak; az emberek egyenlők: mindenki képességei szerint dolgozik, vesz részt a társadalmi munkamegosztásban, és szükségletei szerint részesedik a megtermelt anyagi és szellemi javakból. Az utópia elmélete szerint (Lenin) a megvalósult kommunizmusban megszűnnek az egymással antagonisztikus ellentmondásban álló és élő (értsd: osztályharc) társadalmi osztályok, a közösségi ügyek irányítását fokozatosan a helyi önkormányzatok (értsd: önszerveződés) veszik át, s végül - Lenin szerint - az állam, amely az uralkodó osztályok erőszakszervezete, is megszűnik.

Már a rövid meghatározásból is jól látható, hogy egyrészt a kommunizmus utópiának bizonyult, hiszen eleddig a világon (a történelemben) sehol nem valósult meg; másrészt az is, hogy alapvetően egyfajta gazdaságpolitikai, sőt, a jelentésében elsősorban politikai elméletről van szó, amely főként a „hadikommunizmus” effektív szovjetúnióbeli alkalmazásának elméleti alá-támasztását, apológiáját, önigazolását szolgálta az 1920-as évek elején.

Vulgáris értelemben kommunizmusnak nevezzük azt az erőszakosan köz-pontosított hatalmi rendszert (diktatúrát), amely a „bolsevik” (többségi) egy-párt uralmát valósítja meg a „kisebbség” (a volt uralkodó osztályok) felett - innen eredt az „egypárt-állam” kifejezés is -, függetlenül attól az idealizált társadalmi összképtől, amelyet mint végcélt a lenini elmélet maga elé tűzött. Ebben az értelemben Magyarországon kommunizmus uralkodott 1919-ben, az ún. „Tanácsköztársaság” 133 napja idején; majd - alapvetően az 1956-os forradalom demokratikus vívmányainak köszönhetően - egyre enyhülő, javuló közállapotokkal ugyan, de 1945-től 1990-ig is, folyamatosan. A kor legfőbb politikai ismérve volt, hogy különböző elnevezésekkel (MKP, MDP, MSZMP) ugyan, de mindig ugyanaz az egypárt, egypárti (moszkovita) elit uralkodott; kezében tartva az összes fontos politikai, állami és gazdasági pozíciót. Az alapvető termelőeszközök (gyárak, üzemek, infrastruktúra, stb.) lényegében az egypárti állam kvázi tulajdonában voltak, - kivéve a föld tulajdonát, mert a termőföldet szovjet mintára erőszakkal téeszesítették, illetve nagybirtokjellegű állami gazdaságok keretében művelték. Össznépi tulajdont hirdettek, vagyis azt, hogy a szocialista állam csak a kezelője a társadalmi tulajdonnak (T.T.), amely valójában a népé, de a „koncentrált kezelés” az erőforrások, a kapacitások hatékonyabb kihasználását teszi lehetővé. A kezelői jog azonban a gyakorlatban állami tulajdont jelentett.

Politikai (uralmi) értelemben a szocializmus és a kommunizmus szavakat szinonimákként használjuk; tekintve, hogy a kommunista ideológia eredeti terminológiája szerint a szocializmus a kommunizmust megelőző fejlődési fázis. A szocializmus lényege (is) a politikai hegemónia (egyeduralom). Nem létezett semmilyen alternatíva, nem voltak szabad választások. Csak a demokrácia látszatának fenntartása (és a külföld, a Nyugat felé történő deklarálása) céljából működtették a parlamentet és tartottak négyévenként látszat-választásokat, amelyeken a nép mindig 98-99 %-os „többséggel” szavazta meg a fennálló rend fennmaradását. A törvényhozó hatalom épp úgy az egypárt kezében volt, miként a végrehajtó hatalom, vagyis az állam.

 

A kapitalizmusban „minden másképpen” van. A termelőeszközök, a működő tőke - beleértve a termőföldet is - magántulajdonban vannak, ami nem jelenti azt, hogy pl. 30-50 %-os arányban ne lehetnének (ideiglenesen, vagy állandóan) állami tulajdonban is vállalatok, részvénytársaságok; elsősorban a lassú megtérülésű, nagy tőkeigényű ágazatokban, mint például az infra-struktúra, az útépítés vagy a távközlés. Gyakran nevezték a szocialista rendszert - tévesen - állammonopol-kapitalizmusnak. A kapitalizmust - szemben a kommunizmussal - nem egy erőszakos, egyeduralomra törekvő hatalmi ideológia reprezentálja, illetve vezérli vagy motiválja „társadalmi berendezkedésében”, hanem elvileg a szabad vállalkozás profitérdeke, ami a szabad piaci verseny, a kereslet-kínálat játékszabályai által működteti a társadalom gazdasági életét. A szocializmust csak igen kevéssé motiválta a profit, a nyereség várakozása, - gyakorlatilag önellátás, naturális csere folyt „másodlagos, adminisztratív érték-követéssel”, melyben nem a profit állt az árképzés mozgáscentrumában, a termelés és a kereskedelem elsődleges érdekében, hanem a szükségletek kielégítése, amelyeket párt-utasítások írtak elő. A teljesítmények önköltségét sem a piac ítélete, hanem a pártállam regisztrációja igazolta. Más kérdés, hogy minden állami monopólium volt...

A mai kapitalizmus már nem szabad-versenyes (bár előszeretettel terjeszti magáról, hogy az!), nem is monopol-kapitalizmus, de még csak nem is állami monopol-kapitalizmus, hanem valami más. A kapitalizmus valamikor régen - nagyjából 1950-ig - mindaz volt, amit az előző mondatban jeleztem; akkor még a profit túlnyomó hányada a produktív szférából származott, és egyébként is a legfőbb cél a profit mindenáron való növelése által, annak tőkésítése révén a piac minél nagyobb szegmensének a birtoklása volt. De addig a tőke koncentrációja és centralizációja, a piaci verseny nagyjából megmaradt a nemzetgazdaságok keretei között. Azóta a helyzet alapvetően megváltozott! A világpiac a XX. század második felének a terméke, amikor is az üzleti-, befektetési-és hitelezési, de legfőképpen a tranzakcionális tőke-folyamatok (értsd: tőzsdei árfolyam-spekulációk, intervenciók nemzeti valuták ellen, az állami bankjegykibocsátás „magánosítása”, nemzet-államok tudatos eladósítása, egész országok „hitelezői felvásárlása”, stb.) túllépték a nemzetgazdaságok határait, és az egyetemes részvénytulajdon-szerzés révén olyan multinacionális mamutvállalatok, társaságok alakultak ki, amelyek oligopóliumokat, nemzetek feletti érdekszövetségeket alkotva felosztották egymás között az összes létező nemzeti piacot, hogy azután a területi alrendszereket „összekapcsolva”, globális és integrált világpiaccá alakítsák át az egészet, a nemzetek feje felett. Ez a folyamat a globalizáció, ami már egy olyan nemzetek feletti globális kapitalizmus képét rajzolja ki, amelyben - noha minden pénzhatalom a lehetséges maximumig koncentrált és centralizált nemzetközi tőkéé, vagy tán éppen ezért! - már nem a profit és a tőke minden határon túli további növelése a cselekvés központi motivációja, hanem a nemzetek piacainak teljes kisajátításával a hatalom megszerzése a nemzetállamok hitelezői „felvásárlása” révén. Az új érdekcentrum tehát már nem a tőke, vagy a pénz önmagában, önmagáért, hanem a politikai hatalom, ami a nemzetek feletti rendelkezés áttételes joga. Márpedig ezek a tendenciák szöges ellentétben állanak a polgári nemzet-államról, a szabadságról, a szuverenitásról alkotott és deklarált elvekkel és jogokkal; mindazzal, amit a nemzeti kapitalizmus társadalmi rendszere, a liberális polgári demokrácia, a jogállam hirdet önmagáról.

A globalizációról a továbbiakban még szólunk, Magyarország kapcsán is.

 

  1. A szocialista tervgazdálkodás gazdaságfilozófiája

 

A szocializmusban „az effektív szükségleteket” párthatározatok szabták meg; és nem a szabad piac, a kereslet-kínálat törvényszerűségei. Éppen ezért az „értékfolyamatok” szinte csak könyvelési-nyilvántartási célokat szolgáltak, legalábbis mindaddig bizonyosan, ameddig Magyarországon be nem vezették az ún. új gazdasági mechanizmust, 1968-ban. A gazdaság szerkezete a létező szocializmusban egyáltalában nem a szabad, spontán piaci folyamatok révén alakult ki - ilyenek nem voltak -, hanem az egypárt határozatai alapján, melyek tételes tervcélokat jelöltek ki, amelyeket aztán az ún. népgazdasági tervben integráltak, több-kevesebb sikerrel. A felső szinten jóváhagyott népgazdasági tervet azután lebontották, leosztották az egyes végrehajtó szervezetekre, amelyek állami költségvetési szervekre és „önállóan” gazdálkodó vállalatokra oszlottak. Lényegesen leegyszerűsítette a képet - bármely kapitalizmussal szemben -, hogy minden funkcióra csak „egyetlen” vállalat létezett, vagyis hogy semelyik gazdálkodó szervezetnek nem volt igazi konkurenciája, legalábbis belföldön. Az Elektromos Művek szolgáltatta az áramot, a Csepel Vas-és Fémművek termelte „a vasat” (a VASÉRT meg árulta), az IKARUS autóbuszgyár gyártotta a buszokat, de például Magyar Televízió is csak egy volt, és így tovább... A vállalatok mind állami tulajdonú vállalatok voltak, és kizárólag a magyar államnak tartoztak egységes beszámolási kötelezettséggel. „Könnyű” volt az irányítás!

Az új gazdasági mechanizmus annyiban hozott újat, hogy részlegesen, és kezdetben még inkább csak szimulációs jelleggel ugyan, de bevezette a piaci érték-viszonyokat, és a direkt tervutasításos rendszerről áttért az ún. gazdasági szabályozók (ezek komplex és szintetikus értékmutatók voltak) útján történő, indirekt gazdaságirányításra, ami alapvetően azt jelentette, hogy a továbbra is törvényerejű népgazdasági terv, mint a legfelsőbb szintű komplex „célprogram” áttételesen, a gazdasági szabályozók által orientált gazdálkodó szervezetek „szabadpiaci versenye” révén valósult meg. Ez a rendszer az 1970-es évek közepéig olyan mértékű gazdasági fellendülést hozott, ami „hurrá-optimizmussal” töltötte el a - lassanként elkülönülő - párt, állami és gazdasági vezetést. A IV. és V. ötéves népgazdasági tervekben (1970-1980.) monumentális, csillagászati összegeket felemésztő állami és célcsoportos nagyberuházásokat valósítottak meg, amelyek elsősorban az infrastruktúra (pl. távközlés) modernizálását célozták, jórészt igen fejlett, magas színvonalat képviselő nyugat-európai technikai eszközökkel. A párt derűlátása nem volt egészen alaptalan; tekintve, hogy a gazdaság indirekt irányítása - amely a komplex gazdálkodási mutatók teljesítéséhez kötötte a kiáramló bérek (a béremelések) összegét - a közvetlen anyagi érdekeltség megvalósításával rendkívüli eredményeket produkált, a nemzeti jövedelem növekedése jelentősen felgyorsult. Mindazonáltal (most már, persze utólag) bizonyosnak mondható, hogy a fellendülés nem volt olyan mértékű, amivel a szükséges biztonsággal megalapozhatta volna a nagyösszegű kiadásokat. Magyarán: az ország vezetésével „elszaladt a ló”, ami sok fontos tanulság levonására ad lehetőséget; mindenekelőtt jól mutatja, mennyire képtelenség (a gyakorlatban megvalósíthatatlan) bármely ország teljes gazdaságának központi irányítása, a valóságos piaci mechanizmusok kikapcsolásával. Ez a kellőképpen nem megalapozott „túlélénkülés” okozta, hogy Magyarország már az 1970-es évek közepétől egyre jelentősebb összegű állami hitelek felvételére kényszerült; nyugati bankoktól, majd egyre gyakrabban a Világ-banktól. Az említett, 1970-1980. között megvalósult beruházások komoly hányadát is eleve nyugati hitelekből fedezték, illetve finanszírozták. 1980-tól már látszott, hogy a népgazdaság indirekt irányítása sem képes „kitermelni” a fokozódó állami hitelfelvételek adósságszolgálatát, illetve a gazdaság korszerűsítéséhez szükséges fejlesztések beruházási összegeit. A párt és az állami vezetők átlátták, hogy a megkezdett úton már nem lehet vissza-fordulni, hiszen a nyugati kereskedelmi-és hitelkapcsolatok kiszélesítése - többek között - „importálta” a tőkés gondolkodásmódot, azokat a technikai, szakmai megoldási módszereket is, amelyek a kapitalizmusban honosak. A magyar népgazdaság továbbfejlődésének nélkülözhetetlen „motorjává” vált - fonák módon - éppen az a tőkés külkapcsolati rendszer, amely az ország eladósodását is okozta. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy tovább folytatja a már megkezdett és visszafordíthatatlan gazdasági-pénzügyi, kereskedelmi liberalizációt, - magyarán: észrevétlenül „átvezeti” az országot a kapitalista fejlődés útjára. A tudatosságot (utólag is) nyilvánvalóvá teszik az 1980-as évek legelején bevezetett változások, illetve a megjelent és felerősödött új tendenciák. 1981-től a kormány olymódon fejlesztette tovább a gazdaság liberalizációját, kapitalizációját, hogy új típusú vállalkozási formák (VGMK, GMK, kisvállalat, stb.) választását és alkalmazását tette lehetővé, annak érdekében, hogy az egyéni kezdeményező erőt (az anyagi érdekeltséget) hatékonyabban működtetve, kihasználva, pótlólagos erőforrásokat vonjon be a népgazdaság közteherviselésébe. Eközben azonban folytatódott az ország fokozódó eladósodása; 1982-től az állam már ahhoz vett fel, igen szigorú feltételekkel külföldi hiteleket, hogy képes legyen fizetni a korábban felvett kölcsönök éves kamatait. A folyamat akceleratívvá, önerősítővé vált; ez okozta szükségszerűen a központi gazdaságirányítás modelljének és gyakorlati szisztémájának látványos szétesését, az 1980-as évek végén az utolsó kétségbeesett „átmentési kísérlet”, a reformkommunizmus bukását. A rendszerváltó kormányok apológiája utólag úgy magyarázza a korszakot, hogy úgymond’: szükségszerű volt a külföldi hitelek felvétele, hiszen nem termelte meg az ország a saját fogyasztásához szükséges jövedelmet, így gyakorlatilag a felvett nyugati kölcsönökből éltünk, vagyis „jövedelemmé” konvertáltuk volna a dollárhitelek összegeit... Ez így - egyszerűen nem igaz. A pártállam a hiteleket a saját hatalma átmentéséhez vette fel, s azokból monumentális gazdaságfejlesztésbe kezdett; de sajnos főként azokon a területeken, ahol a tőke megtérülése egyébként is rendkívül lassú. Eléggé közismert, hogy még a tényszerűen realizáltnál is sokkal több beruházást igyekeztek megvalósítani, vagyis a rendelkezésre álló összegekből inkább több alapberendezést vásároltak, miáltal rendszeresen „megspórolták” az egyébként elengedhetetlenül szükséges kiegészítő felszerelések, készletek beszerzését, amivel többlettermelés helyett hatékonyság-romlást idéztek elő. Horribilis veszteségeket okozott, hogy a megvalósult fejlesztések túl-nyomó részben az improduktív szférát „gazdagították”, amely beruházási ráfordítások éppúgy soha nem térültek vissza, mint a pártállam pazarlását, fényűzését, önmaga átmentését szolgáló költségek, vagy pl. a helytelen döntések miatti felesleges ráfordítások, amelyek a vezetői dilettantizmus következményei voltak. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a párt és az állami vezetés már az 1980-as évek elején „belátja” a népgazdaság központi irányításának képtelenségét, és az azonnali „rendszerváltást” választja az „előre menekülés” önátmentő - és hátrányos kondíciójú! - hitelfelvételei helyett, akkor még idejében elkerülhette, és megakadályozhatta volna az ország visszafordíthatatlan eladósodásának folyamatát, ami mindmáig a magyar gazdaság igazi fellendülésének legproblematikusabb korlátja.

Nem igaz tehát, miszerint „megettük” volna a felvett nyugati hitelek milliárd dollárokra rúgó összegeit, - így nem igaz az sem, hogy jogos, legitim lenne a rendszerváltó állam részéről az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása. A tőkés hitelezők lényegében „a kommunizmus fennmaradását, átmentését” finanszírozták; a magyar népgazdaság önmagában megtermelte a lakosság fogyasztásának megfelelő összegű nemzeti jövedelmet. A kommunizmus agóniájának, bukásának költségeit most mégis a magyar nemzet fizeti meg.

  1. Társadalmi (össznépi) tulajdon állami kezelésben

 

A kommunista diktatúra időszakát „gazdaságfilozófiai értelemben” két nagy korszakra oszthatjuk: az első az 1948-1968, - a második az 1968-1990. közötti periódus. Mindkettőre a megalomániás, erőltetett ütemű felhalmozás („növekedés”) volt jellemző, a társadalmi (elsősorban persze a lakossági) fogyasztás rovására; bár más és más metódus szerint. Az első korszakban a fő hangsúlyt a kettős rendeltetésű (hadi és polgári célú) nehézipar megteremtésére helyezték; szigorúan az autarchia (önellátás) jegyében, tehát figyelmen kívül hagyva minden esetleges komparatív megfontolást, ami bármikori előnyt jelenthetett volna az export-import (a külkereskedelmi) kapcsolatokban. A második korszakban (ami elvezetett egészen a diktatúra bukásáig) már teljes egészében „feladták” a korábbiakban kötelezőnek vélt autarchikus elképzeléseket és gyakorlatot, és teljes egészében nyitottá (és egyben kiszolgáltatottá!) tették a népgazdaságot a külgazdaság irányában, olyannyira, hogy az 1980-as évek közepétől már a nemzeti jövedelem cca. 60-65 %-a a külkereskedelmi forgalomban realizálódott. Tekintve, hogy a magyar gazdaság nem volt versenyképes, mert az egy főre jutó termelési és jövedelmezőségi mutatóit illetően messze elmaradt azoktól a fejlett tőkés országoktól, amelyekbe a potenciális exportunk irányulhatott volna, - ez a nyitás „életveszélyesnek” bizonyult, hiszen fokozódó függésbe taszította az országot, ugyanis az exportot állandóan dinamikusan növelnünk kellett az adósságszolgálat teljesíthetősége céljából; ami egyrészt a forint folyamatos leértékelését követelte meg, másrészt naturáliában „azonos” importvolumen mellett is növekvő import-értékhányaddal párosult, ami tovább rontotta a fizetési mérleg pozícióit. A bűvös körből nem volt kilépés, hiszen a belső és a külső gazdasági hatékonyság közötti mélyülő szakadék folyamatosan el-értéktelenítette a magyar munkát a külföldivel szemben, amit a kor egyik híres aforizmája ekként fogalmazott meg: „Minden évben egyre többet kell dolgoznunk azért, hogy csak egy kicsivel éljünk rosszabbul, mint az előző évben.” A közgazdasági szakzsargon a jelenséget elnevezte „a külkereskedelmi cserearányok romlásának”, ami valós ugyan, de elfedi az igaz lényeget, ami végül is egészen a mai „kamatrabszolgaságig” vitte el a magyar nemzetgazdaságot és a nemzetet. A kifejezés ugyanis egyfajta „objektív tudományosság” látszatát kelti, s mintha csak afféle kivédhetetlen kataklizmára utalna, amelynek a következményeit belenyugvással illenék viselni... A cserearányok romlásához ezenfelül nagymértékben hozzájárult egy számunkra valóban „kataklizmaszerű” esemény is, amely még az erős és felkészült, fejlett világgazdaságot is majdhogynem térdre kényszerítette: az ún. „olajár-robbanás”, az 1970-es évek közepétől. Ez vezetett oda, hogy Magyarország számára ettől kezdve a cserearányok már a fejlődő országok „világpiacán” is folyamatosan romlottak: s ezek a tények végül is szintén jelentősen hozzájárultak „az adósság-spirálunk” meredekségének megnövekedéséhez.

Amíg az előző korszakban az autarch nehézipar és a gépi nagyipar gyors megteremtése (erőművek, vaskohók, acélművek, gyárak, vegyipari üzemek felépítése, stb.) „vonta el” az elfogyasztható jövedelem nagy részét, addig a második korszakban már egy hangzatos politikai blöff - „Utol kell érnünk a fejlett kapitalista országokat!” - „vette át a szerepet”, ami miatt persze továbbra is rendkívül (egészségtelenül) magas, 25-30 %-os szinten kellett tartanunk a felhalmozási rátát. Látható tehát, hogy a kommunizmus mindkét, egymástól mégannyira eltérő korszakának is teljesen azonos volt az alap-filozófiája, amely gyakorlatot - még ma sem ismeretlen előttünk! - állandó monetáris restrikciónak nevezhetjük. Ennek a velejéig kommunista pénz-politikának a lényege, hogy állandóan szűkíti a kereskedelmi forgalomban mozgó pénz mennyiségét, miáltal - mint gyeplővel a lovat - kézi vezérléssel igyekszik kézben tartani az egyébként számára „megzabolázhatatlannak” tűnő, komplett népgazdaságot. Tekintve, hogy az állami irányítású, kézileg vezérelt gazdaságban effektív készpénz-kibocsátást, bankjegy-forgalmat szinte kizárólag csak a lakossági fogyasztás kereskedelmi realizálása tett szükségessé; az egész gazdaságot - „Húzd meg, ereszd meg!” alapon - a lakossági fogyasztás restriktív visszafogásával szabályozták. Eme tannak döntő hányadukban kései követői, hívei a mai állami pénzügyi szakemberek is; akik mindig a kiáramló bérek megkurtításában - mintha csak a középkori érvágást gyakorolnák egy még be nem azonosított betegségben szenvedő emberen - látják a kóros folyamatok orvoslásának egyetlen lehetőségét...

Azt is mondhatjuk, hogy a magyar állami gazdaságpolitika mindaddig poszt-szocialista (posztkommunista) marad, ameddig „a közelgő válság” elleni egyetlen hatékony védekezésként mindig a restrikciós monetáris politikát veti be, és ennek keretében azonnal és kizárólag a bérek visszafogására gondol, apellál, és ennek megfelelően is cselekszik.

 

Az előzőekben felvázolt gazdaságtörténeti összkép szükséges volt ahhoz, hogy megérthessük a kommunizmus (vagy szocializmus) alaptermészetét, vagyis hogy egyáltalán nemnépjóléti rendszer, noha kétségtelenül voltak olyan szociális vívmányai, amelyeket a mai rendszerváltó állam is bizony joggal megirigyelhet. A kommunizmus - mint láthattuk - minden jelentősebb felhalmozási törekvésével elsősorban a hatalom további koncentrációját igyekezett megvalósítani; és a fejlett Nyugatot sem népjóléti, hanem inkább stratégiai okokból „próbálta meg” utolérni. Sokkal fontosabb volt a rendszer számára a koncentrált pártállam-hatalom folyamatos erősítése, mintsem a dolgozók bérének, vagy a nép életszínvonalának az emelése. Az egyéni alkotó és vállalkozó készségre is csak végső kényszerből, „a veszett fejsze nyeleként” igyekezett számítani, hogy az emberek maradék energiáját is a hatalom szekere elé kösse, egy második műszakban (VGMK, GMK, stb.).

Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a letűnt diktatórikus rendszer nem is ideológiai, hanem sokkal inkább pénzügyi téren volt önkényuralom, mert az emberek minden képességét igénybe vette, „bekötötte a termelésbe”, és az általuk megtermelt értéknek csak a tört részét „adta vissza” bér, vagy szociális juttatások formájában, s azt is egy igazságtalan, „kontraszelektív” elosztás szerint, amelyben a rezsim feltétlen politikai hívei sokkal nagyobb szelet kenyeret kaptak az általuk kiérdemeltnél, a többiek rovására.

Eljutottunk a kommunizmus legnagyobb csúsztatásához, amellyel bitorolta a széles néptömegek bizalmát. A rendszer több mint 40 éven át elhitette az emberekkel - hívekkel, szimpatizánsokkal; hozzáértőkkel és hiszékenyekkel egyaránt -, hogy minden felépített erőmű, gyár, üzem, infrastruktúra, középület, stb., az egész nemzeti vagyon (ma már leginkább működő tőkének neveznénk) közös (össznépi), társadalmi tulajdon, amelyben minden magyar dolgozó egy azonos értékű „jelképes népi részvénypakett” boldog tulajdonosa, amely részvénypakett tulajdonjoga megilleti őt bármilyen más körülmények között is, hiszen ez a résztulajdon a saját munkájának olyan, részére ki nem fizetett értékhányada, amelyről éppen hogy a közös tulajdon egyben tartása, illetőleg a fejlett kapitalizmus utolérése érdekében mondott le, átmenetileg. A rendszer urai tehát elhitették a néppel: átmeneti időtartamra „mondjanak le” a reálbérük jelentős hányadáról, azért, hogy az ország gazdagságban felzárkózhasson a Nyugathoz; s ha ez megvalósul, akkor elérjük az ottani életszínvonalat is. „A Gyár - mindenkié!” - szólt a kommunizmus „választási szlogenje”, s cserében azért, hogy a munkások ezt engedelmesen elfogadták; a hatalom hallgatólagosan tudomásul vette, mikor egyesek az ígéretet készpénznek véve, néhány csavarral, szeggel, kéziszerszámmal (vagy bármilyen aprósággal, amire otthon szükségük volt) a táskájukban - és furdalással a lelkükben - távoztak, munkaidő után...

Magyarország az 1970-es években - a sikeres anyagi ösztönzés, a munka termelékenységének jelentős növekedése, a túlfeszített és tartósan magas felhalmozási ráta, továbbá a milliárdos dorllárhitelek eredményeként - erő-teljesen fejlődött; jelentősen gyarapodott a társadalmi tulajdon. A reálbérek és jövedelmek növekedése ugyan még mindig elmaradt a lehetőségektől, de az emberek megértették és elfogadták: a saját országukat építik, és - valamit valamiért - ennek átmeneti önmegtartóztatás, lemondás az ára.

Más oldalról a kommunista rendszer azt is hirdette, hogy a társadalom tulajdona azért marad ideiglenesen „állami kezelésben”, mert a fejlett kapitalista országok utolérése rendkívüli erőfeszítéseket igényel, ami csak az erőforrások koncentrált kihasználásával oldható meg. Ezért a kommunizmus - legalábbis jelszavakban - igyekezett elkerülni mindazokat a „feleslegesnek ítélt” kvázi-anarchisztikus megoldásokat, kiadásokat (profit, verseny, reklám, szabad vállalkozás, piac, marketing, stb.), amelyekkel a kapitalizmus úgymond’ a saját működésképtelenségét próbálta feloldani, illetve „palástolni”. Az 1970-es évek közepétől maximális takarékosságot hirdettek meg (pl. DH-mozgalom) az önálló gazdálkodó szervezeteknél is, hogy egy forint se vesszen kárba a tőkés világgal folytatott konkurencia-harcban. A szent cél elérése érdekében „ a társadalom minden tartalékát” mozgósították, - a párt még 1982-ben is (!) a közeli fellendülést ígérte...

Ami a lényeg: a társadalmi tulajdon deklaráltan össznépi tulajdont képezett, amelyet a nép csak ideiglenesen, takarékossági megfontolásokból bízott az állam kezelésére.

 

  1. Váltás, változás, változtatás - forradalom, vér nélkül

 

Amint az ma már történelem; az 1980-as évek közepétől nyilvánvalóvá vált, hogy az évtized elején bevezetett közgazdasági szabályozó-módosítások, az új vállalkozási formák nem teljesítették a működtetésükhöz fűzött túlzott reményeket. Magyarország külföldi eladósodása 1982-től nagymértékben felgyorsult, s láthatóan visszafordíthatatlanná vált. A szakemberek számára aggasztó összkép rajzolódott ki: ha a baljós tendenciák, trendek továbbra is folytatódnak, - komoly veszélybe kerülhet az ország fizetőképessége is.

Nem volt már több tartalék, amit mozgósítani lehetett volna.

Magyarország válság felé sodródását spontán liberalizációsjelenségek is kísérték; lassanként formailag már minden lehetséges pénzügyi, üzleti, piaci, kereskedelmi, stb. technikai megoldást, módszert, kategóriát, sőt, még a „trükköket” is átvettük a fejlett Nyugattól, ám a magyarországi alkalmazás során, az alapvetően még mindig „diktatórikus gazdasági közegben” valahogy mégsem érvényesült azok „legendás” hatékonysága... A kommunista rendszer, a pártállami elit még tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet arra, hogy a hatalmát megőrizze, fenntarthassa a gyökeresen megváltozott gazdasági körülmények között is. Gyakorlatilag megpróbálták bevezetni Magyarországon a kapitalizmust (állammonopol-kapitalizmust?), az egypártrendszer változatlan uralma alatt. Mihail Gorbacsov retorikáját (peresztrojka és glasznoszty) követve kihirdették, hogy a rendszert meg kell reformálni, de meg kell őrizni belőle mindazt, ami jó. Ezt a - szintén kudarcot vallott - kísérletet az utókor később reformkommunizmusnak nevezte el.

Még néhány zavaros év telt el, s a rezsim végleg megbukott.

A bukás körülményeiről, az átmenetről később még lesz szó; ám van egy látszólag „nyelvhasználati”, valójában sokkal inkább a lényeget érintő tény, illetve furcsa, tendenciózus megfogalmazás, amelyet szeretnék tisztázni. Ez rávilágít mellesleg arra is, - miként „szépül meg” a történelem, utólag.

Magyarországon 1990-ben a kommunista rendszert mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben felváltotta a kapitalizmus. A szabad választás kiírásával, a plurális pártrendszer bevezetésével az egypárti diktatúrát „automatikusan” felváltotta a liberális polgári parlamenti demokrácia politikai rendje, a gazdaság pedig a főbb formális jellemzőit tekintve amúgy is „egyfajta prekapitalizmusra kezdett hasonlítani”, eltekintve most attól a nem elhanyagolható ténytől, ami a magántulajdon csekély arányát illeti...

Az egyidejű hivatalos verzió szerint Magyarországon ún. rendszerváltás történt; átváltottunk az ún. szocialista rendszerből a kapitalizmusba. Ennek az a különlegessége, a furcsasága, hogy korábban a történelemben - bele-értve a magyar történelmet is - ezek a gyökeres társadalmi változások az esetek 100 %-ában földcsuszamlásszerű kataklizmákat idéztek elő, s ezek ráadásul mindig egy végső krízissé fajult válságban, úgynevezett forradalmi helyzetben következtek be, „amikor a nép már nem volt képes és hajlandó a korábbi rend keretei között élni, az uralkodó osztály pedig már nem volt képes a korábbi módon kormányozni”. Magyarországon 1990-ben - s már hosszú évek óta - gazdasági válság volt ugyan, de forradalmi helyzet a leg-kevésbé sem... Így nem csodálkozhatunk azon, hogy „szinte egyik napról a másikra” léptünk át az egyik társadalmi rendszerből a minden tekintetben homlokegyenest ellentétes másik társadalmi rendszerbe; és nem csupán a forradalmak idején „szokásos” vérzivatar és a teljes közéleti anarchia, vagy a morális ellehetetlenülés maradt el, de az egyszerű átlagember lényegében „semmit” nem vett észre az egészből. A politikai zűrzavarral együtt persze „megúsztuk” egy esetleges forradalom (népfelkelés) jótékony, megtisztító hatásait is; és amikor egyesek felemelték a szavukat bizonyos radikálisabb változások mellett, akkor mondotta irónikusan Antall József miniszterelnök, hogy: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”...

A rendszerváltás összetett szavunknak kétségtelenül van egyfajta vulgáris mellékíze: magától értetődő, természetes tevékenységet takar, mint őrség-váltás, nadrágváltás, stb., másfelől afféle egyszerű szükséglet elvégzését sugallja, mintha annak a szüksége az emberi cselekvéstől kvázi függetlenül, „tragikus hirtelenséggel” következne be, - elvégezzük, és kész...

Márpedig a rendszerváltás ennél egyrészt sokkalta bonyolultabb mozzanat volt, másrészt ha amolyan hirtelen, ösztönös cselekvés lett volna, az inkább forradalomba torkollik, amint az elhúzódó válságok ösztönösből tudatossá váló kényszercselekvéseket „szoktak kiváltani” a tömegekből, ami azután kezelhetetlenné, irányíthatatlanná teszi az egész társadalmi folyamatot. Ez is kulcsszó, hiszen éppen a dolog lényege, hogy nem egyszeri mozzanatról van szó, hanem tudatosan előkészített, tervszerű folyamatról. Nem sokkal, talán egy-két évvel a jelen tanulmányom megírása előtt viszont megváltozott a „hivatalos terminológia”: a tudós szociológusok rendszerváltozásnak „keresztelték” át az eseménysorozatot. Ez a szó már valamivel jobban kifejezi a tárgyi lényeget; ámbár ennek meg az a nyilvánvaló hiányossága, hogy nemes egyszerűséggel mintha „önmagától bekövetkező”, autonóm, szinte automatikus folyamatnak képzeli, vagy tünteti fel a történéseket, ami nyilván éppúgy tarthatatlan, miként „ a rendszerváltás” esetében mondottak. Node mégsem maradtunk azért „majdnem tökéletes” definíció nélkül, mert 11 év elteltével, 2001. február 1-jén, a Pesti Vigadóban elmondott ország-értékelő beszédjében Orbán Viktor miniszterelnök végül is már rendszer-változtatásnak nevezte a folyamatot, ami tudatos, tervszerű cselekvésre vall. Szó szerint a következőket mondta: „A bátor politikai vállalkozók tudatosan megváltoztatták a jövőt.” Más szóval megfogalmazva: „Véget ért a múlt, és elkezdődött a jövő”, - a polgári fejlődés. Forradalom nélkül...

 

  1. Állami monopólium, állami vagyonkezelés és privatizáció

 

A létező szocializmust (legalábbis a megoldások „egyszerűségét” tekintve) formálisan a tudatos központosítás és a „takarékosság” jellemezte. Mivel a gazdaságban „nem kellett konkurenciától tartani”; illetve, hogy a verseny legkisebb kockázatát és kényelmetlenségeit is elkerüljék, - egyrészt minden önálló gazdálkodó szervezet maximális önellátásra törekedett, másrészt a különböző funkciók, termelő tevékenységek, eltérő gazdasági profilok bár-melyikére csakis egyetlen, szinte kizárólag erre a munkára szakosodott egységet hoztak létre. Ritka kivételt jelentett, ha valamely szakterületen két, vagy pláne több, átfedő tevékenységi kört gyakorló állami vállalat, vagy szövetkezet is megjelenhetett. Ebből következtek a legkülönfélébb hiányok, hiszen amennyiben valamilyen effektív szükségletet kielégítő termék vagy szolgáltatás előállítására (nyújtására) az állam elfelejtett idejében intézkedni egy új vállalat szervezésére irányuló párthatározattal, akkor súlyos hiányok keletkeztek az egész rendszerben. Mert az összes állami vállalat egyetlen közös determinisztikus rendszert képezett, amely zárt rendszerben minden vállalat fontos, meghatározott funkciót látott el, amelynek a kiesése azonnal blokkolhatta a vele „kereskedelmi kapcsolatban” álló összes vállalat, vagy a rendszer egészének a működését. (Mellesleg ebből származott a rendszer nagyfokú stratégiai sebezhetősége is.) Tekintve, hogy a legfontosabb és a legjelentősebb tevékenységeket (pl.: villamos művek, vas-és fémművek, hajózás, légi forgalom, tömegközlekedés, vasút, gázszolgáltatás, posta, bányászat, ásványolajtermékek forgalmazása, élelmiszer-belkereskedelem, szakosított külkereskedelem, stb.) csak egy-egy nagyvállalat, többnyire tröszt végezte, valamint arra, hogy ezek mindegyike állami tulajdonban volt; valóságos piac hiányában is megállapíthatjuk, hogy a szocialista rendszer gazdasági értelemben az állami monopóliumok zártláncú rendszere volt. Ezt a rendszert „örökölte” a rendszerváltó állam, és nem csoda, ha az új, megváltozott körülmények sokkoló, frenetikus hatására ez a rendszer szinte azonnal alkotóelemeire, atomjaira hullott szét. Nem történhetett más-ként, hiszen nagyjából a rendszerváltással egyidejűleg összeomlott a teljes KGST-piac, ami miatt a külkereskedelemnek hirtelen „át kellett állnia” a nyugati irányú piacokra, ez viszont a magasabb minőségi követelmények folytán megkövetelte az export-termékszerkezet gyors modernizálását. Emellett azonnal meg kellett kezdeni (?) az állami kezelésben működő társadalmi tulajdonban lévő (!) vállalati kapacitások reorganizációját, egyetemes részvénytulajdonná átalakítását, valamint privatizációját. A privatizációt részletesebben majd soron következő második, „A magyar államadósság és a privatizáció összefüggései” című tanulmányomban fogom tárgyalni, ezért most csak annyiban említem, amennyiben a tárgyi összefüggések elemzéséhez nélkülözhetetlen. Elsőként azért megállapítjuk, hogy a privatizáció még a rendszerváltás előtt, 1988-ban megkezdődött; olyan korai időpontban, amikor ennek még „praktikus legitimitása” sem volt. Nagyjából az átalakulási és a társasági törvények meghozatalától számítva.

Ezt a „szabálytalan és szabályozatlan”, tulajdonképpen mindenfajta valós létjogosultságot nélkülöző magánosítást „spontán privatizációnak” kell neveznünk; tekintettel arra, hogy elsősorban a szocialista nomenklatúra vagyonhoz juttatását szolgálta, még mielőtt „a szezonnyitás” megkezdődik. A spontán privatizációról már csupán azért is meg kell emlékeznünk, mert történelmi bizonyítéka annak a ténynek, hogy még a szocialista állam volt az, amely törvénytelenül „megkezdte” a társadalmi tulajdont képező nemzeti működő tőke magánosítását, pontosabban eltulajdonítását a néptől, - tulajdonjognak tekintve a puszta kezelői jogot, s megszegve korábbi ígéreteit, amelyeket a társadalmi tulajdonnal kapcsolatban tett. Az összeomlóban lévő pártállam pedig „hagyta”, hogy a nomenklatúra a saját hitbizományának tekintse a nép tulajdonát, amely felett az állam is csak kezelői joggal rendelkezett. Látható, hogy a rendszerváltás tájékán teljes jogi és erkölcsi anarchia uralta a közéletet, s a rendszerváltó állam - az első szabadon választott parlament által kijelölt Antall-kormány - hirtelen „azon találta magát”, hogy minden országgyűlési szavazás (döntés) nélkül egyszer csak „tovább folytatja” a társadalmi tulajdon privatizációját, anélkül, hogy erre nézve bármiféle jogosítvánnyal, törvényi szabályozással rendelkezne. A rendszerváltó állam már úgy értékelte, hogy kész helyzetet örökölt; és működése első pillanatától kezdve legitim állami tulajdonnak tekintette a társadalmi tulajdont. A privatizáció már javában folyt, amikor (1990-1991.) felállították az Állami Vagyonügynökséget, s az Országgyűlés megszavazta a privatizációs törvényt...

Az egyetlen tollvonással „állami vagyonná” eltulajdonított nemzeti működő tőke privatizációja amolyan spontán „leggyengébb láncszem elmélet” szerint zajlott, - tekintettel arra, hogy az állami vállalatok vezetői igyekeztek eleinte (munkavállalói résztulajdonlási program, vezetői kivásárlás, privatizációs lízing, önprivatizáció bankhitellel, E-hitel, stb. révén) a saját maguk számára magánosítani a vállalatot, majd miután ez nem sikerült, megpróbálták úgy befolyásolni az állami felügyeletet, hogy „az általuk kiválasztott” külföldi be-fektető vásárolhassa fel a céget, lehessen a kiírt versenypályázat (tender) győztese. A kezdő privatizátor magyar állam (és az ÁVÜ) az első években még többé-kevésbé hagyta érvényesülni „a vállalatvezetői különérdekeket”, majd (1992-től) a felülről szabályozott folyamatok vezető irányítójává vált. A privatizációval kapcsolatban ide kívánkozik még egy összefoglaló, értékelő megjegyzés, ami nem egyszerűen „játék a szavakkal”, hanem a valóság hű kifejezője. A magyar állam elöljáró érdekét képezte a privatizációs folyamat erőltetett ütemű forszírozása, s mielőbbi „sikeres” befejezése. Sikernek a minél gyorsabb befejezést tekintették; a gazdasági eredmény önmagáért beszél, - amit majd a következő tanulmányomban mutatok be részletesen. A privatizáció során az állam - 6-8 év leforgása alatt - mindenekelőtt a leg-fontosabb „monopóliumait” értékesítette, túlnyomó részben multinacionális részvénytársaságok (mint új tulajdonosok) számára, amelyek többségében nemzetközi monopóliumok, de magyar belföldi viszonylatban mindenképp a piac egyeduralkodói maradtak, csak sokkal erősebbek, mint elődeik voltak, így a profitkövetelményeiket is kíméletlenebbül érvényesíthetik az állammal, illetve a magyar lakossággal szemben. E tekintetben „a pálmát” az ELMŰ 1996-os privatizációja viszi el, amelynek során a teljes áramszolgáltatásunk nyugat-európai kézbe került, noch dazu: legnagyobbrészt francia és német állami (!) monopóliumok tulajdona lett; s a magyar állam még garanciát is vállalt évi 8 %-os profit „automatikus” biztosítására és kivihetőségére...

 

  1. Állami vagyon és állami költségvetés

 

Ahhoz, hogy hozzávetőlegesen megérthessük, mit is jelentett és jelent mind a mai napig a magyar „állami vagyon” (valójában: a társadalmi tulajdonunk) privatizációja; meg kell tudnunk különböztetni egymástól a vagyon és a költségvetés (idegen szavakkal: portfolió és büdzsé) fogalom-köröket.

Minden ember ismeri a családi költségvetés fogalmát; tekintve, hogy akár magányosként, akár családban éli le a felnőtt életét, - valamikor, legalábbis gyermekként megismerte, megtapasztalta az anyagi korlátokat, kereteket, amelyek között a család gazdálkodik. Mindenki tudja, hogy a fiatal, vagy az átlagos család felnőtt, dolgozó tagjai mindenekelőtt a mindennapi betevő falatról, a folyamatos megélhetésről igyekeznek gondoskodni, és így - ha csak nem örököltek valamilyen nagyobb összeget, vagy pl. ingatlant - eleinte nem rendelkeznek „dinasztikus polgári vagyonnal”, de többnyire még más, nagyobb értékű vagyontárgyakkal (pl. lakás, ház, telek, nyaraló, autó, stb.) sem, sőt, általában az otthonukat is bérlik, s a bérleti díj szintén a havonta rendszeresen előteremtendő kiadásokat (angolul: cash-flow) növeli. Csak jóval később, anyagi értelemben folyamatosan sikeres életvitel, takarékos gazdálkodás eredményeként juthat a család olyan helyzetbe, hogy nagyobb értékű, tartós használati tárgyak, eszközök vagy ingatlan megvásárlására gondolhasson. Ám ez a szerencsés állapot még mindig nem jelenti azt, hogy a család önállóan profittermelő tőke birtokosa lenne, - ennek eléréséhez már befektetésekre, praktikusan értékpapírok (részvények, kötvények, stb.) vásárlására van szükség, valamint arra, hogy az évente realizált profitot a család hosszabb távon újra meg újra „visszaforgassa”, tőkésítse, s ezáltal fokozatosan akkora portfolióra tegyen szert, amely vagyon (működő tőke) már önfenntartó, ami azt jelenti, hogy a busás haszonból a tőke folyamatos növelése mellett bőven futja a család minden tagja jómódú megélhetésének a biztosítására is. A megszerzett vagyont aztán a család féltékenyen őrzi...

Nagyjából ugyanígy működik az állam is. Ha jómódú; van saját profittermelő vagyona - ha szegény, akkor nincs semmije, csak az éves költségvetése.

A magyar állam egészen 1990-ig kommunista diktatúraként „működött”, ám mégis „gondoskodott” a társadalom jövőjéről, egészen a bekövetkezett rendszerváltásig, - legalábbis szóbeli ígéretek formájában. Már minthogy amikor megígérte, hogy a bérek alacsony szinten tartása, az erőforrások koncentrálása - csak ideiglenes megszorításként - a társadalmi tulajdonunk gyors gyarapítását szolgálja, amelynek eredménye az egész népé lesz...

A nemzeti működő tőke (gyárak, üzemek, erőművek, épületek, stb.) illegitim privatizációja gyakorlatilag újra földönfutóvá, újrakezdővé tette a magyar államot és a népet, hiszen az egyetemes részvénytulajdonként önállóan is profittermelésre képes portfoliójától fosztotta meg, mikor azt multinacionális cégek birtokába adta. Ezzel a magyar portfolió 70-80 %-a vált nemzetközi tőketulajdonná; s a privatizáció óta ennek a vagyonnak minden hozadéka azokat illeti meg. Magyarán: a magyar nép egyetlen saját „tőketulajdona” a két keze maradt; de a két keze munkája már nem, mert az is a „multi” tőkéé. Lehet előről kezdeni mindent; bérből és fizetésből a portfolió felhalmozását. Amióta a magyar állam nem rendelkezik számottevő önálló profittermelő portfolióval, azóta a pénzügyi mozgástere nagymértékben beszűkült. 1990. előtt a szocialista állam - legalábbis „kezelői jogon” - monumentális vállalat-birodalom gazdájaként, annak minden hozadékával gazdálkodhatott, míg ma csak a „fillérre kiszámított” állami költségvetés cca. fele-kétharmada fölött diszponálhat, mert a többi olyan kötött (kamat és egyéb fix-) kiadás, amely nem valósít meg semmilyen gazdálkodási szabadságot.

Az állam pénzügyi-gazdálkodási mozgásterének nagymértékű beszűkülését egy egyszerű analógiával szeretném szemléltetni, ami ráadásul a tárgyhoz igencsak közel áll. Mint emlékezetes, az Antall-kormány idején született az az elképzelés (ami aztán rövidesen „a hamvába hullt”; és tulajdonképpen ma is annak a terhét, keservét nyögjük, hogy nem valósulhatott meg!), hogy az állam - a „saját kezelésű” (ÁVÜ-) vagyonából - egy önálló profittermelő, „élő” portfolió-csomagot juttat a társadalombiztosítási önkormányzatok birtokába, amelyeknek az éves hozadéka is őket illeti meg, s így képessé tehetők bizonyos fokú gazdálkodási önállóságra, mert a pótlólagos források folyamatos, bővülő újratermelődése révén, a részleges önfinanszírozással csökkenthetők a társadalombiztosítás állami terhei. Ebből nem lett semmi... Nagyjából azért, mert az állam ebben az esetben is „levágta az aranytojást tojó tyúkot”; inkább eladta, privatizálta az önkormányzatoknak szánt port-foliót is, csakhogy minél hamarabb rendkívüli bevételekhez jusson. Tetten érhető ugyanez a szűklátókörű, a mának élő „fiskális” szemlélet az „állami” vagyon privatizációjának minden szegletében és minden mozzanatában.

Nagyságrendileg megpróbálom bemutatni, hogy milyen vagyonértékektől „szabadította meg” önmagát a magyar állam a kampányszerű magánosítás során, anélkül, hogy előzetesen végiggondolta volna: maga alatt vágja a fát.

Mondják: „Pénz beszél - a kutya ugat.” Azután: „A kutya ugat - a karaván halad.” Még inkább igaz ez olyan kapitalista környezetben, amikor mindenki (a gazdálkodó szervezetek és a magánemberek egyaránt) munka nélküli kamatjövedelemre, s ezt biztosító saját portfolióra törekszik; hogy hátralévő életében már csupán a szelvények vagdosására legyen gondja. Az állam elfeledkezett arról, hogy a privatizáció bizony kétélű fegyver; hiszen minden gazdasági szereplő csak addig lehet önmaga ura, ameddig önálló (profittermelő) vagyonnal rendelkezik, - ha viszont már nincs tőkejövedelme, kiszolgáltatottá válik azokkal szemben, akiknek a portfolióját eladta. Megnehezíti a dolgunkat, hogy a nemzeti működő tőke hozzávetőleges értékéről a privatizációt megelőzően semmilyen összevont értékbecslés nem született. A gazdasági szakértők (1990-es áron és árfolyamon vissza-menőlegesen) 60-100 Mrd USD összértékűre teszik a magyar portfoliót...

Tegyük fel, hogy a becslés helytálló. Ebben az esetben - tekintve, hogy a működő tőkénk cca. 80 %-a került multinacionális társaságok kezébe - azt kapjuk, hogy a privatizált vagyon mai értéke kb. 20 ezer milliárd forint lenne. Ez nagyságrendileg annyi, mint a magyar gazdaság éves GDP-jének, a bruttó nemzeti termék összegének a kétszerese. Nagyjából háromnegyede a nemzetgazdaság összes külföldi, - és több mint kétszerese az állam bel-földi adósságának. S legalább négyszerese az állami költségvetésünknek! De közelítsük meg a kérdést inkább a hozam, a hozadék oldaláról!

Számoljunk csak a privatizált vagyontömegre vetítve átlagosan 15-20 %-os „profitrátával” (vagy kamattal), s beláthatjuk: amennyiben a magyar állam ma is a gazdája lenne ugyanennek a portfoliónak, csupán a hozadékból ki-telne csaknem a teljes állami költségvetés, - s nem kellene adót beszedni... A kérdéskör ennél azonnal még komplexebbé válik, ha hozzákapcsoljuk az államadósság problematikáját, ám ez már nem a jelen tanulmány, hanem a már hivatkozott következő témája... Itt és most csak annyit, hogy a vagyon átgondolatlan privatizációja következtében a magyar állam elveszítette tőke-tulajdonosi pozícióit, és nem utolsó sorban ezek az összefüggések azok, amelyek rávilágítanak: miért kényszerül az állam az adóbevételek állandó növelésére, az elsődleges jövedelmek mind fokozottabb koncentrálására, - azért, mert az állami költségvetés egyre nehezebben viseli a külső és belső adósságszolgálat növekvő kamatterheit. Ámde nem csak az állam, hanem a nemzet, a lakosság is kiszolgáltatottá, „kamatrabszolgává” vált, hiszen nem egyszerűen csak elveszítette önálló profittermelő társadalmi tulajdonát; de emellett - saját tőketulajdon híján - bedolgozó bérmunkásként, szó szerint a két keze munkájával kell megtermelnie azt a súlyos adó-és kamattöbbletet, amelyet az állam (a portfoliója elvesztése miatt) adósságszolgálatként évek óta növekvő mértékben fizet a magyar és a külföldi bankoknak...

1.7. Állam és nemzetgazdaság, - az MNB szerepe

 

A továbbiak jobb megértése érdekében - most kizárólag az államadósság keletkezése és kezelése szempontjából - meg kell határoznunk, mit értünk és mit nem értünk államadósságon, továbbá röviden vázoljuk, korábban mi volt a Magyar Nemzeti Bank szerepe az adósságkezelés folyamatában.

A létező szocializmusban állam és nemzetgazdaság gyakorlatilag azonos kört fedett le (legalábbis gazdálkodási értelemben), hiszen minden vállalatot az állam, mint kvázi-tulajdonos finanszírozott és működtetett. Az egyetemes külföldi valuta-elszámolások tekintetében a deviza-monopólium alapján a magyar államot minden tranzakcióban az MNB képviselte. A hitelfelvételek vonatkozásában is minden esetben az MNB járt el, teljes jogkörrel, minek alapján fokozatosan kialakult az a gyakorlat, hogy az MNB - mint állam az államban - keletkeztette, nyilvántartotta és kezelte az állam hitelfelvételeit, deviza-adósságait és követeléseit, valamint az ország valuta-tartalékait.

Az állam (és gyakorlatilag az MNB) deviza-monopóliuma a rendszerváltás után egészen addig fennmaradt, ameddig 1996-ban a Horn-kormány, majd 1998-tól az Orbán-kormány intézkedései alapján meg nem történt a deviza-gazdálkodás liberalizálása, mely szerint mind gyakorlati, mind jogszabályi értelemben is megteremtődött a forint konvertibilitása. Ezt megelőzően deviza-hitelt csak a magyar állam megbízásából az MNB vehetett fel, - ettől kezdve azonban már különvált egymástól a magyar állam és az ön-állóan gazdálkodó szervezetek (bankok, vállalkozások, társaságok, stb.) hitelfelvétele, adósságképzése, kezelése és nyilvántartása, vagyis innentől az államadósság összege nem egyezik meg a nemzetgazdaság adósságának összegével. Mint majd a következő tanulmányomban ezt látni fogjuk; a mai számadatokban szignifikáns eltérés mutatkozik meg.

De térjünk még vissza az államadósság kezeléséhez! Mint ismeretes, az ország (az állam) jelentősebb mértékű kül-és belföldi eladósodása 1982-től gyorsult fel; ettől kezdve vett fel az MNB egyre növekvő összegű hiteleket, - persze elsősorban a fizetési mérleghiány, illetőleg a deficites költségvetés (a vesztességgel gazdálkodó népgazdaság) kiegészítő megfinanszírozása céljából. A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között sajátos „munkamegosztás” alakult ki: az előbbi intézte a költségvetés, míg az utóbbi a hitelfelvételek és az adósságszolgálat ügyeit. Ilyenformán lassanként az MNB által - mint állam az államban - kezelt devizaösszeg forintban kifejezett értéke meghaladta az állami költségvetés összegét, ami jól mutatja az MNB pénzügyi szerepének rendkívüli jelentőségét, s kifejezi a felelősségét is.

A Horn-kormány által 1995-ben alapított Államadósság Kezelő Központ tevékenysége is „csak a költségvetés bruttó adósságából a belföldi rész finanszírozására terjedt ki, a külföldi adósság kezelésének átvétele még távlatilag sem merült fel” (idézet: az Állami Számvevőszék 1997. decemberi jelentéséből).

Látható, hogy az MNB szerepe kulcsfontosságú a magyar államadósság keletkezésében és kezelésében, ugyanakkor a Pénzügyminisztérium és az MNB közötti feladat-elhatárolások tisztázatlansága a két szervezet közötti „megegyezések” tárgyává silányította az egész adósság-kérdést. Ennek eklatáns példája volt az 1996-ban végrehajtott „adósságcsere”, amikor is az MNB 2 ezer milliárd forint összegben az állami költségvetésre terhelte az úgynevezett „O-ás”, nem kamatozó, 1996. előtt keletkezett devizahitelekből származó államadósságot, ami tovább növelte a költségvetés kamatterheit. „A helyszíni ellenőrzés tartalmi kapcsolatot próbált feltárni az MNB könyveiben lévő devizaadósságok és azok keletkezési okai között. Az MNB viszont nem mutatott be olyan dokumentumot, amely szerint devizaadósságának keletkezése, folyamatos változása az állami fel-adatok finanszírozásával közvetlen összefüggésbe hozható lett volna.” (Idézet: az előző bekezdésben említett dokumentum 36. oldaláról.)

2. A növekedés összefüggései, története

 

  1. Posztszocialista monopóliumok rendszere

 

A magyar nemzetgazdaság a kapitalizmus rendkívül speciális verziója.

A fejlett nyugat-európai és amerikai tőkés országokban a kapitalizmus több évszázad szerves fejlődése alapján, spontán mechanizmusok működése eredményeként, a szabad vállalkozásoknak a szabad piacon végbement szabad versenye (szelekciója) talaján alakult ki. Magyarországon mindez távolról sem így történt! A kapitalista fejlődés a II. világháború (1945.) után megtorpant, megszakadt, és szünetelt egészen az 1980-as évek végéig.

Az ún. reformkommunizmus (1982-1989.) időszakában a magyar állam, mint a társadalmi tulajdonban lévő nemzeti működő tőke „kezelője” egymás után vezette be azokat a központi intézkedéseket, szabályozó-változásokat és a legkülönfélébb tőkés módszerek, technikák, kategóriák alkalmazását (kétszintű bankrendszer, kisvállalkozások, váltó, kötvény, részvény-társaság, kft., ÁFA, SZJA, átalakulási és társasági törvény, vagyonérték-becslés, stb.), amelyek már kifejezetten és közvetlenül a kapitalizmusra való „áttérést” szolgálták, illetve készítették elő. A magyar gazdaság 1990-re „már megérett” a gazdasági rendszerváltásra, ami be is következett.

Említettem már, hogy a szocialista rendszerben nagyjából minden fontos termelő vagy szolgáltató funkció „egyetlen” nagyobb (trösztszerű) állami vállalathoz (távközlés = MATÁV, útépítés = Betonútépítő Vállalat, biztosítás = Állami Biztosító, hajózás = MAHART, vasút = MÁV, távolsági busz = VOLÁN, légi forgalom = MALÉV, élelmiszer-kiskereskedelem = KÖZÉRT, zöldség-kiskereskedelem = ZÖLDÉRT, olaj-és gázipar = OKGT, autóbusz-gyártás = IKARUS, gépjármű külkereskedelem = MOGÜRT, ízzógyártás = TUNGSRAM, villamos művek = MVMT, stb.) kötődött; és ezen az állami „monopolisztikus” szervezeti felálláson sajnos sokat nem változtatott az 1990-es évek kampányszerű privatizációja sem. Némi leegyszerűsítéssel minden maradt a régiben, mindössze annyi történt, hogy a nagyvállalatok átalakítása, s részvényeik értékesítése után a portfolió gazdát cserélt, és a magyar kapacitások a hozzájuk tartozó kereskedelmi hálózattal és piaccal együtt tőkés multinacionális társaságok tulajdonába kerültek. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy a mai magyar gazdaság üzemnagyság s tulajdonjog szerinti szerkezete alapvetően torz, hiszen szinte egyeduralkodó (80 %-os) a multinacionális cégek túlsúlya. Ezek a mamut-cégek a magyar államtól kapott kivételes kedvezményeik, valamint egyébként is „utolérhetetlen” tőke-erejük révén abszolút monopol-helyzetet élveznek; szinte rátelepszenek az egész piacra (amelyet teljes egészében uralnak, és globális méretekben fel is osztanak egymás között), ami eleve lehetetlenné teszi konkurens, tőkét felhalmozó magyar cégek, versenytársak kialakulását és felfejlődését. Ez a merev - posztszocialistának nevezhető - struktúra folyamatosan is újra-teremti a „félgyarmati” viszonyokat, amelyeknek az a lényegi sajátossága, hogy a magyar kis-és középvállalkozások maximum bérmunkás-bedolgozói lehetnek a multinacionális cégeknek, minek következtében a késztermékek profitja döntő hányadában a multiknál csapódik le, amelyet aztán az esetek túlnyomó többségében nem forgatnak vissza, hanem kiviszik az országból. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság termelésének cca. 70-80 %-át az említett nemzetközi társaságok produkálják; kézenfekvő a növekedésük, hiszen ehhez minden kedvező feltétel - szabad befektetés, kedvezmények és adópreferenciák, gyakran állami támogatás, olcsó ámde magasan kvalifikált munkaerő, monopol-vagy oligopol piaci helyzet, vámszabad-terület, még mindig alacsony ingatlan-árak, fejlett infrastruktúra, stb. - a rendelkezésükre áll. Magától értetődő, hogy amikor az állam megbízásából a KSH a magyar gazdaság növekedési teljesítményét méri, - voltaképpen a Magyarországon működő multik növekedési indexét mutatja ki, aminek a magyar teljesítményekhez lényegében semmi köze nincs. Némi malíciával és „futball-hasonlattal” élve, azt mondhatjuk, hogy a „magyar” gazdaság egy olyan „nemzetközi válogatott” csapat, amelyben a tizenegyből legalább 8 játékos külföldi „idegenlégiós”; miközben kétségtelen, hogy a futballisták mezeit, cipőit és a labdát is „magyar bérmunkás bedolgozók” állítják elő, a szintén külföldi eredetű (elavult) gépsorokon dolgozva...

 

2.2. Cserearány-romlás

 

Szóltam már az 1970-es évek (és az olajár-robbanás) kapcsán a csere-arányok romlásáról; aminek az a lényege, hogy az export-áraink lassabban nőttek, mint az import-árak. Valójában senki nem tudhatja biztosan; melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Vajon a cserearányaink romlása okozta-e a külkereskedelmi mérleg, és ezáltal a fizetési mérleg tendenciájában tartós negatívumát - s így a gazdaság, az állam fokozatos eladósodását a külföld irányában -; vagy éppen ellenkezőleg: az adósságszolgálatot teljesítendő, folyamatos forint-leértékeléssel (a forint csúszó leértékelését mostanában szüntette meg az Orbán-kormány!) ösztönöztük az exportot, ami a magyar munka értékének állandó, tudatos devalválását, vagyis a cserearányok „rontását” jelenti...?! Ezt az érték-romlást tulajdonképpen szemléletesen reprezentálja a forint/dollár vásárlóerő-arány folyamatos romlása is. 1990. óta napjainkig (tehát 12 év alatt) a paritás háromszoros romlást mutat.

A leköszönő Orbán-kormány működésének egyik büszkesége a rendkívül erős forint (már hírlik is, hogy a nemsokára hivatalba lépő új, Medgyessy-kormány az ennyire erős forintot már nem tartja célszerűnek fenntartani!), a másik pedig (a kettő persze összefügg!), hogy állítólag az erőltetett ütemű (4 év átlagában 3-4 %/év) GDP-növekedést a cserearányok romlásának megállítása mellett sikerült volna elérni. Amennyiben ez a tétel igaz - ezt majd a következő 4 év növekedési mutatói fogják igazolni, vagy cáfolni -, úgy rendkívüli áttörésről beszélhetünk, ugyanis a külkereskedelmi csere-arányaink és a forint paritása 1990. óta is egyfolytában romlanak, romlik; annak ellenére, hogy 1990. óta a GDP egyre növekvő hányadát a multik termelése adja. Saját, egymásközti nemzetközi cserearányaik vélhetőleg ugyanis nem romlanak; tán ezért állt meg a „mi” cserearányaink romlása is!

 

2.3. A fizetési mérleg hiánya

 

A magyar gazdaság növekedése 1990. előtt - főként a cserearány-romlás és a koncepció nélküli dollárhitel-felvételek miatt - is folyamatosan negatív fizetési mérleggel valósult meg; nem volt ritka az olyan év, amelyben a hiány elérte a 4 milliárd USD-t is. Az 1980-as évtized utolsó éveiben csőd közeli állapotba került a nemzetgazdaság; mérhető növekedés helyett stagnálás állt be, növekvő fizetési mérleg-hiánnyal. A gazdasági rendszerváltás már emiatt is szükségszerű és elkerülhetetlen volt, - a nemzetgazdaság gyorsstruktúraváltásra, szervezeti és tulajdonosi átalakításra kényszerült; a külföldi hitelezők általi szanálásra, reorganizációra, modernizálásra szorult. A szanálás kivételével mára nagyjából mindez megvalósult, s hogy a szanálás miért nem, illetve ez máig milyen következményekkel járt, arról a következő tanulmányomban: „A magyar államadósság és a privatizáció összefüggései” címmel írok majd. A rendszerváltást kataklizmaként éltük át. Az 1990. évben a magyar gazdaság teljesítménye katasztrofális mértékben visszaesett. A GDP - a bruttó nemzeti össztermék - az 1989. évi szint 60-65 %-ára zuhant vissza; a legnagyobb mértékű visszaesés a gépiparban és az építőiparban következett be. Az alapvető ok a KGST-relációjú üzleti kapcsolatrendszer teljes összeomlása volt. A legsürgősebb tennivalóként jelentkezett, hogy új, európai-úniós és egyéb tőkés piacokat kellett keresni és találni a magyar ipari és mezőgazdasági termelés rentábilis értékesítése céljából. Ennek érdekében a megválasztott Antall-kormány liberalizálta a külkereskedelmet, valamint haladéktalanul nekilátott az állami vagyonként „kezelt” társadalmi tulajdon kampányszerű privatizációjához. Az alapvető cél az ország fizetőképességének a megőrzése volt - bármi áron -, tekintve, hogy a rendszerváltó állam teljes egészében „átvállalta” a kommunista rezsimtől örökölt bruttó 20,5 milliárd USD külső adósság visszafizetését, illetve „jogfolytonos” szolgálatát. A kormány a fizetési mérleg hiányát és az adósságszolgálat kötelezettségeinek teljesítéséhez szükséges deviza összegét a privatizációból befolyó külföldi tőkebefektetések dollár-összegeiből kívánta fedezni, illetve biztosítani; tekintve, hogy a valuta-tartalékok is szinte teljesen kimerültek. Az elképzelés a következő volt:

  • Folyamatos adósságszolgálattal biztosítani az ország hitelképességét, hiszen a gazdaság modernizálása, szerkezeti átalakítása újabb hitelek felvétele nélkül kilátástalannak tűnt.

  • A gazdaság liberalizációja, reorganizációja, illetve az „állami” portfolió gyors és eredményes privatizációja (illetve adókedvezmények nyújtása) révén „becsalogatni” a külföldi tőkét, a befektetőket; s ezáltal szert tenni olyan mértékű, folyamatos tőkebevonásra, amely biztosítja a gazdaság talpra állítását, a termelékenység, a hatékonyság és a jövedelmezőség ugrásszerű növelését, ami majd (a folyamatos adósságszolgálat terhei mellett) kitermeli az újabb hitelek kamatait és törlesztő részleteit, valamint segít megteremteni a fizetési mérleg egyensúlyát is.

 

2.4. A kétfajta gazdaságpolitika

 

Mielőtt rátérnék annak részbeni bemutatására, mennyiben is sikerült a fenti célokat megvalósítani, - valami mást kell előbb tisztáznunk. Nevezetesen a magyar gazdaság rendszerváltás utáni újbóli növekedésének, pontosabban inkább „visszakapaszkodásának” lehetséges technikáit, módszerét, illetőleg az eddig tényszerűen megvalósult „kétféle modell” elvi különbözőségét.

Világos, hogy a rendszerváltás örökségéből eredően (valamint más okok miatt is) Magyarországon csak olyan növekedési modell alkalmazása tűnt célravezetőnek, amely még hosszabb időszakon át nagymértékben épít az állam közvetlen beavatkozására, hiszen gyakorlatilag a tőkés gazdaságra történő áttérés, az átmenet minden fontosabb tényezőjét állami vezérlettel, „a semmiből” kellett előteremteni. (Nem volt tőkés piac, nem volt szabad piaci verseny, nem voltak befektetők, óriási volt a készpénzhiány, új piacot kellett szerezni a magyar termékeknek, a felére zuhant az ipari termelés, nem volt tőzsde, sürgősen privatizálni kellett az „állami” vagyont, stb.)

Mint ismeretes; az állami beavatkozásra „épülő” szabad piaci gazdaság modelljét a nagy angol közgazdász, Keynes dolgozta ki, amely a lényegét tekintve ma is alapvető szisztéma a világ legfejlettebb tőkés országaiban, - más kérdés, hogy Keynes a módszerét éppen a fenyegető válságok ellen, azok elhárítására dolgozta ki, s azok a tőkés világban 1950. óta már (talán éppen ezért!) egyáltalán nem jellemzőek. Kétségtelen viszont, hogy 1990-ben Magyarország rendkívül súlyos válságot élt át; mint afféle „gazdasági állatorvosi ló”, egyszerre tucatnyi súlyos betegségben is szenvedett, tehát a helyzet gyors és hatékony beavatkozást, generális megoldásokat követelt. A keynes-i gazdaságpolitika leegyszerűsített lényege szerint: amikor a gazdaság pang, akkor állami beavatkozással sok pénzt kell pumpálni bele (fel kell fűteni); amikor „túlgyorsul”, akkor sok pénzt szükséges kivonni belőle (le kell hűteni). Ezt a módszert „stop-go” (ha túlgyorsul = stop; ha pang = go) gazdaságpolitikának is nevezhetjük, amelynek stílusos magyar fordítása: „Húzd meg, - ereszd meg!” - lehetne. A rendszerváltás utáni években a beteg magyar gazdaságot „a közgazdasági doktorok” mind a két, gyökeresen ellentétes módszerrel is egyszerre kezelték, vagyis egy-idejűleg „serkentették a vérkeringését”, amellett, hogy eret is vágtak rajta... Ez a kettős módszer a kampányszerű privatizációból, illetve a tőkebevonás mértékének horribilis összegeiből kézenfekvően következett. A beáramló külföldi tőke (dollár) jelentős hányada forintban, mint pótlólagos vásárlóerő jelent meg az éledező szabad piacon; munkabér, tőkés fogyasztás, gépek, berendezések, beruházások, illetve anyagok és egyéb fogyasztási cikkek vásárlása formájában. Magától értetődő, hogy a külföldi tőke évi milliárdos mértékű bevonása „túlfűtötte” (volna) az amúgy betegesen pangó magyar gazdaságot, ami mellesleg - minden „gondos” restrikció ellenére - részben be is következett; a gazdaság „lázas beteg” lett, ezt jelezte az időnként 30 % fölé is ugró, vágtató infláció jelentkezése. Miközben tehát az állam „gőz-erővel” privatizálta a nemzeti működő tőkét, s ezzel soha nem látott dollár-összegeket vonzott az országba (ami 1990-1993. között hatalmas, részint virtuális fellendülést is hozott!), addig a Magyar Nemzeti Bank folyamatosan restriktív monetáris politikát folytatott, vagyis csillagászati forint-összegeket vont ki a gazdaságból. Elsősorban a bemutatott kettős kezelés vezetett el oda, hogy a magyar gazdaság átalakulása (szocialistából tőkéssé) roppant ellentmondásokkal ment végbe: miközben a beruházási piac soha nem látott mértékű pezsgést mutatott, addig a lakosság fogyasztása minden évben jelentősen csökkent, - elsősorban a kétszámjegyű (és növekvő) infláció, valamint a bérkiáramlás visszafogása (a reálbérek csökkenése) miatt. De az alkalmazott restrikciónak „hagyományos gyökerei” is voltak.

Mikor a reformkommunista állam 1982-től fokozatosan növekvő mértékben adósodott el a külföldnek, akkor a hitelfelvételeknek a belföldi pénz-forgalmat (a fogyasztást) is bővítő hatását restrikciós pénzkivonással igyekezett kompenzálni. Amikor a rendszerváltás után (a privatizációs és egyéb tőkebefektetések révén) megkezdődött a külföldi tőke nagymértékű beáramlása, akkor ezt a pénzforgalom-bővülést az MNB „a szokott reform-kommunista módon”, restrikcióval reagálta le, holott merőben más esetről volt szó! Az 1990. előtti tőkés hitelek egy minden tekintetben reménytelenül nagybeteg, haldokló gazdaság „élőn tartását” próbálták finanszírozni, - ám az 1990. utáni tőkebeáramlás „a tetszhalott” gazdaságunk feltámasztását szolgálta. A mechanikus, téves MNB-terápia felesleges problémákat szült; olyanokat, amelyektől a magyar gazdaság még ma, 2002-ben is szenved...

Említettem, hogy az 1990. utáni növekedésünk („visszakapaszkodásunk”, - hiszen a GDP színvonala csak 2001-ben érte el újra az 1989-es szintet!) két, merőben ellentétes modell alkalmazásával „valósul meg”, - ismeretes egy konzervatív gazdaságélénkítő (go!), és egy szocialista, „reform-kommunista” restrikciós (stop!) verzió; attól függően, hogy éppen egy konzervatív (Antall-, Orbán-), vagy egy szocialista (Horn-, Medgyessy?-) kormány van-e uralmon. A valós helyzet azonban még ennél is rosszabb. Nyilvánvaló ugyan, hogy az Antall-kormány (amely nemzeti-konzervatív, és gazdasági téren „szabadelvű” gazdaság-élénkítő nézeteket vallott) eredeti elképzelései szerint egy nagymértékű, különösebb korlátok közé nem szorított gazdasági növekedést igyekezett menedzselni; ám a privatizációs, az államadósság-kezelő, a fiskális és a monetáris politikát, valamint a távlati és operatív intézkedéseket ugyanazok a „reformkommunista” körök, illetve tanácsadók dolgozták ki és hajtották végre, akik a restrikciót, mint egyetlen hatásos csodaszert „von Haus aus”, a hitelekkel együtt hozták magukkal... Elmondhatjuk, hogy az örökség - mármint az állandó restrikció öröksége - máig változatlan formában működik; még a konzervatív kormányok élénkítő intézkedései is rózsaszín látszattá szelídülnek (lásd: Széchenyi-terv valós hatásai), - ám a szocialista kormányok idején (lásd: pl. Bokros-csomag) ismét/mindig elemi erővel „kitör”, ha kell - ha nem, az új restrikciós hullám... Voltaképpen így 1990. óta is folyamatosan restrikcióban, megszorításban élünk; mintha attól kellene félnünk, hogy egyszer ledolgozzuk a lemaradást.

 

2.5. Orbán Viktor adósság-teóriája

 

Orbán Viktor, a Fidesz elnöke 1996. május 2-ikán Varga Domokos György kérdésére: „Kormánypozícióba kerülve a Fidesz mit kezdene az állam-adóssággal?” - a következőket válaszolta: „Számításaink szerint ma rendszeresen fizetni az adósságot, több gazdasági haszonnal és kevesebb kárral jár, mint ezt megtagadni. Az olyasfajta átütemezések amelyek az elmúlt két évben is megtörténtek szépen, csendben - tehát a rövid lejáratú hitelek átalakítása hosszú lejáratúvá -, továbbra is követhetőek. Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tőke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet, mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodni az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi kétmilliárd dollár egyelőre azonban lehetővé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósság-szolgálatot.” Korábban az Antall-kormány ugyanígy gondolkodott erről a kérdésről, - a beáramló külföldi tőkétől „várta” a fizetési mérleg hiányaiból keletkező adósság-növekedés szolgálatának tartós finanszírozását...

A kérdés a következő: (1) Szükségszerű volt-e a rendszerváltás után az adósságszolgálat továbbfolytatása, változatlan feltételekkel való átvétele a szocialista államtól? (2) Szükségszerű-e, hogy a magyar gazdaság kül-kereskedelmi-, és emiatt fizetési mérlege minden évben hiánnyal zárjon, akkor is, ha nem lenne „jogfolytonos” adósságszolgálat? Nem kétséges ugyanis, hogy a növekvő adósságszolgálat egy végeláthatatlan adósság-spirálba, lassan elviselhetetlen kamatterhek elviselésére kényszeríti a magyar gazdaságot, - ám legalábbis kétséges, hogy ez a folyamatosan romló adósság-pozíció akkor is fennállna-e, ha nincs örökölt adósság?!

Magyarán: az a kérdés, hogy önfinanszírozó-e, jövedelmező-e, önállóan működőképes-e, profittermelő-e, végül is megáll-e a saját lábán a magyar gazdaság, ha nem örökölt volna 20,5 milliárd USD külső adósságot?

 

2.6. A pénzforgalom valós iránya

 

A Demokratában megjelent Orbán-interjú kapcsán tanulmányt írtam „Orbán Viktor szupersztár” címmel, amely 1996. augusztus 8-ikán látott napvilágot, szintén a Demokratában. Ebben a következőket írtam a fentiekben idézett adósság-teória cáfolataként: „Ez tévedés! 1982. óta már a kamatokra vesszük fel az újabb hiteleket, tehát nem is az adósságot fizetjük vissza, hanem csak a kamatait. Kizárt dolog, hogy az adósság-kezelésnek ez a másfél évtizede begyakorolt módja a számunkra kedvező lenne! Akkor ugyanis az adósság-állomány csökkent, a GDP pedig nőtt volna. Mindezeknek azonban már 15 éve éppen az ellenkezője történik: a felvett hiteleknek nincs hozamuk, az adósság-állomány egyre nő, - 8-10 éve már a GDP is folyamatosan csökken. Nem az a baj vajon, hogy a Fidesz szakértői ugyanabból a restrikciós emlőből szívták magukba a pénzügyi ismereteket, mint az MSZP, vagy az SZDSZ szakértői?”

 

Az 1996. év szeptemberétől a Fidesz gazdasági szakértője lettem, s Varga Mihály, a gazdasági kabinet vezetője (ma: pénzügyminiszter) megbízásából felülvizsgáltam az állami költségvetés 1995. évi zárszámadásáról (a Horn-kormány első éve) szóló dokumentációt. Szeptember 16-iki jelentésemben a gazdaságpolitikai kötetben foglaltakról a következőket írtam:

„Persze, hogy a fizetési mérleg "romlásának ellensúlyozása" (1992-1994.) beszűkítette a monetáris politika cselekvési terét. Az éppen regnáló kormány ugyanis a gazdaság élénkítésén "fáradozott", - a pénzügyi lobby, a Magyar Nemzeti Bank pedig azzal ellentétes, pénzszűkítő taktikát folytatott. A hivatalos kormány a növekedést forszírozta, - az árnyék-kormány pedig a privatizáció gyorsítását, a fizetési mérleg stabilizációját. Az államadósság viszont tovább nőtt. Nem hihető állítás, hogy a külföldi tőke-és hitelpiacok, a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank) magatartása egyre tartózkodóbbá vált, hiszen újabb hiteleket kaptunk, - és a bruttó külső államadósság 1994-ben elérte a 25 milliárd USD-t. (...) Alapvetően reform-kommunista-voluntarista töltésű az első oldal alján található mondat, amely azt sugallja, mintha az állam kereteket határoz(hat)na meg a gazdasági növekedés finanszírozására. Az összefüggés éppen fordított: a gazdasági növekedés teremt automatikusan alapokat az egyensúly helyreállításához és fenntartásához. A növekedés tehát elsődleges, az egyensúly másodlagos. Az egyensúly a növekedés természetes eredménye. A növekedés természetes folyamat, a fogyás viszont betegségre utal. Kötve hiszem, hogy a vállalkozások dinamikusan növelték volna saját forrásaikat, és ezáltal sikerült volna lefékezni az államháztartás hiányának növekedését! Éppen az ellenkezője történt: a bankok egyszerűen semmilyen hitelt nem nyújtottak a vállalkozásoknak, helyette inkább államkötvényeket vásároltak, és azok kamataiból tartják fenn "működésüket". Látható tehát, hogy nem az állam finanszírozza az egyébként sem létező gazdasági növekedést, - hanem a bankok, a vállalkozások és a lakosság finanszírozza a túlköltekező államot. A jövedelem-kivonás, a pénzszűkítés tudatosan alkalmazott legfőbb eszköze: az infláció. A betéti kamat mértéke - őrület! - egyenlő az éves inflációs rátával. Az egyébként nem létező hitelek kamata pedig 35-40 %. (...) A 19-20. oldalon kiderül, hogy a bruttó külső államadósság nem csökkent, hanem nőtt, és elérte a 31 milliárd USD-t, - ami a GDP cca. 90 %-át teszi ki. (...) A mindenkori kormány a Magyar Nemzeti Bank jegy-kibocsátó, monetáris pénzszűkítő, valamint külső és belső állam-adósságkezelő tevékenységeit nem ellenőrizheti, csak az Ország-gyűlés. Az Országgyűlés viszont nem tudom, hogy ellenőrzi-e, és ha igen, akkor milyen mélységben és gyakorisággal. (...) A 4. oldalon - a javuló tendenciákkal ellentétben - az infláció gyorsulásáról esik szó. Véleményem szerint az MNB előre bejelentett ún. csúszó leértékelési árfolyam-politikája egyrészt mindenfajta árfolyam-spekulációk táp-talajává vált, - másrészt kifejezetten gerjesztette az inflációt. A forint ún. megerősödéséről szóló érthetetlenül magabiztos híradások és szakvélemények szerintem megalapozatlanok. Egy nemzeti valuta erejét soha nem a voluntarista "szakértői" trükkök határozzák meg, - hanem a tényleges nemzetgazdasági teljesítmények mögöttes ereje. A gazdasági növekedésről terjesztett vélekedések túl optimisták, - legfeljebb "stagfláció"-ról beszélhetünk. Egyébként is: az infláció valóságos mértéke lényegesen meghaladja a Kormány által beismert 24-25 %-ot. Mindezek együttes következményeként a közeljövőben várható a forint újabb, nagymértékű és váratlan leértékelése. (...) Az eddig elmondottakat összefoglalva megállapítható, a Kormány csak látszólag ura a gazdasági helyzetnek, az ún. stabilizációs csomagok (értsd: Bokros-csomag!) csak látszat-, vagy átmeneti eredményeket hoztak. A pénzszűkítő, jövedelemelvonó intézkedések hatására a folyó fizetési mérleg hiánya jelentősen csökkent, az állami költség-vetés deficitje stabilizálódott, a gazdasági növekedés megállt, - és a privatizáció felgyorsított befejezése hatására (értsd: az energia-szektor értékesítése cca. 4 Mrd USD-ért) a nettó külső államadósság 17 Mrd USD-re csökkenhetett, miközben a konvertibilis deviza-tartalékok összege 12 Mrd USD-re nőtt. A bruttó külső államadósság azonban 31 Mrd USD-re emelkedett. (...) Különösen aggasztóak az ország jövőben várható fizetésimérleg-és adósságkondíciói , mert:

  • jelentősebb privatizációs bevételek a jövőben már nem várhatók;

  • a tőkeemelés-jellegű befektetések beáramlása bizonytalan;

  • a külföldi befektetések „kivitt” éves jövedelme cca. 2 Mrd USD;

  • a vállalkozások külföldi hiteleinek összege cca. 1,5-2 Mrd USD;

  • a folyó fizetési mérleg várható hiánya cca. 1 Mrd USD.

  • Mindezek alapján prognosztizálható, hogy amennyiben az ország nem vesz fel újabb hiteleket külföldről (ez határozott optimizmus!), és egyébként minden más folyamat is változatlanul érvényesül, - a nemzetgazdaság bruttó konvertibilis külső adóssága 1996. végére akkor is elérheti a 36 Mrd USD-t. (...)

A Kormány - úgy tűnik - bűvös körbe került, kényszerpályára terelte saját magát, amelyről nemigen van letérés. A "szakértők" egy olyan elméleti "határozatlansági relációba" tévedtek, és járnak egyhelyben, miszerint Magyarország nemzetgazdaságának kívánatos növekedési üteme, és a még elviselhető egyensúlytalanság (fizetési mérleg-hiány) mértéke együtt, egyidejűleg nem határozható meg. Ha "fel-szabadítjuk" a növekedés ütemét, felborul az egyensúly, - ha tartjuk az egyensúlyt, akkor nincs növekedés. Ennek az ördögi körnek az alapvető oka az 1990-ben örökölt, és azóta is meredeken növekvő külső adósságállomány. Az adósság növekedésének azonban soha nem a gazdasági növekedés volt az oka, hanem éppen hogy a túlzott állami jövedelemkoncentráció-és elvonás, a monetáris restrikció. Az sem igaz, hogy az adósság kamatos törlesztésének a folytatása mindaddig a kisebbik rossz, ameddig több konvertibilis tőke érkezik az országba, mint amennyi kivonásra kerül. Évek óta több tőke megy ki, mint amennyi bejön.” (V.ö.: az Orbán-teória korábbi bírálatával.)

 

Varga Mihály képviselő úr megbízásából tételesen felülvizsgáltam az 1997. évi állami költségvetést is. Október 30-iki jelentésemben a következőket írtam: „Ami a pénzfolyam irányát illeti. A kormány, a költségvetés és a hivatalos statisztikák furcsa módon azt regisztrálják - azt állítják -, hogy a külföldi tőke valósággal feltartóztathatatlan folyamként ömlik be az országba. A valóság ezzel szemben az, hogy: az a pénz nem a miénk, tetejébe annak összegét az MNB - ráadásul devalvált forint formájában - úgyszólván azonnal ki is vonja a gazdaságból, magyarán szólva a külföldi befektetésektől valójában egy fillérrel sem leszünk gazdagabbak. Ugyanakkor viszont a rendkívül magas belső infláció, a cserearányok folyamatos romlása következtében a relatív értékvesztésünk, árfolyamveszteségünk olyan mértékű, mint- ha a pénz folyamatosan kifelé ömlene az országból. Emellett a pénz-folyam természetesen - kamatok, hitel-törlesztés, tőke-jövedelem formájában, valamint illegális csatornákon keresztül - a valóságban is kifelé irányul. (...) A szöveg továbbra is kitart a restrikció folytatása mellett, azon a „jogcímen”, miszerint a beáramló rengeteg külföldi deviza által okozott forintlikviditás-növekedést pénzkivonással kell ellensúlyozni. Tartok attól, hogy 1997-ben egyáltalán nem ömlik majd befelé az a rengeteg deviza, - másrészt, ami eddig beáramlott, az sem okozta a fogyasztásra fordított forint-források ugrásszerű bővülését. Legalábbis - nem a mienkét! A deviza ugyanis az államhoz, illetve a bankokhoz folyik be; ám a forintot tőlünk vonják el. (...) A költség-vetés adósságszolgálati kiadásai (202-203. oldal) 1997-ben ugrás-szerűen megemelkednek, és meghaladják a 800 Mrd forintot, ami a legkevésbé sem vall egyensúlyi helyzetünk javulására, bár az elmúlt két évben összes kínlódásunknak az egyensúly helyreállítása volt a célja.”

 

 

 

 

  1. 7. Költségvetési és privatizációs csődtömeg

 

Tavaly ilyenkor a friss felismerések szent dühe, a hirtelen rádöbbenések rettenete - mily optimista hevületek! - irányították a tollamat. Mi maradt mára?! Semmiből semmi. Országunkat romba döntötte a privatizáció.

A bolsevik rendszer lényege az intézményes népbutítás változatlan hevességgel, egyre újabb statisztikai-információs trükkök bevetésével folytatódik tovább.

Ebben kormánypártok és ellenzékiek egyaránt abszolút profinak bizonyultak. Ma ennyiben tényleg hétpárti diktatúrában élünk...

A kommunisták 1990-ben a kétséges jövőt bízták rá az Antall-kormányra, - 1998-ban azonban a nyilvánvaló kilátástalanságot készülnek örökül hagyni a nemzeti ellenzéknek (szövetségnek). Mily hívogató, reményteli távlatok ígérete ez!

Az ellenzék fékevesztett hatalomvágyában - készülnek már nagyon a revánsra! - se lát, se hall. A még érintetlen, s a már bepiszkolt egyformán vakon menekül - előre...

 

Harmadik út (Gidai), magyar út (Csurka), és/vagy konszolidált polgári fejlődés alternatíváját (Fidesz), végigjárhatóságát ígérik, - miközben a fenekük is kilóg a (bő-)gatyájukból. Az MDF, a KDNP, az MDNP - sőt, már az FKgP sem! - nem ígérnek semmit. Nincs koncepciójuk, amire ígéreteket lehetne alapozni.

Álmodik hát a nyomor! Ugyanis sem az ígéreteket, sem a koncepció-nélküliséget nincs már miből finanszírozni.

Nincsenek külön utak. Nem lehet utólag (!) előre okosnak lenni, mint ahogyan a Fidesz próbálja velünk elhitetni. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.

Csak a becsülettel vállalható, újabb évtizedes tisztes szegénység következhet, - vagy a hirtelen nemzethalál. Egyaránt óvakodjunk a demagógoktól, de az önjelölt forradalmároktól is: egy tőről fakadnak mindannyian!

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nézzünk bátran szembe a nyers valósággal!

 

Katasztrofális privatizációs csődtömeg

Nagyjából mindenünk ott és akkor siklott ki végzetesen, amikor Antall József az Állami Vagyonügynökség létrehozásával (1990.) szentesítette, intézményesítette (tehát legitimálta) a bolsevikok, és a velük az 1980-as évek közepétől szorosan összefonódott multinacionális tőke szabad rablását, amit fennkölt-tudományosan állami privatizációnak kereszteltek el. Az ezt megelőző ún. spontán privatizáció kismiska - és egész jó üzlet! - volt ahhoz a vad orgiához képest, ami az ÁVÜ, majd az ÁPV Rt. vezényletével kibontakozott.

Az egyébként hagyományosan rossz tulajdonos állam a társadalmi tulajdon (TT) magánosítása során még gondatlanabb gazdának bizonyult.

A csillagászati javadalmazással - vö.: harminc ezüstpénz! - örökös hallgatásra ösztönzött középszerű-tehetségtelen ÁVÜ-hivatalnokok az évek leforgása alatt valóságos tudományos módszertant és bürokratikus rendszert fejlesztettek ki a társadalmi tulajdon szemérmetlen szétlopásának tökéletes elkendőzésére és saját tevékenységük teljes titkosítására, a valóságos történések bármikori feltárásának eleve lehetetlenné tételére. Közben súlyos milliárdokat fizettek ki a KPMG-nek, a Deloitte/Touché-nak - vagy éppen természetben és pénzben a Co-Nexus-nak! - és egyéb tanácsadó cégeknek, többnyire valós egyenérték nélkül. Hacsak a jogilag szabályozott lopás és rablás technikájának elsajátítását nem tekintjük annak...

Ne beszéljünk valós vagy alaptalan feltevésekről, mindent elborító korrupcióról, az áron aluli eladásokról, a képtelen reorganizációkról, a titkos záradékokról, a falból kiírt vagy ki sem írt szánalmas tenderekről, a nemzetközi pénzmosásokról, a gyanús (ál)szerződésekről, a nyilvánvaló vesztegetésekről, mindenestül eltűnt iratokról és szándékos irateltüntetésekről, - beszéljenek ezúttal inkább számok, a száraz statisztikai adatok: az ÁPV Rt., a KSH, valamint az MNB saját adatai.

 

A Fidesz "Gazdaságpolitikai korlátok és lehetőségek" című kongresszusi (1997.) kiadványa lapjainak sarkaiban a szimbólum atavisztikus Conexus-embléma után-érzés (!), - ám amíg amaz az eredeti KAPCSOLAT, emez már csupán stílszerűen egy picinyke LABIRINTUS. De ez a lényeg: az egykori tudatos és totális össze-fonódásból mára csak az ösztönös rémület és az eszmei zűrzavar maradt meg a számunkra. Mára már majdnem minden szimbólum is értelmét vesztette...

 

A konferencia-füzetecske a 70. oldalon fontos adatokat közöl. Az ÁVÜ-ÁPV Rt. összes bevétele 1990. és 1996. között kb. 1000 milliárd forint volt. Összesen mintegy 300 milliárd forintot fordítottak a privatizáció "intézményes" és egyéb ki-adásaira, ami nagyrészt a tanácsadó cégek zsebébe vándorolt. No comment.

A vizsgált időszak 7 évében az állami privatizációs ügynökség a magánosítás bevételeiből összesen 723 milliárd forint költségvetési befizetést teljesített.

A füzet adatai szerint - forrás: az ÁPV Rt. - az 1990-ben eredetileg mintegy 3600 milliárd forint összértékű állami vagyon 50 %-a egyszerűen elveszett (értsd: ez vagyonvesztés). A megadott vagyonérték (melynek valós összege ennek legalább a duplája! - Cz. L.) 20 %-ára rúgó privatizációs-értékesítési bevétel pedig a mai árfolyamon számítva mindössze 4 milliárd USD-nak felel meg! Vagyis 7 év alatt összesen maximum 4 Mrd USD-vel csökkenhetett a bruttó államadósság az állami vagyon értékesítéséből származó privatizációs bevételek eredményeként, amennyiben a teljes bevételt adósság-csökkentésre fordították. (De azt is látjuk, hogy nem. - Cz. L.)Az ÁPV Rt. kezelésében még megmaradt vagyon névértéke cca. 1000 milliárd forint, amelynek legalább a fele csőd-portfolió.

Elvtársak, - érdemes volt?! The answer is blowin in the wind. Vagyonunkat is.

Hullámzó inflációval és fizetésimérleg-deficittel terhes stagfláció

A Magyar Nemzeti Bank 1997. évi (2) havi jelentése szerint - a Fidesz-füzet adataival megegyezően - 1989. és 1996. között a folyó fizetési mérleg összesített egyenlege 12,2 milliárd USD deficitet mutat. A legnagyobb fizetésimérleg-hiány 1993-ban (3,5 Mrd USD), 1994-ben (3,9 Mrd USD) és 1995-ben (2,5 Mrd USD) keletkezett. Ugyanezekre az évekre esik a forint erőteljes devalválódása is. Ami amiatt is érdekes, mivel a fizetésimérleg-hiány mértéke - miként az adósság-állomány nagysága is! - bizonyos összefüggésben elsősorban a mérési árfolyam kérdése. Az árfolyam (és annak változása) pedig hosszabb távon mindenekelőtt a belső infláció mértékétől (és annak változásaitól) függ. A nemzeti valuta (a forint) paritás-változása, árfolyamának romlása elsősorban annak következménye, hogy a magyar nemzetgazdaság (a GDP) növekedési üteme messze elmarad a fejlett tőkés országokétól. Termelékenységünk színvonala relatíve növekvő mértékben romlik, de miért? Külkereskedelmi cserearányaink romlása miatt. Mit jelent ez? Azt, hogy a tőkés partnerek ugyanúgy bánnak el velünk a kereskedelmi forgalom export-import tranzakcióinak árarányai tekintetében, akárcsak a multinacionális privatizátorok a magyar állam vagyonának magánosítása során. Mélyen ár alatt exportálunk, - és relatíve túl magas árakon importálunk. Gondoljuk csak meg! A privatizáció során a külföldi befektetők komplett gyárakat, vállalatokat kaphattak 20 %-os áron, vagy éppen feltőkésített bankot 1 forintért, - miközben ezekért az árakért a teljes magyar piac is az övék lett. A magyar munka, a magyar termék, a magyar vállalat, a magyar piac mérhetetlenül olcsó azon a nemzetközi piacon, ahonnan pedig elképesztően magas árakon vásárolunk meg (immár nyolcadik éve begyakorlott rendszerben) minden európai-úniós vagy éppen amerikai cikket. Az iparcikkek nem sokkal jobbak a magyaroknál, viszont tíz-húszszor annyiba is kerülhetnek. Az élelmiszerek pedig kifejezetten gyengébb minőségűek is...

Ez a folyamat, ez az ok-okozati összefüggés-lánc - a külkereskedelmi cserearány-romlás, a relatív és látszólagos termelékenység-csökkenés, a hullámzó mértékű belső infláció, a forint-devalváció - a halmozódó fizetésimérleg-hiány s így végső soron az államadósság növekedésének eredeti-valós magyarázata. Bármilyen más fejtegetés szemenszedett hazugság, demagógia: népbutítás.

 

A legsúlyosabb magyarázat azonban még hátravan. A cserearány-romlás, a belső infláció, a forint-értéktelenedés, a fizetésimérleg-hiány s a növekvő adósság csak tüneti jelenségek, illetőleg szükségszerű következményei valaminek! Valaminek, amiről soha nem esik szó. Miért van az, hogy a magyar munka egyre kevesebbet ér a nemzetközi piacon? Miért van, hogy eladni csakis veszteséggel tudunk, - mi-közben a nekünk eladók rendre ‘degeszre’ gazdagodnak?

Miért van az, hogy bármit veszünk, másnap csak a felénél is kevesebbért tudjuk eladni? Miért van, hogyáron, béren, tébén, vámon, adón, vételen és eladáson - munkán vagy semmittevésen -, egyszóval minden akciónk vagy reakciónk által: mindig mindenen, mindenért mi járunk rosszabbul?!

Mindezeknek az az egyszerű oka, hogy országunkat, nemzetgazdaságunkat, munkánkat és értékeinket, VÉGÜL MINKET MAGUNKAT IS a kommunista karanténból "kiszabadítva" (lásd: 1990. = rendszerváltás) egyenesen a szintén vörösen izzó multinacionális olvasztótégelybe dobtak (lásd még: az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás sikerével való hitegetés), ahol az árakat, a béreket, stb. már évtizedek óta kollektív, "demokratikus-többségi" politikai döntések határozzák meg, mely döntésekbe nincsen beleszólásunk.

NEM KÉRDEZTÉK, HOGY ELFOGADJUK-E A JÁTÉK-SZABÁLYAIKAT, EGYSZERŰBB MEGOLDÁST VÁLASZTOTTAK: LEFIZETTÉK NEMZETI ELITÜNKET, AKIK SZOLGAIAN ENGEDELMESKEDTEK... Országunk el-adósítása tehát tudatos nemzetközi politikai döntés volt, amelynek a végre-hajtásához a saját áruló elitünket használták fel kollaboránsként. A többi már egyszerű következmény...

Kísértetiesen cseng a fülünkbe a klasszikus lenini tétel, miszerint: "A politika és a gazdaság kapcsolatában a politikának van primátusa." Hazugság, hogy "gyenge gazdasági teljesítményünk", illetve növekvő eladósodásunk következménye, hogy a nemzetközi politika "ferde szemmel" tekint ránk. Sokkal inkább igaz, hogy a nemzetközi és nemzetek feletti pénzvilág tönkretette gazdaságunkat, hogy olcsón elorozhassa értékeinket és ránk sózhassa töménytelen bóvliját. Az elitünket pedig megtanította "jogilag tisztán" lopni és folyamatosan hazudni, mint a vízfolyás...

Áruló pénzügyeseink szájából szüntelenül áradnak a gyarmatosítók hazugságai.

Sajnos öngerjesztő hatású, hogy nemzetgazdaságunk főbb szereplői, a dolgozó és termelő lakosság, a vállalkozók - hiszen annyit hallják! - lassanként maguk is elhiszik, hogy buták, ügyetlenek, rosszul és drágán dolgoznak: ezért a nemzetközi piac "igazságos értékítélete" lassú kínhalálra veti őket.

 

A folyó fizetési mérleg 1996. évi tényleges hiánya 1,7 Mrd USD-t tett ki, ami az előző évekhez viszonyítva kétségtelenül némi javulás. Ennek érdekében azonban az egész társadalom olyan kényszer-áldozatokat hozott, ami - egyebek mellett - a termelési, az értékesítési (kereskedelmi), a vállalkozási és a beruházási kedvet is olymértékben visszavetette, minek következtében gazdasági növekedés nincs.

E tények már megmutatkoznak a külkereskedelmi mérleg folyamatos romlásában is, ami a fizetési mérleg újbóli hiány-növekedéséhez, felborulásához vezethet már 1997-ben is, de 1998-ban egészen biztosan. Ismét a jövőnket áldozták fel.

 

Reménytelenül fokozódó külső (és belső) eladósodás

Az adóssághelyzetünk javulása vagy romlása azon múlik, hogy’ alakul a nemzet-gazdaság jövedelemtermelő képessége, a GDP, a gazdasági növekedés. A kérdés nyilvánvalóan az: képes-e országunk továbbra is kitermelni az évtizedek óta reá nehezedő adósságszolgálati terheket, képes-e olymértékű GDP-növekedést elérni (többletjövedelmet realizálni), amiből a kamatok fizetése s a hiteltörlesztés össze-omlás veszélye nélkül finanszírozható. Az eladósodás eme történeti trendvonalán nyilván létezik egy inflexiós pont, amin túllépve a folyamat megfordíthatatlanná válik, és gyorsuló zuhanással a teljes összeomláshoz vezet...

Vajon túlhaladtuk-e már ezt a holtpontot, vagy sem?

 

A fizetési mérleg legfontosabb meghatározó tényezői:

- a külkereskedelmi (export-import) mérleg, a külkereskedelem cserearányai;

- az infláció mértéke, amely determinálja a cserearányokat és a valutaparitást;

- az adósságszolgálati terhek (kamat + törlesztés) aktuális kondíciói;

- a külföldiek tőkebefektetéseinek és profit-repatriálásainak egyenlege, továbbá

- az adott-kapott hitelek egyenlege, valamint

- a valuta-tartalék változása, illetőleg a privatizációs bevételek összege.

 

Az elmúlt közel 8 év során a korábbi alapképlet nem sokat változott. Az 1980-as években már az adósságszolgálat teljesítésére vettünk fel újabb és újabb külföldi kölcsönöket a Világbanktól vagy a Nemzetközi Valutaalaptól. Az utóbbi 2 évben (1995-1996.) a hitelfelvétel mérséklődött, az adósságszolgálat teljesítésének leg-főbb forrásává a privatizációs bevételek (lásd pl. az energia-szektor értékesítését) váltak. A külföldi tőkebefektetésekből származó valutabevételek jelentős hányada az ország valuta-tartalékait növelte.

Az MNB-tájékoztató adatai alapján vizsgáljuk meg a fizetési mérlegre ható főbb tényezők alakulását, és állapítsuk meg: folytatható-e tovább - 1998. után is - az elmúlt 2x4 év kormányzati külgazdaság-politikája?

 

1. A külkereskedelmi mérlegaz 1988-1991. közötti években közel egyenletes, minimális aktívummal zárt. Az 1992. évi passzívum még elhanyagolhatóan kicsi. Az 1993-1995. közötti 3 évben viszont felborult az egyensúly. A külkereskedelmi passzívum értéke évi 3 Mrd USD körül tetőzött, illetve a 3 év összegeként 9,324 Mrd USD-t tett ki, - miközben a gazdasági növekedés éppen ezekben az években volt a legmagasabb! Azt hihetnénk, hogy a GDP erőteljes növekedése okozhatta a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának a megbomlását, ámde ennek ellentmond a folytatás. A külkereskedelmi mérlegünk 1996-ban - még állítólagos stabilizációs sikereink ellenére is - ismét 2,645 Mrd USD passzívummal zárt, a GDP viszont 0,6 %-kal csökkent, vagyis hát az ország gazdasági teljesítőképessége szemernyit sem javult. Az áruforgalmi mérleg romlása 1997-ben várhatóan folytatódik, ami a fizetési mérleg újból növekvő deficitjében is kifejezésre juthat majd. A gazdaság pedig változatlanul stagnál.

 

2. A belső infláció1997-ben továbbra is 20 % feletti mértékű, ami pedig a csere-arányaink folytatódó romlását, a forint folyamatos leértékelődését idézi elő. Az USD árfolyama már 180 forint felett jár, és közelíti a "bűvös" 200 forintos határt. Csak történeti emlékeztetőül: 1 USD 1988-ban még csak mindössze 50 magyar forintot ért! A magyar valuta (HUF) romlásának átlagos mértéke így az elmúlt 8 évben 15 %/év volt. Érdekes módon az évi romlás mértéke eleinte hullámzott - "jó év, rossz év" -, ám 1993-tól évi 17-20 % közötti mértékben "stabilizálódott"...

 

3. A külső adósságszolgálat összegének növekedése szintén 1992-1993-tól vett drámai fordulatot. A ténylegesen teljesített adósságszolgálat (kamatfizetés + tőke-törlesztés) összege az 1990. évi 4 Mrd USD-ről 1996-ban 10,3 Mrd USD-re emelkedett, miközben a nettó kamatkiadás mértéke 8 év óta évi 1,2-1,4 Mrd USD körül stagnál! A kiugróan magas tőketörlesztést a privatizációs bevételek, első-sorban az energia-szektor 1995. évi értékesítése - mint soha vissza nem térő, egyszeri "lehetőség"! - tette lehetővé. A nagy összegű (4 Mrd USD) "soron kívüli tőketörlesztés" eredményeként az USD-ben kifejezett bruttó adósságunk trendje "megfordult": az eddigi "stabil" növekedés most diszkrét csökkenésbe váltott át. A hangsúly az "USD-ben kifejezett" és a "diszkrét csökkenésbe" kifejezéseken van. Az adósság efféle csökkentése ugyanis egyszeri, "mesterségesen előidézett" lépés, s mint ilyen, megismételhetetlen (!), mert nem a nemzetgazdaság teljesítő-képessége növekedésének a valós eredményéből, hanem csak az energia-szektor ‘hirtelen felindulásból elkövetett’ értékesítéséből származik.

Mindemellett az államadósság forintban kifejezett összege így is tovább nőtt, ha más miatt nem, hát a folyamatos árfolyam-romlás következtében...

A bruttó külső államadósság összege 1990-ben 21,27 Mrd USD volt, ami (USD = akkor 63,2 forint) 1.344,2 Mrd forintnak felelt meg. Ugyanez 1995-ben már 31,655 Mrd USD-t, - illetve (USD = akkor 125,7 forint) 3.978,7 Mrd forintot tett ki. Egy évvel később, 1996-ban pedig az adósság összege 27,646 Mrd USD - dollárban tehát csökkent -, ami (USD = akkor 152,6 forint) már 4.218,3 Mrd forintra rúg! Adósságunk tehát forintban kifejezve a rendszerváltás éve (1990.) óta 3,14 (pi-)szeresére, illetőleg 214 %-kal - folyamatosan - növekedett!

A nemzetgazdaság teljesítményét pedig - elvtársak! - egyelőre forintban mérjük, hisz saját bérünket, fizetésünket ma még HUF-ban kapjuk. Tetszetős statisztikai hazugság a dollárban kifejezett adósság jelentős csökkentéséről hencegni, ami közben a dollár kitermelése országunknak - hála Surányi úrnak, illetve a csúszó leértékelésének! - évente automatikusan 20 %-kal többe kerül.

Bruttó külső adósságunk ma is a GDP 63,6 %-át teszi ki. A GDP viszont 1996-ban - 0,6 %-kal - ismét csökkent, az adósság pedig 1997-ben újra csak nőni fog...

 

Itt említem, hogy a KSH Gazdaságelemzési és Informatikai Intézete tájékoztatója az 1997. évi gazdasági folyamatokról (1997/1-2.), a 2. oldalon "Mérséklődő külső adósság" címmel ellentmondásos, az MNB-adatokkal nem teljesen egyező, félre-vezető adatokat közöl: "Az elmúlt évben (értsd: 1996-ban) is jelentősen csökkent az ország külső adóssága." Aztán: "Az 1995. márciusában még 20-21 milliárd dolláros külső nettó adósság 1996. végére 14,3 Mrd USD-ra mérséklődött." Az MNB-tájékoztató adatai szerint a nettó külső adósság 1994-ben tetőzött (18,9 Mrd USD), majd 1995-ben 16,8-, illetve 1996-ban 14,3 Mrd USD-re csökkent. Mindeközben a bruttó külső adósság 1994-ben 28,5-, 1995-ben pedig 31,7 Mrd USD-re növekedett, ami aztán 1996-ban - az ismert okok miatt - 27,6 Mrd USD-re csökkent. Minden adat értékelése kizárólag politikai beállítás kérdése!

Mellesleg: az MNB adatai részben önmagukkal sem egyeznek, - vö.: egymással a 105. és a 106. oldalnak az 1995. évi bruttó és nettó adósságra vonatkozó adatait. Mindazonáltal: a nettó és a bruttó adósság változásának tendenciája "mindössze" amiatt tér el egymástól, merthogy a kintlévőségeink (követeléseink) az 1994. évi 9,6 Mrd USD-ről 1995-ben 14,8 (!) Mrd USD-re emelkedtek, ami ugye bagatell! Ami egyébként az államadóssággal kapcsolatos számadatok, tájékoztatások vala-mint a sajtóbeli közlések megbízhatóságát illeti, arra talán megfelelő illusztráció az alábbi idézeta KÁPÉ április 30-iki számában közzétett, Fekete Jánossal - a folyamatos eladósodásunk ‘atyjával’ - készített interjúból. KÁPÉ: "De tény az is, hogy amikor 1989-ben átadta ezt a kulcsot (ti. az MNB kulcsát), hazánk bruttó adósság-állománya 18-19 milliárd dollár volt, ami az elmúlt 8 évben 35 milliárd dollárra nőtt, vagyis csaknem megkétszereződött." Mire Fekete János: "A tények makacs dolgok. Ha arra kell választ adni, hogy vajon eladósodott ország lett-e Magyarország, és ártott-e a sok hitelfelvétel, akkor egyenesen és világosan azt kell mondanom, ez hasznos volt, ez nem ártott. Olyan vagyont, értékeket hoztunk létre, amelynek egy részét most értékesítettük, és több pénzt kaptunk érte, mint amennyi 40 év teljes felhalmozott adóssága."

Csupán emlékeztetőül: az egész privatizációból mindösszesen 4 Mrd USD valuta-bevételt (723 Mrd HUF) sikerült realizálni, miközben a bruttó államadósság már 1990-ben meghaladta a 21 Mrd USD-t. Ma privatizálható vagyonunk már szinte nincs is, az adósság pedig lassan újból eléri a 30 Mrd USD-t. Vagy a statisztika, vagy az újság téved nagyot, - Fekete János viszont bizonyosan. Olyan látszatot is kelt, mintha felhalmozott (és most privatizált) társadalmi tulajdonunkat kölcsönök felvételéből építettük volna fel, hoztuk volna létre. Ebből semmi nem igaz!

 

4. A külföldiek közvetlen tőkebefektetéseinek összege az 1989. és 1996. közötti

7 év alatt összességében 13,4 Mrd USD-t tett ki. Ezek az összegek - mivel "jog-folytonosan" a külföldi befektetők tulajdonát, tőkebetétjét képezik! - adósság-szolgálat céljára, kölcsöntörlesztésre igazából nem használhatók fel, viszont az ország valuta-tartalékát kétségtelenül jótékonyan növelik.

Ezzel összefüggésben felhívom a figyelmet Orbán Viktornak, a Fidesz M.P.P. elnökének egy súlyos "szakmai" (bár ő nem is közgazdász!) tévedésére, amely a Demokratában 1996. május 2-ikán megjelent interjújában látott napvilágot. Orbán Viktor kijelentése így hangzik: "Évi nyolcszázmillió-egymilliárd dollár külföldi tőke beáramlása szükséges ahhoz, hogy Magyarország jobban járjon, ha fizet (ti. adósság-törlesztést), mintha nem fizet. Ha ez alá a szint alá esik vissza a beáramlás mértéke, akkor el kell gondolkodnunk az adósság nem a szokásos eszközökkel való kezelésének kérdésén. A most beáramló mintegy évi két- milliárd dollár egyelőre azonban lehetővé teszi Magyarország számára, hogy összeroppanás nélkül teljesítse az adósságszolgálatot."

 

Az idézett vélekedés alapvetően téves, mert:

- a külföldi tőke beáramlásának mértéke újabban csökken;

- a fizetési mérleg hiányát átmenetileg és formálisan, mintegy mérlegtechnikailag

"finanszírozhatja" a külföldiek tőkebefektetése, de valójában és ténylegesen:

- csak valós privatizációs valuta-bevételek fordíthatók adósságszolgálati célokra,

a külföldiek közvetlen tőkebefektetései nem;

- privatizálható állami vagyonunk már gyakorlatilag nincs, így ez a valuta-bevételi

forrás lényegében tökéletesen kiapadtnak tekinthető. Egyébként:

- a privatizációs valutabevételek sohasem fedez(het)ték az adósságszolgálat (vagy

csak a tőketörlesztés) valuta-kiadási fedezetét; kivétel ez alól a soha vissza nem

térő 1996. év, a komplett energiaszektor eladása miatt. Másik energiaszektorunk

viszont nincs. Végezetül:

- önmagában kalandor, képtelen elképzelés az adósságszolgálat esedékes terheit a
külföldi tőkebefektetőkkel, azok pénzéből fizettetni meg és ki. Egy ilyesfajta
gondolat eleve hátsó szándékú, kvázi: "Fizessenek a gazdagok, úgy kell nekik, -
minek jönnek ide befektetni!" Ennél sokkalta egyenesebb megoldás halasztást,
vagy átütemezést kérni, esetleg a kommunista hitelfelvételekre hivatkozással,
kerek perec megtagadni a kölcsönök egy részének visszafizetését.

 

5. Magyarország külső követelés-állománya1990-ben 5,3 Mrd USD volt, majd elkezdett növekedni - 1993-ban közel 10 Mrd USD-t tett ki -, és 1995-ben már 15 Mrd USD-re rúgott. Adósaink - kik is lehetnek? - 1996-ban komoly összeget törleszthettek, ugyanis "kintlévőségeink" közel 2 Mrd USD-vel csökkentek, ami a fizetési mérlegünket - szinte "véletlenszerűen" - jelentősen javította. Az 1996-ban eszközölt soron kívüli hiteltörlesztésünk eredményeként a bruttó külső adósság-állomány 4 Mrd USD-vel, - a nettó külső adósságállomány pedig 2,6 Mrd USD-vel csökkenhetett.

Magyarország 1988. és 1996. között összesen mintegy 36 Mrd USD közép-és hosszúlejáratúhitelt vett fel, míg 30 Mrd USD tőketörlesztést hajtott végre.

Így a hitelállomány 8 év alatt 6 Mrd USD-vel növekedett, - minden privatizációs, illetve adósság-törlesztési erőfeszítésünk ellenére.

 

6. Magyarország valuta-tartalékai1990-ben mindössze 1,2 Mrd USD-t tettek ki, ami 1991-ben már 4 Mrd USD-re emelkedett. A tartalékok 1992-től 1995-ig folyamatosan növekedtek, - 1995. végére meghaladták a 12 Mrd USD összeget.

Valuta-tartalékaink 1996-ban jelentősen, - 2,3 Mrd USD-vel csökkentek. Ez feltehetőleg összefüggésben lehet a teljesített adósságszolgálat 1996. évi kiugró összegével, ami (1,7 Mrd USD előtörlesztéssel együtt) 12 Mrd USD-t tett ki!

Felmerülhet az olvasóban, miért is van szüksége Magyarországnak 10 Mrd USD nagyságrendű valuta-tartalék képzésére és állandó fenntartására, miközben közel 30 Mrd USD bruttó külső adósság után fizetünk minden évben növekvő adósság-szolgálatot?! Nem valami kapitális örültség ez? Természetesen ‘világhíres’ pénz-ügyeseink is követnek el nagy néha hatalmas hibákat, tévedéseket, - ám ekkorát úgyszólván sohasem. Tehát nem hibáról lehet szó!

Valószínűsíthető, hogy a valamirevaló külföldi tőkések csakis akkor eszközölnek jelentős összegű befektetéseket Magyarországon, ha megfelelő (esetleg titkos) garanciákat kapnak, hogy bármilyen nekik nem tetsző politikai fordulat esetén maradéktalanul kimenthetik (repatriálhatják) befektetett tőkéjüket. Valamirevaló bank csak akkor nyújthat nagy összegű középlejáratú hitelt, ha szintén megfelelő garanciát kap a kölcsön visszatérülésére. Ilyen biztosítékot jelenthet, ha a Világ-bank és a Nemzetközi Valutaalap kötelező mértékű tartalékképzést ír elő az adós Magyarország számára. A horribilis összegű valuta-tartalék (10 Mrd USD) tehát elsősorban "garanciális kötelezettség" vállalása lehet az aggódó tőkés befektetők és hitelezők kvázi megnyugtatására.

Ismét Orbán Viktornak szánom megjegyzésemet: a külföldiek tőkebefektetései, a kötelező valuta-tartalék semmiképpen nem használható - még átmenetileg sem - adósság-szolgálati célokra. Az adósság-szolgálat minden normális esetben a külkereskedelmi mérleg aktívumának valuta-bevételi többletéből teljesítendő, - ami csak erőteljes és stabil gazdasági növekedés, évi legalább 4-6 %-os GDP-növekedési ütem megvalósulása mellett biztosítható. Végszükség esetén (ritkán) persze az adósság-szolgálat teljesíthető a rendkívüli valuta-bevételeket produkáló privatizációs tranzakciók révén is. Épp ez történt 1996-ban, amikor is az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány értékesítette a komplett stratégiai energiatermelő-és szolgáltató szektort francia, német és olasz - jórészt állami - vállalatoknak, csak azért, hogy fizetési mérlegünk egyensúlya helyreállításának, valamint az adósság-állomány csökkentésének hamis látszatát keltse a tőkés pénzvilágban. E tranz-akcióval azonban minden profitképes eladható vagyonunk el is fogyott, - több privatizációs bevételre pedig a továbbiakban már nem számíthatunk.

Az adósság-szolgálat ideig-óráig teljesíthető újabb hitelek felvételéből is - éppen ez történt 1982. és 1992. között -, de ez egyáltalán nem normális. Mindazonáltal sajnos nagyon valószínű, hogy a továbbiakban Magyarország újból abnormális megoldásokra kényszerül...

 

Adósság-ügyben ez már a kommunisták második rettenetes öröksége

Az 1970-es és 1980-as években reménytelenül eladósították Magyarországot, - a belsőleg nem legitim, csupán a tőkés Nyugat-Európa és az USA számára szalon-képes kommunista kormányaink 20,5 Mrd USD adósságot halmoztak fel.

A felvett hiteleket döntő részben gazdaságtalan, megalomániás nagyberuházások megvalósítására, illetve a nemzetközi kommunizmus támogatására (pl.: "guruló dollárok"), a saját pártjuk, az MSZMP és tagsága jólétének finanszírozására, a kommunista elit fényűző életmódjának megteremtésére és állandó fenntartására fordították. A 20 Mrd USD adósságot 1990-ben békés rendszerváltás jogcímén ‘stande pityere’ ráterhelték az Antall-kormányra, amely zokszó nélkül átvette azt, - majd merész fordulattal ‘ráterhelte’ a népre, illetve a társadalmi tulajdonra. A spontán privatizációt szabályozott mederbe terelték, és minden korábban létre-hozott állami vagyont átlag 20 %-os áron értékesítettek a külföldieknek, azzal a megtévesztő indoklással, hogy a privatizációs bevételekből fizetik majd vissza a korábban felvett - nem legitim - adósságot. Ebből, mint tudjuk - nem lett semmi... A privatizálható vagyon eltűnt, a valuta-bevételek belefolytak a "nagy kalapba", - Magyarország bruttó adósság-állománya 30 Mrd USD-hez közelít. Az adósság-szolgálat évről-évre nő, a gazdaság stagnál, a külkereskedelmi mérlegünk megint romlik, a fizetési mérleg továbbra is deficites.

Az állam csillagászati összegű, meredeken növekvő belső adóssága a bankoknál halmozódik, az állami költségvetés egyre növekvő hányada improduktív kamat-kiadás; miközben a bankok virulnak, a felpumpálásukra csak az elmúlt 4-5 évben 600 milliárd forintot költött az állam.

Magyarországot távlatilag lényegében tönkretette az átgondolatlan magánosítás.

A Horn-kormány által végrehajtott totális privatizáció, az időzített bombaként ketyegő "garancia-vállalások" (500-600 Mrd forint értékben) nullára redukálták a következő kormány lehetőségeit, és valósággal megbénították az államot. A lét-fontosságú közművck (energiaszektor, vízművek, stb.) átgondolatlan eladásával teljesen kiszolgáltatták a lakosságot a multinacionális társaságok önző, profitéhes árpolitikájának.

A vállalt nemzetközi kötelezettségek, az Európai Únióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás előkészítése elképesztő kiadásokkal jár, amelyek finanszírozása ma éppolyan megoldhatatlannak látszik, akárcsak a mezőgazdaság egészének át-alakítása az európai úniós kívánalmak szerint.

A gazdaság felélénkítése azonban - minő paradoxon! - kizárólag a költségvetés kurtításával lehetséges. A vállalkozókra nem róhatók újabb adóterhek, mert egy ilyen intézkedés szükségszerűen a feketegazdaságot bővíti és hizlalja.

Új típusú szociálpolitika megvalósítására megint csak nincsen pénz. Az állami költségvetés, az ún. nagy elosztási rendszerek reformja el sem kezdődött, csupán módszeres szétverésük és spontán szétlopásuk folyik. A társadalombiztosításunk 1000 milliárd forintos nagyságrendű költségvetése immáron éppúgy a korrupciós szabadrablás játszótere (vö.: Simsa Péter Cser Ágnes ellen), miként az állami büdzsé egyes tételeinek (pl. iskolai oktatás számítógépesítése) jelentős hányada... A választások előtti összkép lehangoló és reménytelen. Az is bolond, aki politikai felelősséget vállal magára 1998-tól! Minden téren átfogó (vissza-)változtatások szükségesek, ami viszont megfelelő pénzforrások hiányában lehetetlenség.

A gazdaságpolitikai, a politikai mozgástér beszűkült, az új kormányt a cselekvés-képtelenség réme fenyegeti. A társadalmi tulajdont a pártállami lobbyk lopták szét, illetve nagyrészt bagóért kiárusították a külföldnek. Már semmink sincs. Hitel-képességünk is odaveszett, hiszen nem tudunk cserében jelzálogot ajánlani.

Az államot "kilóra" eladósították a bankoknak, emellett a konstrukcióját tekintve ‘fű alatt’ megvalósult az állami költségvetés és a társadalombiztosítás részleges, improduktív és rabló privatizációja. A lakosság életszínvonala immár kizárólag az önző nemzetközi profitérdekek kénye-kedvétől függ.

A belső és a külső eladósodás, a kamatrabszolgaság állandósításával "sikerült" konzerválni az "örökös bérmunka" intézményét, aminek az a lényege, hogy a magyar ember svéd jövedelem-adót és magyar tébé-adót köteles fizetni albán béréből, miközben európai-úniós és amerikai kacatokat kénytelen vásárolni, az eredetinél is sokkal magasabb árakon. Miközben megszokott, jó minőségű termékeink egyre olcsóbban, egyre nagyobb mennyiségben áramlanak külföldre, - adósságszolgálat címén... (Akár ha még mindig ‘háborús jóvátételt’ fizetnénk.) Az új kormány nem emelhet adót, le kell építenie az államot, a költségvetést, - noha pótlólagos források bevonására lenne szükség a vállalkozások, a gazdaság élénkítésére. Újabb hitelek kellenek, de ki fogja ezeket nyújtani, - ki és miből fogja ezeket visszafizetni? Hogyan lehet a semmiből aranyat csinálni?!

 

Vajon mi lehet a kommunisták hátsó szándéka, a valódi célja, hogy másodszor még szörnyűbb örökséget készülnek hagyni a minden bizonnyal következő újabb nemzeti kormánynak?! Nyilván a bázis-teremtés...

Arra apellálnak, hogy a nemzeti ellenzék kormánya - mivel ilyen örökséggel nem tudnak majd megküzdeni! - úgyis rövid úton megbukik.

Ezután pedig - a szokott módon - ismét előléphet egy új, nyíltan bolsevik tirannus, aki majd megzabolázza és becsületes munkára fogja ezt a lusta népet, mint tette ezt egykor a felejthetetlen Rákosi Mátyás!

Rövidebb-hosszabb "konszolidáció" után aztán majd megint elkezdődik az áldott liberalizáció s ha jól viselkedünk, hát majd jutalmul ismét mehetünk Bécsbe hűtő-ládát vásárolni.

És folytatódhat a "húzd meg, ereszd meg!", forog a kaleidoszkóp, meg nem áll a bolsevik csiki-csuki: kommunista diktatúrából liberális demokrácia, illetve vice versa, - az idők végtelenjéig.

 

 

    1. A Kormányprogram kritikája

 

Amikor a Fidesz 1998-ban megnyerte az országgyűlési választásokat és megalakult az Orbán-kormány; az eredetileg 40 pontban megfogalmazott feladatokat kormány-programmá bővítették, amelynek kritikájaként 1998. augusztus 1-jén a következőket írtam, az Új Idők című lapban:

„Ami a nemzetállam cash-flowját illeti: halmozott bruttó külső és belső adósság-állományunk összege cca. 45-50 milliárd USD-re rúg, ami a mai teljesítmények szintjén nagyjából 1 évi teljes GDP-nek felel meg. A külkereskedelmi mérleg passzívuma, illetve az egyre növekvő éhségű (és kamat-kötelezettségű!) költségvetési túlköltekezés miatt az ország fizetési mérlegének hiánya - hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de - állandóan fennáll. Tehát mindig újabb, megújuló/ bővülő hitelfelvételekre, vagy befektetési célú tőkebehozatalra szorulunk, az egyensúly tehát rendkívül labilis, illetve folyamatosan romlik. A szükséges sürgős intézkedések: (1) Stabil (új), értékálló forint (magyar valuta) megteremtése, a csúszó leértékelés végleges megszüntetése. Amíg a magyar valuta folyamatosan devalválódik, addig a tényleges felzárkózás az Európai Únióhoz matematikailag sem indulhat meg. (...) (5) A külső és belső államadósság teljes körű felülvizsgálata, "kezelésének" elvétele a Magyar Nemzeti Banktól, - erre a célra külön állami szervezet létrehozása. A felülvizsgálat eredményétől függően újratárgyalás, átütemezés, törlés, és/vagy moratórium, illetve egyéb könnyítések kérelmezése a külföldi hitelezőktől. Egyidejűleg a belföldi/magyar bankok számára az állami költségvetés finanszírozásának szigorítása, illetve teljes körű megtiltása.” Mint a felsorolásból látható; mára sok minden megvalósult, -több olyan pozitív irányú intézkedés is (pl. a forint csúszó leértékelésének a megszűntetése, 2001-ben) történt, amit az effektív kormány-program nem is tartalmazott, - államadósság-ügyben azonban máig nem történt semmi...

 

2.9. A Horn-és az Orbán-kormány öröksége

 

Az 1999. év szeptemberében „ismét” - néhány hónapra - a Fidesz (immár a kormánypárt) tanácsadója lettem. Domokos László, a Fidesz országgyűlési frakciójának gazdasági kabinetvezetője megbízásából felülvizsgáltam az 1998. évi költségvetés zárszámadásának törvény-tervezetét. Szeptember 20-iki jelentésemben az alábbiakat írtam: „A Horn-kormányidején ismét felerősödött az eladósodás, majd "kompenzációként megkaptuk" a Bokros-csomagot. Az államadósságot úgy csökkentették bruttó 4 Mrd dollárral, hogy eladták a komplett energiaszektort. További, 1,5 Mrd dollárnyi "csökkentést" is produkáltak, amikor a ciklus végén Surányi György MNB-elnök javaslatára "belföldivé forintosították" (2000 Mrd forint) a Nemzeti Bank „0-s adósságát”, jelentős kamattal is megterhelve ezáltal az állami költségvetést. Egyfajta egyoldalú forint-konvertibilitás jogszabályi és technikai megteremtésével az „államadósság” kategóriáját egzakt módon meghatározhatatlanná tették, mert az többé nem egyezik a nemzetgazdaság egészének adósságával, ami nagyobb. A pénzfolyamatok globális összegzése is megnehezült. (...) A zárszámadás jellemző adatai az alábbiak:

  • A fizetési mérleg hiánya 1998-ban 2,3 Mrd USD volt.

  • A fizetési mérleg hiánya 1999. első 7 hónapjában: 1,3 Mrd USD.

  • A magyar állam belső adóssága 6.166 Mrd forint. Külső adóssága bruttó 23,2 Mrd USD, ami a GDP 50 %-ának felel meg.

Ha belátjuk, hogy az állami költségvetés kiszolgáltatott az MNB-nek és a kétszintű bankrendszernek, amelyek az államkötvények révén a túlköltekező államot finanszírozzák; a bankrendszer pedig a külföldi kapcsolatokon keresztül kiszolgáltatott a külföldi hitelezőknek, akkor már könnyen átláthatjuk a következő összefüggéseket: (1) A külföldi tőke azért fektet be Magyarországon, mert hazai reálbérünk alig 1/5-e a nyugat-európainak, tehát a bérköltségek különbsége a számára extraprofit. (2) A magyar gazdasági növekedés (3-4 %/év) 80 %-át a multinacionális nagytőke hazai vállalkozásai produkálják. (3) A fizetési mérlegünk folyamatosan hiányos, a cserearányok meg nem szűnő romlása következtében. Termelésünk importja mindig drágább az exportnál, amit a forint meg nem szűnő leértékelése is biztosít, kifejez. (4) Az államadósságunkat így teljes egészében dollárban célszerű kifejeznünk, ami összességében 48,7 Mrd USD. A trükk az, hogy az adósság forintban ( = 11.785 Mrd forint, ami nagyjából az éves GDP!) inflálódik, miáltal automatikusan, folyamatosan nő, a munkánk pedig leértékelődik. Hozzáteszem, hogy amióta a nemzet-gazdaságunk más szereplői is korlátlanul és ellenőrizhetetlenül (emlékezzünk csak: a 2001. év zárásakor potom 1 milliárd euróval tévedtek a fizetési mérleg hiányának a regisztrálásában; amely hiba „egy nagy multinacionális cég téves adatszolgáltatása folytán következett be”!) juthatnak külföldi hitelekhez, az eladósodásunk felgyorsult.”

Érdemes néhány mondatot idéznünk is az 1998. évi zárszámadásból:

"A versenyképesség további erősödését lehetővé tette, hogy a vállalkozások jövedelmezősége tovább javult, felhalmozási saját forrásaik gyorsabban nőttek a GDP-nél. (...) Tovább enyhült az államháztartási centralizáció és csökkent az újraelosztás. (...) A tőke menekülése átmenetinek bizonyult, a forint árfolyama újra erősödni kezdett. (...) Folytatódott az infláció ütemének csökkenése. Ehhez a világpiaci árak mérséklődése (illetőleg a cserearány-javulás) és a körültekintő pénzügypolitika egyaránt kedvező feltételt jelentett. (...) A nemzetközi környezetben több helyen válsággócok alakultak ki, megkezdődött a konjunktúra lanyhulása. (...) Japán növekedési üteme egyenesen negatívba váltott. (...) Magyarországon a tőzsdei cégek részvényei nyomott áron cseréltek gazdát, a tartós befektetők érdeklődése lanyhult, a profitkivonás felerősödött, megnehezedett a nemzeti valuta árfolyamának a védelme.” - No és a lényeg: "A kül-földiek kezében lévő magyar állampapír-állomány 1998. augusztusig dinamikusan növekedett, majd a válság okozta bizonytalanság miatt hirtelen nagymértékű eladásokba kezdtek a külföldi befektetők, és csak október közepén kezdtek el újra vásárolni. Ám azóta töretlenül folytatódik az emelkedés, és december végén az állomány már elérte a 280 Mrd Ft-ot is."

Egyensúlyi jellemzők (172-173. oldal): "A külkereskedelmi mérleg hiánya 2,7 Mrd dollárt tett ki, 567 millió dollárral többet az 1997. évinél, és lényegében megegyezett a programban számítottal. (...) A külkereskedelmi mérleg hiányának előző évihez és a programhoz képest (!) megvalósuló többletét az okozta, hogy a prognózistól eltérően a kivitel és a behozatal lényegében azonos növekedése nem következett be. A valóságban folyó áron 1 pont, összehasonlító áron közel 3 pont negatív elnyílás jött létre a behozatal javára." (Nesze neked, "cserearány-javulás"! Romlik az meredeken; akárcsak azelőtt.) "A folyó fizetési mérleg 1997-hez képest 1,3 Mrd dollárral romlott. Az áru-devizaforgalom szaldója közel 400 millió dollárral lett rosszabb, mint 1997-ben."

 

A Fidesz-kormány regnálásának időszakában (1998-2002.) a gazdaság (a GDP) a „szolid konjunktúra” jegyében, átlagosan évi 3-4 %-kkal növekedett. Az állam adóssága mégis jelentősen emelkedett; a belső adósság elérte a 9.000 milliárd forintot. Az állam bruttó külföldi adóssága 24,9 Mrd USD; a magyar nemzetgazdaság bruttó külső adóssága pedig 32,7 Mrd USD, - a Magyar Nemzet 2002. január 19-iki közlése szerint. (Az euróban megadott adatokat átszámítottam USA-dollárra az összehasonlíthatóság érdekében.) Amennyiben a - külső és belső - államadósságot összevontan, egyetlen számmal próbáljuk kifejezni, akkor azt kapjuk (1 USD = 277 Ft), hogy az állam összes adóssága 24,9 Mrd USD külső + 32,5 „USD” belső = 57,4 milliárd USA-dollár, - szemben az 1998. évi 48,7 milliárd dollárral. Ez négy év alatt 18 %-os növekedésnek felel meg (s ez még nem is tartalmazza az egyéb gazdálkodó szervezetek eladósodását, ami 7,8 milliárd dollár)...

Tekintve, hogy - szintén a Magyar Nemzet adata alapján - a nettó állam-adósság 9,5 Mrd USD; ezt a számot a bruttó államadósság összegéből kivonva, adódik, hogy a valuta-tartalék összege (ami nagyjában-egészében 1990. óta befolyt külföldi tőke-befektetésekből keletkezett) 23,2 Mrd USD.

Ez a valuta-tartalék azonban nem a magyar állam tulajdona, hanem afféle „garanciális fedezet” bizonyos előre nem látható események, társadalmi kataklizmák (népfelkelés, forradalom, puccs, anarchia, „visszaállamosítás”, stb.) esetére, amikor is a külföldi befektetők elhagyják az országot, viszik magukkal a tőkéjüket, - legalábbis készpénz (visszavásárlás, kártalanítás díja az állam részéről) formájában. Ilyenformán a külföldi befektetések egy-fajta letétnek (betétnek) is tekinthetők, amelyek összegét adott esetben az állam köteles visszafizetni. Ha ez így van, akkor tulajdonképpen a valuta-tartalék (a külföldi betét) is egyfajta speciális „államadósság”, amely után az állam nem éves kamatot fizet dollárban a külföldnek, hanem amely profitot termel (mint működő tőke), amit persze a befektetők, zömmel dollárban, - ki is visznek az országból. A magyar állam összes adóssága így 57,4 + 23,2 = 80,6 milliárd USA-dollár, amely külső és belső adósságból, valamint a külföldi befektetések garanciális letétjéből (valuta-tartalékból) áll. Ezt az összeadást annál is inkább megtehetjük, hiszen az ún. belső adósság (mint a vásárolt államkötvények ellenértéke) túlnyomó részben szintén effektíve külföldi (multinacionális) cégekkel szemben áll fenn, amelyek történetesen Magyarországon, forintban működnek és gazdálkodnak, ám a profitjukat úgyis valutában repatriálják. Márpedig ismeretes, hogy a magyar gazdaság 80 %-ban az itt tevékenykedő multik gazdasági tevékenységével egyenlő...

Amennyiben az államadósság összesen 80,6 Mrd USD, továbbá ehhez jön még az egyéb gazdálkodó szervezetek külföldi adóssága, ami 7,8 Mrd USD, - megállapíthatjuk, hogy nagyjában-egészében 88,4 milliárd dollárra rúg az a tőkeösszeg (hitel, kölcsön, betét, portfolió, kötvény, stb.), amelynek a profitját minden évben teljes egészében ki is vihetik Magyarországról. Ha átlagosan 8-10 %-os profitrátával (kamat-jövedelemmel) számolunk, akkor beláthatjuk, hogy kb. 8 milliárd USA-dollár/év kamatot fizetünk a multiknak. De az is átlátható, hogy a 80,6 Mrd USD államadósság éves kamata is kb. 7,3 Mrd USD, ami (277 forinttal számolva) több mint 2.000 milliárd forintot tesz ki, - „csak” ennyi, közel 40 % az állami költségvetés évi kamatterhe...

Ez azt jelenti, hogy ennyi adót - 2.000 milliárd forintot - mindenképpen be kell „szedni” az állampolgároktól, hiszen ez az összeg „automatikusan” az állam hitelezőit illeti meg, minden évben. És akkor még nem történt semmi; az állam nem működött, nem fordított egy fillért sem szociális, egészségügyi és egyéb juttatásokra, nem finanszírozott és nem támogatott semmit, - csak kamatot fizetett a külföldnek, a multiknak, azért, mert befektettek nálunk.

Nem lehet csodálkozni, ha a fizetési mérleg tartósan deficites, ha az állam adóssága (külső, belső, stb.) állandóan nő, hisz’ az adósság törlesztésére már nem is futja; örül, ha az éves kamatokat valahogyan kifizeti! A kamat-költség 2.000 milliárd forintos összege egyébként minden egyes (mind a 10 millió!) állampolgárra évi 200.000.- forint terhet ró, ami azt jelenti, hogy egy négytagú családtól évi nettó (tehát adózottan) 800.000.- forintot vesz el az állam kamatfizetési kötelezettsége, - tehát „ennyivel kell többet dolgozniuk” annál, mintha „csak” a megélhetésüket kellene fedezniük. Ebből könnyen érthetővé válik aztán az is, miért marad mindig csak a pártok választási ígérete az adók jelentős csökkentése; - mert nem lehet csökkenteni...

Az adósságteher évről-évre tovább nő, ami viszont egyre meredekebben tovább növeli a kamatfizetési költség-terheket is, - ez az adósság-spirál.

Egyszer az adósságot is vissza kellene fizetni, ami majdnem lehetetlen.

 

Eddig a történet, itt tartunk ma, - 12 évvel a rendszerváltás után.

 

 

  1. Összefoglalás: A rendszerváltás előzményei

 

3.1. Gazdasági tényezők - az állam eladósodása

 

Miután a történetet „elmondtuk”; térjünk vissza az elejére és próbáljuk meg rekonstruálni a történteket. Tárjuk fel a fontosabb kauzális összefüggéseket és szűrjük le a szükséges következtetéseket: mi vezetett el idáig?!

 

Induljunk ki abból, hogy - noha a központosított gazdaságirányítás (az öt-éves tervek) csődje már 1980. tájékán eléggé nyilvánvaló volt - a reform-kommunista párt-és állami vezetés gazdasági fellendülést, konjunktúrát és jólétet ígért a társadalomnak még akkor is, amikor már (1982-től) javában folyt a külföldi (elsősorban világbanki) kölcsönök megalapozatlan, igazából fedezet nélküli felvétele, tehát Magyarország tudatos eladósítása! A rend urai ugyanis pontosan tudták, hogy a hitelként beáramló dollármilliárdok nem a gazdaság felvirágzását, hanem visszafordíthatatlan eladósodását fogják eredményezni. A „tudatosságot” legalábbis az alábbi öt motívum bizonyítja:

  • A hitelfelvételek minden népi legitimitás, országgyűlési jóváhagyás nélkül zajlottak (s zajlanak a mai napig is). Az ország állami költségvetése (mint cash-flow) tartalmazza ugyan a kölcsönök, az eladósodás kamatkiadási következményeit (mint növekvő folyó-kiadásokat), ámde mégsem lehet az egész nemzetgazdaság működését megrengető nagyságrendű hitel-felvételeket normális, hétköznapi pénzügyi tranzakcióknak tekinteni.

  • A milliárdos összegű dollár-hiteleket kezdettől fogva a Magyar Nemzeti Bank (ráadásul a maga nevében, mint állam az államban) vette fel, illetve intézte teljes körűen; amely Nemzeti Bank nem tartozik a mindenkori kormány (az állami költségvetés gazdája) felügyelete alá, - független attól, s így mindezen tevékenységéért csak az Országgyűlésnek tartozik felelősséggel. Az MNB tehát „kész helyzet elé” állította a kormányt.

  • A hitelfelvételek (vagy az import áruhitelei) egyáltalán nem a lakosság fogyasztásának javítását szolgálták, de még csak nem is olyan produktív beruházások finanszírozását, melyektől az export-termelés fokozását, a versenyképes termelő-alapok bővülését lehetett volna várni. A hiteleket túlnyomó részben olyan, hosszú megtérülési idejű infrastruktúrális, vagy improduktív fejlesztésekre (távközlési hálózatépítés, útépítés, hivatalok és irodaházak építése, közlekedés, honvédelmi célú beszerzések, stb.) fordították, amelyek gyors és közvetlen visszatérülése sohasem várható.

  • Kétségtelen, hogy a szocialista állam vezetői a saját szempontjukból, két rossz közül választhattak; vagy bejelentik a rendszer politikai és pénzügyi csődjét, már az 1980-as évek elején, - vagy „a menekülés előre” jelszó égisze alatt eladósítva az országot a fejlett Nyugatnak: igyekeznek saját uralmukat fenntartani, és minél „kényelmesebben berendezni” az utolsó éveket. Ez utóbbit tették, a hitelezők hallgatólagos beleegyezésével.

  • A népet (az 1980-as években még „nép”, - ma már „polgári” lakosság) az állam az eladósodás teljes, többévtizedes folyamatáról egyszer sem tájékoztatta, a rendszerváltás 1990-ben bekövetkezett pillanatáig, amikor is Németh Miklós (rendszerváltó, reform-kommunista) miniszterelnök kihirdette, hogy Magyarország külső államadóssága 20,5 milliárd USA-dollár. A diktatúra tehát mindvégig eltitkolta az ország valós gazdasági helyzetét a nép elöl, s kész helyzet elé állította az első szabad választás után a hatalmat átvevő demokratikus Antall-kormányt is.

A jelen tanulmányom - mivel a címe: A rendszerváltás 12 évének politikai gazdaságtana - keretei között nem foglalkoz(hat)om részletesebben a kor politikai elemzésével (ez egyébként is inkább egy szociológiai, politológiai dolgozat tárgya lenne), azonban a „politikai gazdaságtan” jelzős szerkezet „kötelezővé teszi” a tudatosság kimondását, hiszen egyfelől az „ösztönös cselekvés” puszta feltételezése is képtelenség egy mérnöki pontossággal előre megtervezett folyamat esetében (hiszen pontról-pontra máig minden éppen úgy történt, ahogyan „a rendszerváltók” azt kigondolták!), - másfelől a tudatosság kiiktatásával visszamenőleg érthetetlenné és értelmetlenné válik az egész történet, az előkészítő munka összes fontos mozzanata.

 

Elemi iskolai és középiskolai (sokszor még egyetemi!) tanulmányai alapján is - különösen a marxizmus máig ható, és mindent átható ideológiája és terminológiái szerint - azt gondolhatná az átlagember, hogy a történelem, a társadalmi haladás amolyan tudattalan folyamat, mint amilyennek az öntudat nélküli természet „vakon ismétlődő” folyamatai is látszanak. Azt tanultuk ugye, hogy egy adott termelési módon belül évtizedeken, évszázadokon át fokozatosan, szinte észrevétlenül (a háttérben) zajlik a termelőerők, a technika szakadatlan fejlődése, mennyiségi felhalmozódása, ami minőségi változáshoz vezet; a megnövekedett termelékenység mintegy kikényszeríti a termelési (tulajdon-és elosztási) viszonyok hirtelen megváltoztatását. Az uralkodó osztály (pl. rabszolgatartók) már nem képes a régi módszerekkel kormányozni; a nép, a tömegek pedig már nem akarnak a régi módon élni, - így kitör a forradalom, amely mint ösztönös, spontán lázadás (népfelkelés) elsöpri az irányításra alkalmatlanná vált hatalmat és hatalmi elitet, majd már a megtisztulás után, tudatosan felépíti az új társadalmi (pl. feudális) rendet, amely egy új, hosszabb periódusra biztosítja a konszolidált fejlődés anyagi és egyéb feltételeit. A tanultakból az „a lényeg”, hogy „mind a mennyiségi felhalmozódás (az evolúció), mind a hirtelen bekövetkező minőségi változás (a revolúció); spontán folyamatok eredményei, a tudatosság legfeljebb az új rend megteremtésében, a konszolidációban lép elő”.

Ez a történelmi tétel még Marx és Engels korában (koráig) sem volt minden probléma nélkül bizonyítható, illetve feltétlenül igaz, - bár kétségtelen, hogy a látszat igazolni látszott a marxista tanokat. Ám Lenin színre lépésével a történelem addigi „gyakorlata” gyökeresen megváltozott; az oroszországi „Nagy Októberi Forradalom” tudatosan, szinte előre megírt tudományos elmélet és gyakorlati forgatókönyv alkalmazásával döntötte meg a cári hatalmat, azzal a hivatalosan deklarált teleológikus céllal, hogy felépítse „az osztálynélküli” társadalmi rendet. Tették ezt ráadásul - „a leggyengébb lánc-szem elmélete” alapján - egy olyan történelmi időpontban, amikor a helyzet Oroszországban egyáltalán nem érett meg a forradalmi rendszerváltásra, hiszen a kapitalizmusnak még csupán a csírái voltak meg, - nemhogy nem a kapitalizmus klasszikus tőkés-munkás ellentéte jellemezte a viszonyokat, hanem sokkal inkább egyfajta „túlérett feudalizmus”, tőkés kezdetekkel...

A kommunizmus grandiózus kísérlete persze 70 év után végül is megbukott; ám a társadalmi folyamatok előrelátó, tudatos irányításának igénye és élő technikája - tetszik, nem tetszik - a sikertelen praxis gyakorlati eredménye.

 

A rendszerváltás - emlékezzünk csak Orbán Viktor miniszterelnök ország-értékelő szavaira! - tudatosan megfontolt, előre kitervelt folyamat legvégső mozzanata volt; a létező szocializmusról a pragmatikus kapitalizmusra való „áttérést” bizony több éves előkészítő munka alapozta meg. Ha nem látnánk tisztán az említett folyamat minden fontos állomását, mindegyik tételes intézkedését (amelyek mind a prekapitalista viszonyok kialakulását katalizálták, segítették elő, illetve vezették be, konkrét kormány-utasításra!), akkor egy józan ésszel teljességgel megmagyarázhatatlan, tendenciózus, „spontán eseménysorozat” előtt állnánk álmélkodva: miként történhetett, hogy a kommunista diktatúra a végső kétségbeesésében, miközben foggal-körömmel igyekezett megtartani a hatalmát, - a társadalmi tulajdon, a termelőeszközök privatizációja kivételével 1981. és 1989. között minden gyakorlati lépést előre megtett a kapitalizmus gyors, mielőbbi bevezethetősége érdekében?!

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy 1981. és 1989. közöttkét,látszólag spontán, véletlenszerű „politikai gazdaságtani” tendencia érvényesült: az állam eladósodása és a népgazdaság liberalizációja, mint felülről vezérelt folyamatok egyértelműen egy közvetlenül „kapitalizmus előtti” állapotot hoztak létre; a kapitalizmus bevezetéséhez már csak meg kellett nyomni a „rendszerváltás” és a „privatizáció” feliratú gombokat... Ha már beláttuk az eseménysorozat nagyfokú tudatosságát és tervszerűségét; be kell látnunk azt is, hogy: az állam eladósodása, a népgazdaság liberalizációja - természeti hasonlattal élve, mint a zajló folyó vizének vad, egyre gyorsuló rohanása a vízesés felé -, illetve a majd 1990-ben megvalósuló rendszerváltás és a privatizáció szervesen összefüggnek egymással, ugyanannak a megtervezett folyamatnak a részei: az előbbi kettő a szükséges, de nem elégséges feltétele az utóbbi kettőnek. Ahhoz, hogy a szocializmusból kapitalizmus lehessen, - privatizálni kellett a termelőeszközöket. A társadalmi tulajdont azonban csak a halódó szocialista állam - mint a tulajdon „kezelője” - felhasználása révén lehetett kampányszerűen privatizálni; ennek érdekében tehát eladósították az államot, amely így fokozatosan elveszítette a politikai függetlenségét...

Most már érthetővé vált, miért beszélünk eladósodás helyett eladósításról. Ugyanazon okból, amiért Orbán Viktor miniszterelnök az országot értékelő beszédében rendszerváltás helyett rendszerváltoztatásról beszélt...

 

  1. Külpolitikai előzmények - csillagháborús fegyverkezés

 

A XX. század történelmében egyáltalán nem ment ritkaság-számba, amikor egy adott országon belüli (pl. az orosz forradalom), vagy világpolitikai erők megpróbálták átrajzolni valamely társadalom belső szerkezetét, vagy éppen az egész földgömb politikai térképét. Emlékezetes például, hogy az I. világ-háborút követő trianoni békeszerződés „büntetésből” megfosztotta Magyar-országot eredeti területe és lakossága közel kétharmadától. De épp ilyen emlékezetes az is, amikor a II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés Magyarország nyugati határainál húzta meg a két világrendszer politikai választó-vonalát; a német „Anschluss”-szal annektált Ausztriát a nyugati, Magyarországot pedig a keleti életmód részévé tette, előre megpecsételve ezzel a két ország közötti gazdasági és társadalmi fejlődés különbségét, legkevesebb a következő 50-60 évre... Úgy is mondhatjuk, hogy az elmúlt század története sokkal inkább a globális világ-és társadalom-szervezés első, kísérletező szárnypróbálgatási jegyében telt el; egyszer’s mindenkorra megszüntetve a társadalmi fejlődés folyamatainak korábbi spontaneitását.

Az Atlanti Szövetség (a NATO) vezető tagországai, de elsősorban Ronald Reagan elnöklésével, az Amerikai Egyesült Államok részéről az 1980-as években nyilvánvalóan tudatos törekvéssé vált „a Gonosz birodalmának” „szalonképessé” tétele, demokratizálása, illetve ha ez nem lehetséges - tönkre tétele. Ebben az időben a Szovjetúnió ugyanis gazdaságilag kezdett megrokkanni, politikai értelemben pedig gyors erjedésnek indult. Félő volt, hogy amennyiben a problémáit kvázi magára hagyatva, „belső önfejlődés” révén kényszerül megoldani, - ismét a bolsevik párt kemény magja, sőt, a hadsereg tábornokai határozhatják meg „a konszolidáció” irányát, ami pedig a világháborús veszély felerősödéséhez vezethet. Egyidejűleg két, azonos célú „mentő folyamat” indult meg - egy belső és egy külső. Gorbacsov, az új főtitkár - felvilágosult gondolkodó és államférfi lévén - meghirdette a reform-kommunizmust, amelynek a két legfontosabb jelszava: igaz-mondás (glasztnoszty) és átalakítás (peresztrojka) volt. (Ugyanezek a jelszavak nálunk „egy lépésben, azonnal” a rendszerváltáshoz vezettek, - a Szovjetúnióban előbb gazdasági és politikai összeomlás következett, amit az államszövetség széthullása követett.) Az USA szenátusa a 80-as évek elején nagyszabásúcsillagháborús fegyverkezési tervet fogadott el, és a kormány neki is látott annak megvalósításához. Ennek lényege egy olyan elektronikus űrpajzs felépítése és rendszerbe állítása volt, amely a világűrből észleli, jelzi akármilyen ellenséges támadó rakéta kilövését, és haladéktalanul automatikusan gondoskodik a rakéták visszairányításáról a kilövés helyére, - „vissza a feladónak” alapon. A korabeli krónikák szerint a Szovjetúnió - amely kezdettől fogva fejvesztve tiltakozott a rendszer felállítása ellen - eleinte kétségbeesetten megpróbálta felvenni a szükséges „kontra-fegyverkezés” ütemét, ám az erőforrások, az utolsó tartalékok mozgósítása következtében a gazdasága összeroskadt. A külső csillagháborús fenyegetés, illetve a belső reformok erőltetése együtt „érte el” a kívánt hatást: széthullott „a Gonosz birodalma”, a Szovjetúnió...

A központi (moszkvai) utasítások megszűnésével lehetőség nyílott a varsói szerződés feloszlatására, Németország újra-egyesítésére; valamint arra, hogy a nyugati világ jóval keletebbre tolhassa ki a szabadság keleti határait, amint a Vörös Hadsereg kivonul (1990.) a megszállt Magyarországról is.

Nagyjából ez a kedvező külpolitikai körülmény-rendszer alapozta meg a magyar „rendszerváltás” megvalósításának a lehetőségét; amint azt Orbán Viktor miniszterelnök mondotta: „... hogy bátor politikai vállalkozók lelkes kis csapata megváltoztathassa a rendszert; hogy véget érjen a múlt, és végre elkezdődhessen a jövő.”

 

  1. Belpolitikai előzmények - a reform-kommunizmus bukása

 

Mint már említettem, - a gorbacsovi reform-törekvések Magyarországon is követésre találtak; bár nálunk „a rendszer átépítésének törekvése” koránt sem párosult azonnal a vezetés igazmondásra irányuló igyekezetével. Mint visszaemlékezhetünk rá; a magyarországi reform-kommunizmust végül is kibontakoztató Németh-kormány mindenekelőtt a külföldi diplomáciával volt elfoglalva: gyűjtötték a jópontokat (pl. a „disszidens” kelet-németek békés átengedése a határokon, stb.) önmaguk minél sikeresebb elfogadtatása és hatalmuk remélt átmentése érdekében. A belpolitikában a zűrzavar honolt. Legfőképpen egyrészt azért, mert a szovjet csapatok még nem vonultak ki az országból; másrészt azért, mert a reform-kommunisták sokáig két vasat tartottak a tűzben, - latolgatták az esélyeiket: átadják-e a hatalmat a több-párti demokráciának, vagy sem. Végül a Németh-kormány időszakának végén (1989.) az MSZMP kivonult a munkahelyekről, feloszlatta önmagát, és átalakult Magyar Szocialista Párttá, a Németh-kormány pedig kiírta az első szabad országgyűlési képviselői választásokat, 1990. tavaszára.

Mindezek a politikai események a keleti blokk minden országában, Magyar-országon is azt a reményt keltették, hogy az egypárti diktatúra megszűnt, s ez egész Kelet-Európában a kommunista reform-kísérletek végső bukását jelenti, ami a plurális és szabad, parlamentáris, polgári demokrácia kezdete.

A későbbiekben - 1990-től 2002-ig, napjainkig - sajnos kiderült, hogy a régi meggyőződés, mentalitás, módszerek és gyakorlat a reform-kommunizmus bukásával nem múlt ki, csak mint kripto-kommunizmus kísért tovább...

  1. Az adórendszer EU-konform reformja 1988-ban

 

E pont és a következő tartalma szintén meggyőző bizonyíték arra, hogy a magyar rendszerváltás gondolata egyrészt már jóval 1989-1990. előtt is fel-merült; másrészt arra, hogy a tőkés gazdasági-társadalmi szisztémára való áttérés elképzelése szükségszerűen párosult az Európai Únióba (korábban még Európai Gazdasági Közösség: EGK) való belépésünk koncepciójával; természetesen csak akkor, ha a KGST már feloszlott.

A Pénzügyminisztérium szakorientált (direkt erre a feladatra specializált, és felállított) munkacsapata már 1986-1987-ben kidolgozta az új adórendszer koncepcióját, - s Békesi László pénzügyminiszter elnöklő irányításával, Kupa Mihály főosztályvezető effektív vezetésével „kulcsra készen” meg is oldották a bevezetés minden legkisebb gyakorlati rész-problémáját is. 1987-ben a munkacsapat „utazó PM-misszióvá” alakult; s beutazván az egész országot, tematikus konferenciákat tartottak, ahol egyrészt „betanították” az állami vállalatok és intézmények pénzügyi és számviteli alkalmazottait az új adórendszer bevezetésével, alkalmazásával kapcsolatos gyakorlati tenni-valóikra, másrészt népszerűsítették az új adórendszert a vezetők előtt.

Az új adórendszert 1988. január 1-jétől teljes körűen be is vezették, ami a gazdálkodó, a költségvetési és az egyéb szervezetek számára rendkívüli problémákat okozott, - mind a szakvezetői/szakemberi ellátás terén, mind a vállalati információs/informatikai rendszerek átalakításában; legfőképpen azonban az áralkalmazásban, illetve a fogyasztói árak képzésében. Az új adórendszer bevezetését - amennyiben a magyar népgazdaságot olyan egységes, önmagában zárt és független rendszernek tekintjük, amely csak „input-output modellként”, a külkereskedelmi export-import forgalommal kapcsolódik más, külföldi gazdaságokhoz, és 1988-ban még éppen ilyen is volt! - lényegében semmi nem tette promt szükségessé. Formálisan azzal indokolták a bevezetést, hogy: „Most már épp itt az ideje alkalmazkodnunk a fejlett tőkés országok modern adórendszeréhez, - ami náluk hibátlanul működik, az nekünk is pont jó lesz!” De vajon ez volt a valódi ok?!

Vizsgáljuk meg közelebbről, miből is áll, miben más az új adórendszer!

Első ránézésre az a dolog lényege, hogy a modern állam alapvetően három adófajtából gyűjti be a költségvetés bevételeit: a gazdálkodó szervezetek nyereségéből (nyereség-, vagy profit-adó, ami megvolt), a kereskedelmi áruforgalomból (hozzáadott érték-adó, magyarul: általános forgalmi adó, ÁFA, - ami teljesen új volt), illetve a személyi jövedelmek progresszív adóztatásával (SZJA, - ami a mértékét és a progresszivitását tekintve merőben új volt). Az új adórendszerünk tehát alapvetően az általános forgalmi adóra és a személyi jövedelemadóra épült, megteremtve ezzel azt a lehetőséget, hogy a magyar áruforgalom (az árak), a személyi jövedelmek és az állami költségvetés bevételeinek főbb tényezői, elemei és képzésük kompatibilissá váljék azokkal a tőkés országokkal, amelyekkel kiterjedt üzleti, kereskedelmi és más pénzügyi (pl. hitel-)kapcsolatokat folytat, vagyis hogy a gazdasági tevékenység összetevői rendre megfeleltethetők legyenek egymás számára. Ezt nyilván a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, - továbbá „a színfalak mögött készülődő” európai-úniós csatlakozás írta feltételként elő; magyarán: Magyarország „rendszerváltása” és beintegrálása az Európai Únióba eldöntött tény volt, már 1986-1987-ben...

Hangsúlyozom: az új adórendszernek semmilyen más értelme - nem volt.

 

3.5. A társasági és az átalakulási törvények 1989-ben

 

A rendszerváltásra „készülő” pártállam nem csupán az euro-konform adó-rendszert dolgozta ki és vezette be jó előre (1988-ban), hanem a társadalmi tulajdont mindenfajta tollvonás nélkül állami tulajdonná téve (kezelői jogát tulajdonjogra váltva), a Dr. Sárközy Tamás jogász-professzor vezetésével működő munkacsoporttal kidolgoztatta az ún. társasági és átalakulási törvényeket, amelyeket 1989-től már be is vezettek és alkalmaztak.

Az ún. átalakulási törvény arra kötelezte az állami vállalatokat, hogy záros határidőn belül értékeltessék fel a vagyonukat valamely hites könyvvizsgáló céggel, s azután, az illetékes szakminisztérium jóváhagyásával, alakuljanak át egyszemélyes, állami tulajdonúrészvénytársasággá, vagy korlátolt felelősségű társasággá. A társasági törvény meghatározta az alakítható társaságok fajtáit, az alapítás és a működés feltételeit, a tisztségviselők funkcióit és felelősségüket. A törvények hatálybalépésének pillanatától így elvileg Magyarországon is uralkodóvá, meghatározóvá vált az egész tőkés világon (másfél-két évszázada, szerves fejlődés útján kialakult) azonos alapelvek szerint alkalmazott és működtetett egyetemes részvénytulajdon jogintézménye, annak személytelenségével együtt. Hangsúlyozom, hogy ezeknek a törvényeknek a szakszerű kidolgozása és joghatályos bevezetése még a létező szocializmus, a reform-kommunizmus utolsó éveiben történt; akkor, amikor még a valós céljukról csak találgatni lehetett, - tekintve, hogy a „közelgő rendszerváltás” konkrét mibenlétéről az átlagembereknek a leghalványabb fogalmuk sem volt. A törvények legalább is a következő célokat szolgálták, illetve valósították meg:

  • Előkészítették a társadalmi tulajdon átalakítását első lépésben az állam, mint „egyszemélyes tulajdonos” részvénytulajdonává, ami később minden privatizációs tranzakció elsődleges alapfeltételének bizonyult. E lépéssel tulajdonképpen a szocialista pártállam - még jóval az átalakulás(a) előtt - kisemmizte a magyar társadalom minden egyes tagját, a népi tulajdon „össztársadalmi” tulajdonosait; mert egy jogszabályi trükkel, tájékoztatás nélkül elvette tőlünk a működő tőkét, melyért „közmegegyezéses alapon” évtizedeken át dolgoztunk alacsony bérért, hogy utolérjük a kapitalizmust.

  • Innentől kezdve a rendszerváltó állam (amely minden tekintetben az előző állam „jogfolytonos jogutódjának” bizonyult) akkor, úgy, és annak adta el, illetve „privatizálta” a korábbi társadalmi tulajdonunk bármelyik darabját, - amikor, ahogyan, és akinek csak akarta, a megkérdezésünk nélkül. Ami utóbb, 6-8 éven keresztül a valóságban pontosan így is történt meg.

  • Ám nem csupán arról volt szó, hogy a szocialista állam „elvette tőlünk” a társadalmi tulajdonunk tulajdonjogát, de arról is, hogy az „ebül szerzett” tulajdonjogáról saját maga is készségesen, előre lemondott, hiszen az állami vállalatok kötelező társasággá alakítása csak egyetlen „értelmes” célt szolgálhatott: a majdani (a szinte azonnali), teljes körű privatizációt. Tekintve, hogy - a kapitalizmusban különösen! - annak van, és akkora „hatalma”, aki, és amekkora vagyon felett rendelkezik; megállapíthatjuk, hogy a szocialista állam vagyoni vonatkozásban is jóelőre és önkéntesen lemondott a hatalomról a rendszerváltó állam javára. Éppúgy, amint saját vagyonáról - privatizáció révén -, a majdani külföldi befektetők javára...

  • Mindazonáltal a legfontosabb mozzanatnak mégis azt a jogharmonizációt kell tekintenünk, amely - hasonlóan az új adótörvények által megteremtett euro-kompatibilitáshoz - Magyarországot potenciálisan bekapcsolta az egyetemes részvénytulajdon tőkés világrendszerébe, hogy aztán a jogi kereteket, formákat valóságos tartalommal is megtöltve, annak a szerves részévé integrálja nemzetgazdaságunkat. Az átalakulási és a társasági törvény bevezetése tulajdonképpen maga volt a rendszerváltás, a többi már csak szükségszerű következmény.

Nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás, mint politikai metamorfózis; elsősorban gazdasági hatalmi célokat szolgált: fel kellett törni a szocialista társadalmi tulajdon, mint „jogi kemény dió” csonthéjas burkát. A politika - mint tudjuk - a sűrített gazdaság. A jogi és a gazdasági hatalomváltást követte a politikai...

 

  1. Spontán nómenklatúrás privatizáció 1988-tól

 

A politikai rendszerváltást - ma így mondanánk: rendszerváltoztatást - tehát megelőzte annak céltudatos, tervszerű és megfontolt jogi és közgazdasági előkészítése; ami persze feltételezi, hogy a hatalomváltás jóval korábban már eldöntött tény lehetett. Akik az új adórendszer, illetve az átalakulási és a társasági törvények bevezetését 1986. táján elhatározták, csak biztosra mehettek, hiszen ilyen horderejű változtatásokat kizárólag a folytatás, a következmények tökéletes ismeretében hajthattak végre, - tehát pontosan tudták, mi következik majd 1990-ben, illetve közvetlenül a rendszerváltás után. A jövőkép tehát már a 80-as évek közepétől nagyjából ismert lehetett, de csak szűk, exkluzív (reform-kommunista) körben. Ez a kör céltudatosan készült a rendszerváltásra; arra, hogy a maga javára fordítsa az előnyöket, de legalábbis az információ, a tudás monopóliumát...

Emlékezzünk csak vissza! Amikor 1988-ban az állam bevezette a személyi jövedelemadót (az SZJA-t), akkor ez első körben a munkabérek és egyéb kereseti elemek (pl. prémium) ún. „bruttósítását” involválta, illetve tette szükségessé. Akik közel álltak a tűzhöz, azoknak (mint minden szentnek) maguk felé hajolhatott a kezük; többet bruttósíthattak maguknak, így sokkal jobban jártak, mint azok, akik nem voltak a rendszer kitüntetettjei. Valahogy így volt ez az „állami” vagyon privatizációjával is... Ha kicsit belegondolunk a következő „jogi” időrendbe, - mindjárt látjuk: valami nincsen rendjén!

  • 1988.: az új adótörvények bevezetése

  • 1988.: a spontán nómenklatúrás privatizáció „megkezdődése”

  • 1989.: az átalakulási és a társasági törvények bevezetése

  • 1990.: hivatalos gazdasági és politikai rendszerváltás, új kormány

  • 1990.: a szovjet megszálló csapatok végleges kivonulása

  • 1990.: az Állami Vagyonügynökség felállítása

  • 1990.: az állami vagyon állami privatizációjának megkezdése

  • 1992.: a privatizációs törvény hatályba lépése

A következő konzekvenciákat vonhatjuk le:

Az új adótörvények bevezetése után a párt és állami irányítás bennfentesei már pontosan tudták, hogy a reform-kommunizmus utolsó kísérletei is meg-buktak, kudarccal végződtek. Azt is tudták: hamarosan jön a kapitalizmus... Ami a legszembetűnőbb az idősorból, az az, hogy a spontán privatizáció már megkezdődött a reform-kommunizmus utolsó két évében, akkor, amikor még a rendszerváltás nem történt meg, s nem állhattak még fel a hivatalos „állami privatizáció” szervezeti és jogszabályi keretei sem. Külön érdekesség, hogy „a spontán vagyonszerzés folyamatának már megindult sodra”, a jogi szabályozás nélküli privatizációs gyakorlat hevülete eleinte magával ragadta az alig megalakult Állami Vagyonügynökséget is, hiszen már két éve hivatalosan folyt az állami vagyon kampányszerű állami privatizációja is, mire megszületett a tevékenységet szabályozó törvény!

A spontán privatizáció lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy „az állami tűz közelében munkálkodó” bennfentesek, a nómenklatúra tagjai előre kiválasztották, kiválaszthatták maguknak azokat a vagyonrészeket, amelyeket mint kommunistákból lett tőkések „a privatizáció során” saját maguknak, a saját tulajdonuknak kívántak megszerezni. Nyilván-való, hogy ez a kétszeresen is illegitim reform-kommunista „elővásárlási jog” mindenekelőtt azokat a személyeket „illette meg”, akik, mint a letűnőben lévő rendszer odaadó hívei, jelentős szolgálatokkal vívhattak ki politikai el-ismerést, s ezáltal váltak bennfentessé az állami vagyon önprivatizációjára irányuló trükkök menedzselésében is. Volt, akinek kft.-t alapított az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat (pl. Ötlet Kft.), - volt, akinek állami részvénytársaságot a Pénzügyminisztérium (Co-Nexus Rt.). Volt, aki nagy értékű ingatlant, iroda-házat, palotát szerzett magának; volt, aki komplett vállalatot, olyan bankhitel igénybevételével, amivel soha egyetlen saját forintját sem kockáztatta...

 

  1. Összefoglalás: a rendszerváltás következményei

 

  1. Az adósságszolgálat jogfolytonos átvállalása

 

A kelet-európai volt szocialista országok államainak mindegyike más és más pénzügyi helyzetben élte meg a rendszerváltás pillanatát. A lengyelek például már az 1970-es és 1980-as években végigélték „az államcsődöt”, s igaz, hogy rettenetes áldozatok (szinte „háborús” mértékű infláció, másfél évtizednyi szegénység, zuhanó életszínvonal és nélkülözés, stb.) árán, de átütemeztették a hatalmasra duzzadt államadósságot, sőt, a hitelezőik nagy részét el is engedték. A kettéváló Csehszlovákiának szintén sikerült elérnie az államadósság egy részének törlését. Romániának, amikor a Ceausescu rendszerét 1989-ben elfújta a forradalom, - nem volt dollár-államadóssága: igaz, hogy még Magyarországhoz képest is elképesztő szegénységben élt (és él még ma is) a nép, de a román állam nem vett fel hiteleket, így nem is adósodott el. A szintén szétesett Szovjetúnióból kivált Oroszország sok-tíz-milliárd dollárnyi államadósságot örökölt a bukott kommunista rendszertől, - ám ennek a nagy részét (Jelcin bábkormány-demokráciájának támogatása igen sokat ért, és sokba is került a Nyugatnak!) soha nem fizette vissza, de amit törlesztett, azt sem áruval, vagy készpénzben - hanem arannyal... Az orosz állam sokszázmillió dollárral tartozott - noch dazu - Magyarországnak is, amelynek a nagy részét barter-ügyletek keretében (elsősorban tengizi földgázzal) törlesztette, hosszú éveken át, az 1990-es években. Ezekből az ügyletekből szintén a szocialista nómenklatúra tagjai, mint újdonsült tőkés vállalkozók gazdagodtak meg...

Magyarország - amelynek egy főre jutó bruttó államadóssága a világrekord szintjéhez, vagyis Mexikóéhoz közelített - „eminens tanulóként” nem kért átütemezést. Az első szabad választások révén 1990-ben hatalomra került Antall-kormány felvállalta a bruttó 20,5 milliárd USA-dollár összegű adósság „jogfolytonos szolgálatát”, - csak hogy biztosítsa az ország hitelképességét. Tulajdonképpen ez sorsdöntő döntés volt, a végeláthatatlan adósságspirál „kezdő lökése”, első pillanata. Magyarország - amelynek akkoriban szinte nem volt valuta-tartaléka! - soha vissza nem térő esélyt szalasztott el, hogy kiszabaduljon a kommunista vezetés által felállított adósság-csapdából. Az esélyek azóta - elszálltak. Hiába sikerült az 1990-es években a kedvezőtlen struktúrájú adósság-állományt (az „örökölt” hitelek döntő hányadát magas kamattal terhelt, rövidlejáratú államkölcsönök tették ki) jóval „előnyösebb” szerkezetűre (hosszabb lejáratú, alacsonyabb kamatszintű „lakossági” és kishitelezői bankkölcsönökre) kicserélni, konvertálni, - utolérni már sosem fogjuk magunkat. Csak az arányok érzékeltetése végett, emlékezzünk: az 1990. évi államadósság egy lakosra jutó összege cca.200 ezer forintot tett ki; a mai, 2002. évi (belső + külső) államadósság = 57,4 USA-dollár x 277 forint : 10 millió lakos = cca. 1.600 ezer forint, - vagyis a 8-szorosára nőtt! Amennyiben 1990-ben - az egyébként is összeomló posztszocialista - gazdaságot nem terheli, már induláskor a folytatólagos adósságszolgálat fojtogató „plusz terhe”; akkor talán bebizonyíthattuk volna, hogy a magyar nemzetgazdaság képes önállóan megállni a saját lábán, és akár még romló cserearányok ellenére is képes önerőből visszakapaszkodni a GDP 1989-es szintjére, - tartós fizetésimérleg-hiány és jelentős eladósodás nélkül...

Ehelyett maradt a titkolódzás, a nemzetgazdaság összképének rózsaszínre festése, a növekvő kamat s adóterhek egyre képtelenebb, reménytelenebb felvállalása, „kitermelése” és kifizetése, - a végtelen adósság-spirál.

 

  1. A kelet-európai piacok elvesztése

 

Magyarország nemzetközi külkereskedelmi kapcsolatait 1990. előtt döntő mértékben a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) értékesítési relációk határozták meg, amelynek keretében a kelet-európai szocialista tagországok között kölcsönös tervben rögzített kontingensek alapján folyt az árucsere, bilaterális elszámolással. Mind a magyar precíziós ipar, mind a mezőgazdaság csak kisebb arányban rendelkezett olyan dollár-viszonylatú értékesítési lehetőségekkel, piacokkal (Nyugat-Európa, Közel-Kelet, stb.), amelyeken a magyar áruk minősége megfelelő árfekvést volt képes kivívni. A rendszerváltás időpontjában a magyar gazdaság szerkezetváltása még éppenhogy csak elkezdődött; igazából még 4-6 évig szüksége lett volna a technológiai felzárkózáshoz a biztos piacra (védőburára), amit a KGST - egyébként minden negatívuma ellenére - nyújtani tudott...

A KGST-tagországok „közös piaca” azonban a rendszerváltással - a varsói szerződés, a Szovjetúnió és/tehát a kommunizmus teljes körű eszmei és gyakorlati összeomlásával - egyidejűleg megszűnt működni. A tagországok egyike sem tudta, és egyike sem akarta már tovább fenntartani a kényszerű együttműködést, munkamegosztást. Ami kapcsolat, szerződés még fenn-maradhatott; azt egyoldalúan felmondta az Antall-kormány. Mindez rendkívül súlyosan érintette a magyar nemzetgazdaság egészét; mindenekelőtt a gépi nagyipart, a gépipart. Totális „mélyrepülés”, általános dekonjunktúra kezdődött, amely eltartott nagyjában-egészében 1993-1994-ig. A magyar nagyipar kapacitásai döntő többségükben megrendelések, s így munka és árbevétel nélkül maradtak. A korábban nemzetközi értelemben is sikeres nagyvállalatok - mint például az IKARUS, vagy a VIDEOTON - adósságot adósságra halmoztak, a minimumra korlátozták a termelésüket, s alapvető reorganizációra szorultak. Kétségtelen tény, hogy az elkerülhetetlen pénz-ügyi csőd szélén tántorgó, és megfelelő értékesítési piacok hiányában a biztos tönkremenés előtt álló állami nagyvállalatok egyetlen reménye csak a mielőbbi privatizáció lehetett; ami aztán minden esetben menetrend szerint be is következett, amikor már a cég üzletértéke elérte a minimumot. Potom, legtöbbször 20-30 %-os áron jutott a külföldi befektetők tulajdonába az ipar legértékesebb nagyvállalatainak a döntő többsége, s velük együtt az egész belföldi piac...

A kelet-európai piac összeomlása, a piacok szinte azonnali és teljes körű elveszítése meghatározó részben járult hozzá ahhoz a katasztrófához, amit a magyar gazdaság a rendszerváltás utáni első években átélt. A gépipar és az építőipar lényegében padlóra került; szinte a teljes kapacitás parlagon hevert, a sikeres vállalatok százai veszítették el üzleti értéküket, piacaikat és teljes kapcsolatrendszerüket. Egy-két év alatt megszűnt közel másfél millió munkahely, a GDP az 1989-es szint 60 %-ára zuhant vissza. Az élet-színvonal a növekvő munkanélküliség és a 30 % fölé felszökő éves infláció következtében néhány év alatt két évtizednyi hátrányba került...

 

  1. A társadalmi tulajdon elprivatizálása

 

Az „elprivatizálás” műszó persze nem feltétlenül tartozik a legszebb nyelvi kifejezéseink közé; ám eléggé meghonosodott, „átment” a köztudatba, s így megfelelően kifejezi, amit közölni kívánunk általa. A szó valamilyen vagyon-tárgy elbirtoklását, jogtalan eltulajdonítását jelenti, - de hogy mégsem lehet a lopás szinonimájaként használni, annak az az oka, hogy a lopást a törvény bünteti, az elprivatizálást azonban nem. Az állam - amikor rájött, hogy ő nem a legjobb tulajdonos - eldöntötte, hogy a nemzeti működő tőkét mindenestül, néhány ritka kivétellel magánkézbe adja, s ezt ráadásul „kampányszerűen” csinálta, ami óriási mértékben megnövelte a bennfentes pályázatok, vagyis az állami korrupció, esetenként a gondatlan vagy szándékos „tévedések”, hibák veszélyét, - ami szintén a közös tulajdon elprivatizálásához vezetett. Szigorúan elméletben persze létezik, létezhet „pozitív indíttatású”, sikeres magánosítás is; ám a magyar nemzeti működő tőke hirtelen, kampányszerű „végkiárusítása” - néhány elszigetelt esettől eltekintve - általában nem ilyen volt. Mint tudjuk; valamely vállalkozás valós értékét egyáltalán nem a mérleg aktívái, a tulajdonában lévő eszközök könyvi értéke, vagy ún. újraelőállítási értéke határozza meg, - hanem az üzleti érték (ma: részvény-árfolyam), ami a hosszabb időszak alatt kialakult, kiépített kapcsolat-rendszer, a sikeres üzletvitel (goodwill), a piaci részesedés és az elismertség függvénye. A kampányszerű állami privatizáció olyan időpillanatban érte a magyar állami vállalatokat, mikor üzleti értékük nemhogy a lehető legkisebb, de már szinte „negatív”, vagyis értelmezhetetlen volt. A kelet-európai piac összeomlása miatt a magyar iparvállalatok túlnyomó többsége elveszítette minden goodwill-jét, üzleti értékét, emellett reménytelenül eladósodott. Az állami meghirdetésre érkező, jelentkező külföldi befektetők, pályázók ilyen körülmények között átlagosan a könyvi eszközérték 20 %-át fizették meg vételárként, - mely árért nemcsak a vállalat vagyona, de teljes belföldi piaca is a tulajdonukba ment át. Az „elprivatizálás” szó ilyen értelemben elrontott privatizálást jelent; hiszen az értelmes ember, ha túl akar adni portfolióján, ezt a legkevésbé akkor teszi, amikor a „részvényeinek árfolyama” nulla felé közelít! Arról már nem is szólva; - miért volt szükség a rubel-elszámolású piacok felmondására közvetlenül a vállalatok privatizációját megelőzően?! Hiszen a KGST-piacaik birtokában még komoly üzleti értékkel rendelkeztek.

 

De menjünk még vissza az „elprivatizálás” szónak az elbirtoklással rokon-értelmű jelentéséhez! Mint ismeretes, - bizonyos vagyontárgyak esetében értelmezhető jogilag „az elbirtoklás” fogalma, ami azt jelenti, hogyha valaki „jóhiszeműen” bizonyos időn keresztül gyakorolja „a tulajdonosi jogkört”, és az igazi tulajdonos ez ellen valamilyen okból nem protestál: megszerezheti a tulajdonjogot adásvételi szerződés nélkül, tehát vételár kifizetése nélkül is... Az elprivatizálás, az elbirtoklás „minősített alapesetei” az alábbiak voltak:

  • Spontán nómenklatúrás privatizáció (pártállami-pártvezetői előjogok, mint „kvázi elővásárlási jog” érvényesítése; még jóval a törvényi szabályozás megjelenése előtt, annak teljes mellőzésével, vagy annak ellenére).

  • Valamilyen bevált, standard trükk (korrupciós bankhitel, „vagyonkezelési szerződés”, privatizációs lízing, menedzsment-szolgáltatás, exkluzív hitel a privatizálandó portfolió fedezetére, a társasági törvény kijátszása, stb.) alkalmazása, kivételezett belföldi pályázó vagyonszerzése céljából.

  • A piacait, goodwill-jét, saját tőkéjét elveszített magyar vállalat méltatlan leárazása (értéktelennek nyilvánítása) a külföldi pályázó részéről, - amit „más pályázó nem lévén” az Állami Vagyonügynökség végül is elfogadott, így a befektető „áron alul” szerezte meg a vállalat és piacai tulajdonjogát.

Mindezek az esetek nagymértékben hasonlatosak az „elbirtoklás” jogi tény-állásához, - hiszen a pályázók jóhiszeműségét senki nem vitatta, és a valós tulajdonos sem tiltakozott a privatizációs tranzakciók ellen. Rendkívül kevés ügylet került bíróság elé, és még kevesebb elmarasztaló ítélet született. Az esetleges korrupció, vagy más bűnesetek megtörténtét visszamenőleg már szinte lehetetlen feltárni és/vagy bebizonyítani, - annál is kevésbé, hiszen a bizonyító erejű dokumentumokat vagy „örökre” titkosították, vagy elő sem kerültek (vagy eredetileg nem is készültek ilyenek!), de a legtöbb esetben egyszerűen eltűntek. Az utókorra nem maradt más, csak a kétségbeejtően csekély összegű privatizációs árbevétel, - mármint a vagyon eredeti üzleti vagy bekerülési értékéhez viszonyítva. (A kérdéskör bővebb elemzését a már említett második tanulmányom tartalmazza majd.) Nem csoda, ha az eredeti tulajdonos nem tiltakozott a hűtlen kezelés büntetőjogi tényállását megvalósító privatizációs ügyletek ellen sem, - hiszen meg sem kérdezték! Az eredeti tulajdonos ugyanis a nép, az egész magyar társadalom volt, akit meg sem kérdeztek arról, hogy akar-e rendszerváltást vagy privatizációt, - csak egyszerűen kész helyzet elé állították. De a rendszerváltó, privatizáló kormány „kész helyzet elé” állította a parlamentet is, hiszen a privatizáció már évek óta folyt, amikor jogi legitimációt kapott a Privatizációs Törvény (1992.) formájában. Mint emlékezetes, - a privatizációt jogi értelemben elő-készítő, megalapozó és elindító Átalakulási és Társasági törvényeket még a Németh-kormány szavaztatta meg jóval a rendszerváltás előtt (1988.), a nem legitim országgyűléssel, hogy megindulhasson a spontán nómen-klatúrás privatizáció... Tulajdonképpen pont ezeken a furcsa jogtechnikai aktusokon múlt, hogy az eredetileg évtizedeken át társadalmi, össznépi tulajdonként deklarált nemzeti működő tőke „egyszer csak” állami tulajdonná vált, amit a rendszerváltó kormány azonnal privatizálni kezdett össznépi beleegyezés, illetve parlamenti jóváhagyás nélkül. A nép akaratát ezekben a „féllegitim” mozzanatokban tetten érhetően nem képviselte senki. Nem volt fórum, ahol a nép a tulajdonjogát érvényesíthette volna. Utólag pedig mindenki bottal üthette a társadalmi tulajdona nyomát...

A társasági törvény ismeretében némi analógiát vonhatunk: az ügyvezető igazgató saját hatáskörében értékesítette a társaság vagyonát; anélkül, hogy a tulajdonosok véleményét megkérdezte volna a tervezett ügyletről.

Ami ugyebár jogi nonszensz!

A kormány ugyanis csak a költségvetés (a büdzsé) bevételei és kiadásai felett rendelkezhet; a nemzeti vagyon privatizációja minimum országgyűlési hatáskör. Különösképp, ha a társadalmi tulajdon sorsa a tét.

 

  1. A nemzeti ipar és kereskedelem elveszítése

 

Napjainkban (2002. május elején) a legfontosabb politikai aktualitás, hogy a távozó, leköszönő Orbán-kormány átadja helyét a Medgyessy-kormánynak; az eddigi legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt szerepet cserélnek. Ámde az ország helyzetének átfogó értékelésekor egyetértenek abban, hogy a nemzetgazdaság kiválóan teljesít; nincs ok aggodalomra...

Az öröm „indokolt”, azzal a szépséghibával, hogy a bruttó hazai össztermék 80 %-át multinacionális cégek adják, amelyek többsége teljes egészében külföldi tulajdonban van; vagyis a portfolió, a tevékenység, az alkalmazottak, az árbevétel és a költségek, a fejlesztés, az árképzés, a piaci kapcsolatok, a piac és a profit, a vagyon, valamint a menedzsment feletti rendelkezés teljes joga az övék, - Magyarországnak mindebbe még csak beleszólása sincsen. A termelés és az értékesítés, a működés minden sikere a multiké. Vajmi csekély részesedést jelent a sikerből, hogy ezek az óriásvállalatok magyar földön, magyar dolgozókkal, magyar elszámolási és adózási rend szerint, részben magyar eszközökkel és anyagokkal (energiával), magyar forinttal fizetve működnek, és magyar kis-és középvállalkozók végeznek bérmunka-beszállítást a részükre. A lényeges kérdésekben ők döntenek!

A magyar nemzetgazdaság GDP-je tehát „külföldi irányítással” termelődik; ebben a mindenkori magyar államnak, kormánynak csak csekély része van.

Ha a multik termel(tet)nek - „növekszünk”; ha nem - nem... Ki is növekszik?!

A multik növekszenek - a GDP-nk csak egy szám! -; mi pedig dolgozunk...

Kétségtelen tény, hogy a mai globalizálódó világban igazából már nem sok értelme van egykor volt (talán igaz sem volt!) szép magyar közgazdasági sikerekről nosztalgiázni. Magyarország 2 év múlva talán már az Európai Únió egyik új tagja lesz; megszűnik a hagyományos megyerendszer, mint az ország megszokott közigazgatási struktúrája, - és átadja a helyét az Únió regionális szerkezeti rendjének. Még néhány év - ezen történelmi távlatban nem sokat változtat a nemrég kapott pár éves haladék - és a termőföldünk ismultinacionális tulajdonba kerül; tekintve, hogy tőkeerő, illetve tőkés vásárlóerő dolgában a magyar gazda nincs versenyhelyzetben velük. Ami gazdasági természetű, jelentőségű ügy; az lassan kicsúszik a kezünkből... A nemzeti büszkeség és az öntudat, a nemzeti teljesítmény „visszaszorul” a kultúra szűkebb területére; a nemzeti önrendelkezés a régiók szervezésére és tevékenységük koordinálására, a civil élet kiteljesítésére, a kultúrális hagyományok megőrzésére és továbbfejlesztésére korlátozódik majd.

A nemzeti nagyipar és a nemzeti kereskedelem - mind a tulajdonjogát, mind a nemzeti sajátosságait, azonosságát tekintve - örökre elveszett...

 

  1. A multinacionális társaságok monopolhelyzete

 

Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a nemzeti működő tőkénk 1990-es évekbeli erőltetett ütemű magánosítása során „odaveszett” a szocialista körülmények között felépített s felhalmozott nemzeti ipar és kereskedelem; hiszen egy ténylegesen szabad és független belföldi piac megteremtésével csupán idő kérdése lenne, mikorra épül fel újra - immár az igazi! - nemzeti ipar és kereskedelem. Valójában a megújulás esélye is elveszett, mert:

  • A belföldi piacunk nem szabad és nem független; hanem egy, a multi-nacionális óriásvállalatok által integrált és uralt globális világpiac része.

  • A magyar belföldi piacon működő magyar nemzeti vállalkozások tőkeerő tekintetében nem vehetik fel a versenyt a multinacionális társaságokkal; az értékesítési árakat így az utóbbiak határozzák meg.

  • A piacunkon nincs esélyegyenlőség; a magyar állam a legkülönfélébb preferenciákkal (direkt juttatások, adókedvezmények, vámszabad-terület, stb.) támogatja a multikat, amelyeket a hazai vállalkozások nem élveznek.

Ilyenformán a nemzeti vállalkozások még a belföldi piacunkon sem képesek versenyezni a multinacionális cégekkel, lemaradnak a versenyben, mind hátrányosabb helyzetbe kerülnek, s végül tönkremennek. Ez a kifejezetten nyílt állami kontraszelekció eleve lehetetlenné teszi a nemzeti ipar és a kis-kereskedelmi üzlethálózat bármikori regenerálódását, rekonstruálását. Mint tudjuk, - az állam „a tartós fizetésimérleg-hiányra van beállítva”, amit csak úgy tarthat folyamatosan kezelhető szinten, ha az évek átlagában legalább annyi külföldi befektetés (készpénztőke) áramlik be az országba, amennyi a halmozódó mérleghiány finanszírozásához (kompenzálásához) szükséges. Az államadósság így persze folyamatosan nő, ám mégis „megfelelhetünk” a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank hitelezői követelményeinek, amelyek az adósság nagyságát arányában, a GDP-hez viszonyítva rögzítik. Ha a bruttó nemzeti össztermék minden évben megfelelő mértékben nő, ez már önmagában megteremti a folyamatos eladósodás „további lehetőségét”, hiszen az adósság növekedése ellenére, - a GDP-hez viszonyított arány változatlan maradhat... Az állam emiatt kétszeresen is függ a multiktól:

  • A multik tőkeereje és befektető kedve biztosítja a készpénz folyamatos beáramlását, ami a fizetésimérleg-hiány kiegyenlítéséhez szükséges.

  • A multik (tőkeerejének, piaci részesedésének, profitjának, termelésének és értékesítésének) növekedése biztosítja a magyar GDP kívánatos ütemű növekedését - a „magyar gazdaság” növekedését -, ami lehetővé teszi a növekvő összegű, de szinttartó arányú külső adósság kezelését.

Nem lehet csodálkozni azon, ha a magyar állam a multikat preferálja a hazai vállalkozások támogatásával szemben, hiszen a magyar állam stabilitása - legalábbis pénzügyi értelemben - a multinacionális cégek jóindulatától függ.

 

A multik monopolhelyzete Magyarországon ma már a gazdasági élet, a piac minden szegmensére kiterjedő, meghatározó prioritás, - ez alól bizonyos értelemben még kivétel a mezőgazdaság, illetve a termőföld tulajdona.

Az ipar és kereskedelem területén az egyeduralom abszolút és kizárólagos.

 

  1. Növekedés helyett stagflációs visszakapaszkodás

 

A „stagfláció” közgazdasági műszó, ami a stagnálás és az infláció szavak sajátos összevonásából származik. Ezzel a műszóval szokták jelölni azokat a viszonylag hosszabb (5-10 éves) „növekedési” periódusokat, amelyekre a tartós dekonjunktúra és az inflációs láz (az eredménytelen túlfűtöttség) egyaránt jellemző. A rendszerváltás utáni 12 évünk - éppen ilyen szakasz... A tézist az alábbi megfontolásokkal igyekszem bizonyítani:

  • A GDP 1990. környékén az 1989-es szint 60 %-ára zuhant vissza.

  • A GDP 1989-es szintjét csak 2001. környékén értük el újra.

  • A magyar GDP-nek ma már a 80 %-át a multik teljesítménye adja.

  • A magyar GDP növekedése teljes egészében a multik teljesítményéből ered, hiszen a gazdaság további szereplőinek a hozzájárulása csökken.

  • Ebből következik, hogy a GDP profitjának 80-100 %-a a multik zsebébe vándorol, miközben „a magyar” teljesítmény a legjobb esetben stagnál, - tehát átlagában vagy „null-szaldós”, vagy stabilan veszteséges.

  • A rendszerváltás után az infláció „azonnal” évi 30 % fölé szökött fel.

  • Az 1990-1993. közötti szakaszt inflációs látszat-fellendülés jellemezte.

  • Az 1993-1996. közötti szakaszban erős dekonjunktúra jelentkezett.

  • Az 1990-1996. közötti éveket átlagosan 25-30 %-os infláció kísérte.

  • Az 1996-1998. közötti éveket stabilizáció és konszolidáció fémjelezte; - ennek eredményeként az inflációt is sikerült évi 20 % alá leszorítani.

  • Az 1998-2002. közötti szakaszban szolid konjunktúra jelentkezett - évi 3-4 %-os átlagos növekedéssel -, az infláció 10-12 %-os szintre csökkent, s az MNB megszüntethette a forint csúszó leértékelését is.

  • A ciklus utolsó évében már ismét negatív tendenciák mutatkoztak: lassult a növekedés, és megint felgyorsult az eladósodás. Vagyis az eleinte még gyors növekedés „újból megbosszulta magát”; a fizetési mérleg pozíciói ismét romlottak, csökkent a beáramló külföldi tőke összege, - s lanyhult a beruházási és a befektetési hajlam. Egyelőre „túlfűtöttségi jelek” nélkül...

  • Ami az inflációt illeti, - e tekintetben nem árt némi „egészséges” kétely, illetve szkepticizmus. Tekintettel arra, hogy nem csupán az államadósság GDP-hez mért százalékos aránya, hanem az infláció alacsony szintje is európai integrációs „belépési követelmény”; érthető, hogy az infláció volt az Orbán-kormány „támadásainak” egyik fő célpontja. Ebből következik, hogy az infláció évi 10 % alá mérséklése nem elsősorban „az egészség” örvendetes jele, hanem sokkal inkább olyan „erőszakos intézkedéseké”, amelyekkel átmenetileg sikerült „a lassanként magától megszűnő infláció” látszatát kelteni. A valós infláció ma is legalább 10-15 %-os mértékű.

Stabil növekedési pálya helyett tehát a magyar nemzetgazdaság az elmúlt 12 évben egy olyan „stagflációs pályára” állt rá, amelynek ugyan lehetnek látszólag „kedvezőbb” szakaszai, de az eredendően is fennállt (a fizetési mérleg tartós hiánya, az állam külső és belső eladósodása, a monetáris restrikció és a fiskális gazdaság-élénkítés ellentmondása, a túlfűtöttség inflációt gerjesztő hatása, végletes függés a külföldi hitelezőktől és a multi-nacionális cégek növekedésétől, stb.), alapvető problémákat nem sikerült felszámolni. A nemzeti működő tőke viszont visszaszerezhetetlenül eltűnt, elveszett, - akárcsak a rendszerváltás keltette valamennyi illúziónk...

 

  1. Összefoglalás: a megoldatlan problémák

 

  1. Polgárosodás helyett vagyoni polarizáció

 

Magyarország a II. világháborút közvetlenül megelőzően közepesen fejlett, erőteljesen iparosodó, polgárosodó országnak volt tekinthető; a gazdasági fejlődés szélsőséges ellentmondásai, s nyilvánvaló negatívumai ellenére is. A II. világháború után az ország azonnal szovjet megszállási övezetté vált, s így a szovjet szuronyok védelme alatt uralomra jutott kommunista diktatúra felszámolta az összes kvázi-polgári vívmányt. „Osztálynélküli” társadalmat akart létrehozni; pontosabban a munkásosztály (és a vele „szövetséges” parasztság) hegemóniáját, ami - tekintettel az alapvető termelőeszközök társadalmi (!) tulajdonára - nem tűrte el a vagyonosodó polgárság, vagy a földbirtokos nagygazdák („kulákok”) működését, jelenlétét, sőt, a létét sem...

A dolgozó nép (munkások, parasztok, értelmiségiek, stb.) tagjai túlnyomó részben állami alkalmazottakká váltak; a parasztok nagy részét a földjükkel együtt bekényszerítették a termelőszövetkezetbe, a többieket az állami gazdaságokba tömörítették. Nem voltak többé kizsákmányoló tőkések, csak a szocialista állam és a dolgozó nép, - a termelő vagyon nélküli tömegek.

Megszűntek a polgárok és a nagygazdák, - megszűnt hát a polgárosodás...

 

A rendszerváltás így 1990-ben egy olyan Magyarországon köszöntött be, mely közel 50 éves hátrányba került a globalizálódó világ polgárosodásával szemben. Márpedig a megbukott szocializmust csak úgy válthatta fel (újra) a kapitalizmus, ha az alapvető termelőeszközök (a nemzeti működő tőke) megint magánkézbe, praktikusan polgári kézbe kerülnek...

Polgárság azonban nem volt!

Épp ez az a sarkalatos pont, ami mutatja a magyarországi „rendszerváltás” alapvetően művi, mesterséges, nem szerves polgári fejlődésen nyugvó, - felülről és kívülről elhatározott, meghatározott és vezérelt voltát; hiszen a kapitalizmust a világtörténelemben azelőtt mindig a feltörekvő, vagyonosodó polgárság hozta létre, vívta ki, azért, hogy a gazdasági hatalma alapján és mellé megszerezze a vezető pozíciókat, a politikai hatalmat is. Kézenfekvő persze, hogy a rendszerváltást azonnal, mintegy „gombnyomásra” kellett (?) megvalósítani, - nem lehetett (?) megvárni, amíg a nemzeti polgárság majd néhány évtized alatt kifejlődik a semmiből...! A polgárság lényege a vagyon, a saját tulajdonban saját profitot termelő működőtőke. Nemzeti működő tőke volt ugyan - mintegy 8000-10000 milliárd forintnyi becsült összértékben -, de nem polgári magánkézben, hanem a rendszerváltó állam „tulajdonában”. A rendszerváltás „hirtelen felindulásból elkövetettségét” szintén jól mutatja az a nagyfokú elvi bizonytalanság, ami a vázolt probléma - vagyon van, polgárság nincs! - megoldása körül a gyakorlatban kibontakozott. Legalább három „szerves fejlődésszerű” megoldás kínálkozott (volna):

  • Magyar nemzeti „polgárságként” elfogadni, és állami szinten hivatalosan is támogatni, legitimálni a spontán privatizációba már amúgy is „bele-kezdett” nómenklatúra-burzsoáziát. (Ez kisebb, 20 %-os részben meg is valósult: belőlük lett a csekély létszámú „középvállalkozó középosztály”, - miközben néhány száz „kitüntetett” milliárdos nagytőkéssé avanzsált.)

  • A társadalmi tulajdont tízmillió egyenlő részben, kvázi népi részvényként szétosztani (Csehországban részlegesen történt is valami hasonló, - itt nálunk csak néhány „elvetélt kísérletet” tettek a Munkavállalói Részvény-vásárlási Program - M.R.P. - amerikai mintájú meghonosítására) a valós tulajdonosok (a nép) között. Ki-ki választhatott volna: portfolióként meg-őrzi a részvényeit, vagy értékesíti azokat a közben megnyílt tőzsdén.

  • Hivatalosan felértékeltetni a nemzeti működő tőkét (annak minden egyes darabját, elemét), dönteni az állami tulajdonban maradó részekről, majd megalkotni és jóváhagyatni az Országgyűléssel a Privatizációs Törvényt, végül lassan és óvatosan, fokozatosan, kizárólag szigorúan a törvényi keretek között tartva, - tervszerűen megindítani a privatizációt, úgy, hogy az állam által kiírt nyílt versenypályázatokon minden magyar állampolgár esélyegyenlőséget élvezzen a pályázó külföldi befektetőkkel. Ehhez meg kellett volna teremteni a szükséges hitel-konstrukciókat is; a törvényhez kapcsolódóan. A folyamatot 8-10 évre elnyújtva kialakulhatott volna egy erős polgári középosztály, amely így talán soha többé nem jön létre.

A rendszerváltó magyar államvezetés egyik fenti utat sem választotta, csak „gőzerővel”, kellő törvényi szabályozás nélkül nekifogott a privatizációnak.

Az egész - politikai és gazdasági - rendszerváltás alapvető ellentmondása, hogy kétségtelenül felállt valamiféle kapitalizmus, de ez (mivel nem szerves önfejlődés eredménye) minden nemzeti jelleget nélkülöz, de amennyiben „nemzetinek” tekinthető (értsd: spontán nómenklatúrás privatizáció, 20 %), úgy viszont nem polgári, hanem posztszocialista eredetű és tartalmú. Ám a legnagyobb probléma a 80 %-os arányt képviselő működőtőke-hányaddal kapcsolatos, ami kampányszerű, erőltetett ütemű állami privatizáció keretében, átlagosan a könyvi érték 20 %-ának megfelelő áron került 1990-1996. között külföldi, multinacionális tőketulajdonosok kezébe, aminek következtében a mesterségesen létrehozott magyar kapitalizmus nem szabadversenyes (a belföldi piacot is multinacionális monopóliumok uralják), nem nemzeti (hanem nemzetközi, globális és multinacionális), mert nélkülözi legfontosabb szereplőjét, a magyar polgárságot, a nemzeti polgári középosztályt. Ennek hiányában a nemzetnek gazdasági értelemben sincs vezető ereje; a magyar társadalom nem tőkésekre s munkavállalókra, csak szerencsésekre és szerencsétlenekre, - újgazdagokra és szegényekre tagozódik. A társadalmunk igazi tőkései - a globális külföldön élnek...

A posztszocialista újgazdag elit nem felel meg az igazi nemzeti polgárság kritériumainak, mert egyfelől a gazdálkodási kondícióit, a tőkeerejét tekintve nem versenyezhet a multikkal, másfelől a vállalkozó szellemét, menedzseri képességeit és mentalitását tekintve nem igazi kapitalista: a nómenklatúrás önprivatizáció portfolióját, vagy az állami költségvetés különböző tételeit élik fel lobby-kapcsolatok formájában, - vagyonkezelő „érzékük” mit sem javult... A volt pártállami vezetők kapitalistaként is ugyanolyan rossz tulajdonosok.

 

5.2. A hazai kisvállalkozások ellehetetlenülése

 

Korábban említettem, hogy a rendszerváltás után Magyarországon egy-két év leforgása alatt megszűnt közel másfél millió munkahely; a gazdasági csőd (az általános tőkehiány), a hagyományos kelet-európai piacok (a KGST) felszámolása, az állami vagyon privatizációja, valamint az általános pangás miatti tömeges elbocsátások, a létszámcsökkentés következtében. A mai magyar statisztikák túlzottan „derűlátó”, félrevezető, tehát lényegében hamis képet festenek a munkanélküliség mértékéről, amikor a nyilván-tartások alapján maximum 5-7 % körülire becsülik azt. Alapos okkal, joggal feltételezhetjük, hogy a valós arány ennek körülbelül a kétszerese.

Közismert, hogy a multinacionális cégek (amelyek ma már országosan az alkalmazotti létszám legalább 70-80 %-át foglalkoztatják) alapvetően más alkalmazási feltételeket vezettek be a magyarországi vállalkozásaik, gyár-egységeik, stb. munkahelyein, mint amilyeneket a korábbi évtizedekben, a létező szocializmusban megszokhattunk. Ezek a változások alapvetően fel-forgatták a megmaradt, vagy az újonnan létesített munkahelyek képesítési előírásait, - az „egyébként szükségesnél is” nagyobb munkanélküliséget okozva. Sok tízezer ember „vált alkalmatlanná” olyan munkakör ellátására, amelyet korábban gond nélkül betöltött. Az okok nagyjából a következők:

  • A multik „a legszívesebben” 25 év körüli diplomás férfiakat alkalmaznak.

  • Szülőképes, vagy kisgyermekes fiatalasszonyokat nem foglalkoztatnak.

  • Aki valamilyen krónikus betegségben szenved, nem alkalmazzák.

  • Aki elmúlt 45-50 éves, - már nem talál új munkahelyet.

  • Magasabb beosztásokban kötelező előírás az angol nyelvtudás.

  • Szellemi munkát csak számítógép-használattal lehet végezni.

  • Mind gyakoribb „alkalmazási feltétel” a vállalkozói igazolvány.

Azok a közép-és felsőfokú végzettségű középkorúak, akik az 1990-es évek elején valamilyen okból elveszítették a korábban stabil munkahelyüket, már többségében nem voltak képesek „váltani”, hogy megfeleljenek az újonnan támasztott alkalmazási követelményeknek; így munkavégző képességük ellenére az utcára kerültek, és többé már nem tudtak elhelyezkedni. Közülük igen sokan nem vállalták fel „a tartós munkanélküli sorsot”, ezért be sem jelentkeztek, hanem vállalkozói igazolványt váltottak ki, vagyis mindenfajta munkanélküli ellátás és nyilvántartás számára örökre eltűntek szem elől...

Azokat a munkavállalókat, akik a munkanélküliség (segély) helyett az önálló vállalkozást választották, vagyis hogy önmaguk alkalmazói, munkáltatói és munkavállalói lesznek egyszerre, - kényszervállalkozóknak nevezzük.

Jelenleg Magyarországon egymillió-, egymillió-kétszázezer kisvállalkozást regisztrálnak, amelyek mintegy 80 %-ában csak néhány (1-10) fő dolgozik. Ezek olyan mikro-vállalkozások, amelyek zöme a fent említett kényszer-vállalkozói kategóriába sorolható. A mintegy 300-400 ezer főnyi kényszer-vállalkozói réteg legfontosabb közös jellegzetességei a következők:

  • Jelentős működő tőkével sem eszközök, sem készpénz formájában nem rendelkeznek, így banki viszonylatban általában nem is hitelképesek.

  • A vállalkozói életmódot, üzletvitelt nem jószántukból, önként választották, csak kénytelenségből; így vállalkozói képességeik és esélyeik csekélyek.

  • Folyamatos munkaellátottsággal nem rendelkeznek, csak alkalmankénti megbízásokkal; vagyis hol van munkájuk, - hol „valóban” munkanélküliek.

  • Tartós munkaviszonyban, további alkalmazottak foglalkoztatására nem képesek, ezért a kényszervállalkozó önmaga főnöke és beosztottja.

  • A legjobb esetben a minimálbért képesek biztosítani, vagy csak alkalmi megbízási díjakat. Sokan tönkrementek a minimálbér felemelése miatt.

  • A legtöbbjük feje felett állandó „Damoklész kardjaként” lóg a felszámolás veszélye; mert a minimálbér után akkor is kell havi társadalombiztosítást fizetni, ha nincs munka, s így nincs árbevétel sem.

  • Készpénztőke, bankhitel-lehetőség, folyamatos, stabil munkaellátottság hiányában a kényszervállalkozások vegetálnak; napról-napra működnek. Komoly fejlesztési, beruházási, üzleti felfutási lehetőségük nincsen.

 

A rendszerváltás, a rendszerváltó kormányok tevékenységének talán az egyik legnagyobb hiányossága, tévedése, hogy a magyar vállalkozások, a magyar kisvállalkozások támogatása, „helyzetbe hozása” helyett kezdettől, 1990-től fogva a multinacionális cégek minél gyorsabb és zökkenőmentesebb térhódítását, egyeduralkodóvá válását helyezte előtérbe. Sőt, egyedül az Orbán-kormánynak „jutott eszébe” 2000. körül, hogy támogatni kellene a belföldi piacon a magyar vállalkozásokat, azért, hogy ne szenvedjenek minden tekintetben hátrányt a multikkal szemben, a saját hazájukban. De még ezek az újszerű elképzelések is elferdültek, mert a támogató törvény „kis-és középvállalkozásokra” vonatkozik, összemossa a mikro-vállalkozásokat (amelyek jelentős hányada kényszer-vállalkozás!) a 100-nál is több főt foglalkoztató, többszáz-millió forintnyi saját tőkével is rendelkező, hitel-és fejlődőképes vállalkozásokkal, - másrészt például a „Széchenyi-terv” keretében kiutalt (egyébként az állami költségvetésben kis, elenyésző hányadot képviselő) összegek jelentős része multinacionális cégeket (!) is támogatott...

Márpedig nem számíthat önerejéből tartós felemelkedésre az az ország, amely elsőként és legfőképpen nem a saját polgárainak, kisvállalkozóinak kezdeményező készségére épít, hanem arra, hogy majd a multinacionális cégek tőkeereje és teljesítménye adja a GDP növekedését. Megfontolásul idézek az USA - amely eredetileg a szabad, önálló kezdeményezések kibontakoztatása révén lett a mai világ legerősebb, független nagyhatalma - kisvállalkozásokról szóló törvényének preambulumából, amely önmagáért beszél:

"Csak a teljes és szabad verseny képes felszabadítani a piacokat, felszabadítani az üzleti életbe való belépést, és biztosítani a véle-ményadás, a személyi kezdeményezés növekedését és az egyéni megítélés lehetőségeit. Egy ilyenfajta versenyt megőrizni és széle-síteni nemcsak a gazdasági jólét, hanem e nemzet biztonsága szem-pontjából is alapvetően fontos. Csak akkor érhetjük el ezt a bizton-ságot és jólétet, ha bátorítjuk és fejlesztjük a kisvállalkozások meg-lévő és potenciális kapacitását. A Kongresszus kinyilvánított politi-kája, hogy a kormány a lehetőségek szerint támogassa, a tanácsadó testület pedig segítse és védelmezze a kisvállalkozások érdekeit."

 

5.3. Az állam tehetetlensége - a túlterhelt költségvetés

 

Messze vivő, rendkívül súlyos politikai következményekkel is járó örökség, hogy a nemzetállam gazdasági-pénzügyi mozgástere erőteljesen beszűkült és folyamatosan szűkül, napjainkban is. Amikor a rendszerváltó állam „toll-vonás nélkül” államosította a társadalmi tulajdonunkat, majd már mint saját tulajdonát, átlagosan 20 %-os áron „elprivatizálta” szinte az egész nemzeti működő tőkét, - akkor „még nem gondolt” arra, hogy hosszabb távon (ami már 12 év alatt is megmutatkozik!) maga alatt vágja a fát... A magánosítás óta ugyanis a volt állami vállalatok valamennyi hozadékát a multinacionális „privatizátorok” élvezik; az állam pénzügyi felségterülete visszahúzódott az állami költségvetés korlátai közé. Tekintettel arra, hogy a kívánatos mértékű polgárosodás, vagyongyarapodás és jövedelem-növekedés az elmúlt 12 év során nem következett be (hiába éri el az egy főre jutó GDP-nk az európai úniós átlag közel felét, az átlagos reálbérünk alig 1/5-1/8 nagyságrendű), - a lakosság adóteherbíró képessége csekély, illetve a szinte egyedülállóan progresszív és szerteágazó adóztatás sem biztosítja azt a költségvetési bevételi összeget, melyre a pazarló és eladósodott államnak szüksége van. Mint az előzőekben már említettem, az állami költségvetés egyre növekvő hányadát (ma már közel a felét) a külső és belső adósságszolgálat kamat-költségei emésztik fel; az állam beszed és elkölt közel 2000 milliárd forintot, anélkül, hogy ezzel bármilyen hasznos hazai (belföldi) célt szolgálna...

Az állam tehetetlensége egyre nő; egyetlen útja „az előre menekülés”, - vagyis hogy összegszerűen egyre több adót kell beszednie önfenntartása érdekében; folyamatos hiánnyal küzd, s a halmozott deficit mind magasabb adósságszolgálati kötelezettségeket keletkeztet. Amennyiben megpróbál pénzt pumpálni a nemzeti vállalkozásokba, hogy ezáltal önerős fellendülést gerjesszen; ehhez még több adót kell beszednie, - ugyanakkor ezzel valós konkurenciát is teremt a multinacionális cégeknek, ami azok invesztíciós hajlamát csökkenti, s ez végső soron a fizetési mérleg romlásához vezet...

Ördögi kör, melyből nincsen kibúvó; és mindez a rendszerváltás tévedésen alapuló gazdasági koncepciójának a következménye. Az állam nem képes a nemzeti vállalkozások kellő mértékű támogatására; nem képes a szociális, egészségügyi és kultúrális kötelezettségeinek teljesítésére sem. Miközben évről-évre egyre több pénz költ; a klasszikus funkcióit (pl. közbiztonság) is csak egyre alacsonyabb hatékonysággal képes teljesíteni.

Elszakad az állampolgárok, a tömegek érdekeinek a képviseletétől.

 

  1. A közteherviselés aránytalanságai

 

A klasszikus értelemben vett (normális) nemzetállam esetében a közteher-viselés azt jelenti, hogy a társadalom közös terheit (ami közelítőleg az állam fenntartásával, illetve a közösségi célú funkciói hatékony gyakorlásának a költségeivel egyezik) a vállalkozók, a lakosok, az állampolgárok viselik - „tehetősségük”, tehát a reális anyagi lehetőségeik arányában -, hiszen úgy illik, hogy az viselje a költségeket, aki a gazdaság működésének hasznait is élvezi... Tekintve, hogy a gyarapodás - akár szervezetek, akár személyek vonatkozásában értelmezzük is - mindig a vagyon, a portfolió, a profit, az elkölthető pénzjövedelem növekedésében testesül meg; eléggé kézenfekvő, hogy a közterheket a haszon arányában célszerű megosztani. Mint már említettem, - a magyar társadalom, a lakosság, a kisvállalkozások aránytalanul magas közterheket viselnek. A termékek és szolgáltatások túl-nyomó többségét 25 %-os ÁFA terheli, amit a végső fogyasztó fizet meg. A személyi jövedelemadó az alacsony keresetűeket rendkívül magas kulccsal „bünteti”: a magyar átlagbért - ami cca. bruttó 100 ezer forint/hó - már 40 %-os adókulcs terheli, pedig ez a nominál-bérösszeg az európai úniós átlagnak csak kb. 1/8 részét teszi ki. Az ún. társadalombiztosítási járulékok mértéke és „változatossága” is szinte elviselhetetlen terheket jelent; sőt, a fizetési kötelezettség szigorúbb, mint a személyi jövedelemadó esetében. Az egymást követő kormányok ígéreteikben mindig az adók csökkentését „szorgalmazzák”; aztán tovább bővítik az adók körét, növelik azok mértékét, és ily módon folyamatosan emelik az adóterhelést, a jövedelem-elvonás állami koncentrációját. A megfelelő számítások elvégzése alapján például kiderül, hogy az egyéni vállalkozók minden megtermelt és befolyt 100 forintnyi árbevételéből 88 forintot közvetve vagy közvetlenül „elvisz” az állam, - elkölthető nettó jövedelemként alig 12 forintjuk marad...

Magyarországon a közterhek döntő részét az állam - érthetetlen módon - a bérből és fizetésből élőkre, a kis-és kényszervállalkozókra terheli; közülük is „a derékhad”, a kiskeresetűek adják az adóbevételek jelentős hányadát. A megélhetéshez képtelenül kis összegű minimálbér még mindig 20 %-os kulccsal adózik; s a nyugdíj mellett keresők plusz-jövedelmének „additív-progresszív” adózását is csak nemrég szűntette meg az Orbán-kormány...

A gazdaság szereplői adóteherbíró képességének valós arányai alapján mindenképpen olyan adórendszerre lenne szükségünk, amelyben:

  • A személyi jövedelemadó nem terheli a minimálbért, az átlagbér szintjéig lineáris, alacsony kulcsú (10-20 %); s magas progresszivitással, magas kulcsokkal (akár 60-70 %-kal) sújtja a soktíz-milliós éves jövedelmeket.

  • Az államháztartás szükséges adóbevételeit túlnyomó részben személyi vagyonadó és társasági profitadó biztosítaná.

A mai „közteherviselésünk” ugyanis alapvetően aránytalan és mélységesen igazságtalan, hiszen a nemzetgazdaság működésének úgyszólván minden hasznát a vagyonosok (milliárdosok) és a multinacionális társaságok aratják le, miközben alig-alig vesznek részt a közterhek viselésében.

A multik arányosan és méltányosan vegyenek részt annak az államnak a fenntartásában, amelytől a „monopolisztikus” piacot, a kedvező működési feltételeket és a kivételes kedvezményeket kapták.

 

  1. A restrikciós növekedés önellentmondása

 

Kizárólag olyan gazdasági növekedés tekinthető egészségesnek, amelyik magától, automatikusan biztosítja a stabil egyensúly feltételeit. A „stop-go” szisztéma, ami egy ún. „fenntartható növekedés” apologetikus teóriájára épül; az elmúlt 12 év során bebizonyította abszolút alkalmatlanságát.

Addig és csak azért kell szinte patika-mérlegen „kisúlyozni” a növekedés egyensúlyi feltételeit, amíg az állam a saját létfenntartását tekinti elsődleges fontosságúnak, ahelyett, hogy a vállalkozások létfeltételeit alapozná meg:

  • Minden mással szemben abszolutizálja az adósságszolgálat primátusát.

  • Elkerülhetetlennek tekinti a fizetési mérleg tartós hiányát.

  • A mérleghiányt kizárólag a multik tőkebefektetéseivel képes ellensúlyozni.

  • Képtelen kikerülni „a kamatos kamatok” adósság-csapdájából.

  • Fiskális szemlélettel fokozza az adóbevételeket, - kamatfizetés céljából.

  • A multik érdekeivel szemben nem támogatja a hazai kisvállalkozásokat, - így eleve lemond a nemzetgazdaság legfontosabb potenciális motorjáról.

  • A beáramló külföldi tőke gazdaság-élénkítő (túlfűtő) hatásával szemben monetáris restrikciót (lehűtő pénzkivonást) alkalmaz; lényegében a multik túlsúlyának folyamatos biztosítása érdekében mesterségesen „lefojtja” a nemzeti (kis)vállalkozások természetes gazdaság-élénkítő hatását.

Az állam így nem bízik abban, hogy egy önálló, nemzeti kezdeményezésen, szabad vállalkozáson alapuló nemzetgazdaság képes lenne növekedésre, a tartós egyensúly feltételeinek egyidejű megteremtése mellett; mert attól tart, hogy a magyar munka eleve értéktelenebb, és folyamatosan is tovább értéktelenedik a világpiacon uralkodó „nemzetközi munkával” szemben, - ezért az egész növekedési „probléma” megoldását a multikra bízza...

  1. A nemzetgazdaság növekvő eladósodása

 

A magyar nemzetgazdaság tulajdonképpen már az 1970-es években „bele-lépett” az adósságcsapdába; amennyiben milliárd-dolláros nagyságrendű világbanki hitelek felvételével az infrastruktúra fejlesztésébe-, produktív (profittermelő, tehát gyorsan megtérülő) beruházások helyett gigantikus projektek megvalósításába kezdett, - olyanokba, amelyek kamatokkal meg-növelt visszafizetésére a magyar gazdaság nem lehetett képes. Az olajár-robbanás és a külkereskedelmi cserearányok hirtelen jelentős romlása már olyan helyzetet idézett elő, ami ellehetetlenítette az V. ötéves terv (1975-1980.) sikeres teljesítését; s egyszerre véget vetett az ötéves terveknek...

Az 1980-as évek elején (1982-től) az adósságcsapda - legalábbis a létező szocializmus időszakát tekintve - végleg „bekattant”. Az állam ekkor már olyannyira nem volt képes az emelkedő adósságszolgálat önerőből történő teljesítésére, hogy csak azért vett fel megújuló külföldi hiteleket, hogy a már korábban felvett kölcsönök kamatait ki tudja fizetni. A reform-kommunista kísérletek, a gazdaság fokozódó liberalizálása; sőt, növekvő mozgástér biztosítása az egyéni kezdeményezés/vállalkozás számára sem javított az állam „teherbíró képességén”, - végül is ez vezetett a rendszer teljes csődjéhez, majd a rendszerváltáshoz, 1990-ben...

A szakértők és az átlagemberek mind azt gondolták, hogy a rendszerváltás majd gyökeresen megold minden globális problémát; így természetesen rendezni fogja az adósság-konszolidáció megoldatlan kérdéseit is. Nem így történt! Pontosabban: ami történt, az minden negatív várakozást alulmúlt...

  • Az Antall-kormány 20,5 Mrd USA-dollár külső államadósságot örökölt a Németh-kormánytól. Legalábbis a politológus történetíróink „utólagos diszkrét magyarázatai” szerint, - azért vállalta fel a felhalmozott adósság „jogfolytonos szolgálatát”, hogy biztosítsa az ország hitelképességét. A gazdaság reorganizációjához, konszolidációjához ugyanis még további kölcsönökre volt szükség; amit a külföldi bankok „csak úgy” adtak, ha nem kérünk elengedést, moratóriumot vagy átütemezést.

  • Érdekességként említem meg, hogy Dr. Schamschula György, aki Antall József miniszterelnök személyes tanácsadója, később pedig a kormány közlekedési minisztere volt; a Demokrata hetilap hasábjain (1997. V. 29., 22-23. oldal) „Egy modern legenda” címmel a következőket írja erről: „... Azzal gyakorlatilag minden külföldi delegáció, szakember, politikai személyiség egyetértett, hogy Magyarország vállalja tovább az adósságszolgálat terheit. (...) Antall Józsefet mindenképpen arra akarták rábeszélni, hogy Magyarország vállalja fel az elmúlt rend-szer által felhalmozott külföldi adósságot és annak törlesztését. Ez ügyben igyekeztek a problémát elbagatellizálni, és általánosságba menő segítséget ajánlottak fel, melyek azonban soha nem konkrét formában, vagy visszahivatkozási alapként voltak megfogalmazva. Az urak féltették bankjaik és kormányaik ide kihelyezett pénzét, és az volt a fő szempontjuk, hogy az új magyar kormány az adósság-szolgálat folyamatosságát és érvényét magára nézve kötelezőnek tartsa.”

  • De amint az a további eseményekből - szintén utólag - kikövetkeztethető; kellett lennie legalább még egy kölcsön-feltételnek, hiszen másképpen nem magyarázható meg: miért kezdődhetett meg a spontán privatizáció még 1990. előtt, miért hagyták hallgatólagosan jóvá a rendszerváltó kormányok „a nómenklatúrás” tranzakciókat; illetve egyáltalán miért is volt szükség az „állami” vagyon kampányszerű magánosítására a meg-felelő jogszabályok meghozatala előtt, továbbá a legelemibb előkészítő (pl. teljeskörű vagyonfelértékelés, stb.) intézkedések megtétele nélkül?

  • Ismét Schamschula György írásából idézek: „A másik, amiben nem ilyen erős, de határozott befolyásolás volt érezhető, a privatizáció felgyorsítására vonatkozott. Éreztették velünk, hogy amennyiben Magyarország nem tanúsít renitens (sic!) magatartást az adósság-szolgálat kérdésében, úgy a fejlett tőkés államok hajlandók (sic!) állami garanciával elősegíteni a vállalataiknak és a bankjaiknak a magyar privatizációba való belépését, az ide irányuló tőke-kihelyezést, ami egyben a magyar nemzetgazdaság élénkítését, át-struktúrálását jelentheti, s ez a csőd felé sodródó ország számára létfontosságúnak tűnt.”

  • Érdekes, hogy az említett „történetírók” a nemzeti működő tőke válogatás nélküli, szinte azonnali, és 6-8 év utáni „kvázi-végeredményét” (az utolsó igazán jelentős eladások 1996-1997-ben voltak) tekintve gyakorlatilag maradéktalan kampányszerű privatizációját nem is a kapitalista „szabad-piaci” szereplők (a tőkés réteg) „megteremtésének szükségességével” magyarázták; hanem azzal, hogy rendkívüli sürgősséggel bevételekre kellett szert tenni, - egyrészt az államadósság visszafizetése, más-részt a szinte teljesen valuta-tartalék nélkül maradt ország fizetési mérleg-egyensúlyának, fizetőképességének helyreállítása céljából. Egyetlen pénzügyi forrásként, megoldásként a privatizáció kínálkozott.

  • Schamschula György a kérdésről így emlékezett meg: „Antall József természetesnek találta, hogy ha Magyarország a nyugat-európai államok közé akar integrálódni, nem léphet fel azzal, hogy a piac-gazdaság alaptörvényét, mely szerint a hiteleket vissza kell fizetni, felrúgja, és ebben a meggyőződésében gyakorlatilag valamennyi pénzügyi szakember támogatta. Most, hét év távlatából is rá kell mutassak, hogy a korábbi magyar közgazdászok részéről nem volt egyetlen számottevő vélemény sem, amely az adósságszolgálat teljesítésével szemben hangzott volna el. Az alapgondolat az volt, hogy Magyarországnak mintegy 20 milliárd dollárra becsült külső adóssága mellett (akkor) nem volt jelentős belső adóssága, és ezzel szemben a privatizálandó és privatizálható állami (!) vagyon mértékét jelentős eltérésekkel (mivel hivatalos értékelés nem volt!), de 40-60 milliárd dollárra becsülték. (...) Így tehát a leendő kormányfő előtt az a képlet állt, hogy a privatizáció révén értékesítünk 40-60 milliárd dollárnyi állami vagyont, amiből kifizetjük a meglévő állami adósságokat, és még jelentős összegű pénz marad a gazdaság modernizálására, az államszerkezet átalakítására és nem utolsó-sorban szociális támogatásokra. Azt hiszem, hogy nem volt parlamenti párt Magyarországon, amely ettől jelentősen eltérő gazdaságpolitikai koncepciót fogalmazott volna meg.”

  • A rendszerváltás után (1990.) „az állam rendelkezésére” álló nemzeti működő tőke valós értékére csak nagyon hozzávetőleges becslések léteztek. Az eltérések mindenekelőtt abból fakadtak, hogy a privatizálható vagyon körét minden szakértő másként határozta meg. (A Horn-kormány például olyan vagyonrészeket is privatizált, amelyeknek tartósan állami kézben kellett volna maradniuk.) Idézek Schamschula György cikkéből: „A privatizálandó és privatizálható állami vagyon mértékét jelentős eltérésekkel, de 40-60 milliárd dollárra becsülték. Természetesen ebbe a privatizálandó vagyonba nem értette bele az uralkodó köz-gazdasági felfogás azokat a privatizációs túlkapásokat, amelyeket a Horn-kormány nemzetünk sérelmére (sic!) elkövetett (energia-hálózat, infrastruktúrális hálózatok, állami gazdaságok, stb.).”

  • A nemzeti működő tőke (szándékosan nem állami vagyont írok, hiszen amiről beszélünk, az korábban a társadalmi tulajdonunk volt!) kampány-szerű privatizációja kétségbeejtően negatív végeredménnyel zárult. Az a kormányzati koncepció, amely a nemzeti vagyon profittermelő részének a külföldi befektetők számára történő értékesítési árbevételéből kívánta volna finanszírozni (v.ö.: „és még marad is”!) a külső államadósságunk kiegyenlítését - csúfos kudarccal végződött. Ma már egyértelműen meg-állapítható, hogy egyrészt valójában jóval nagyobb (cca. 60-80 milliárd dollár) összértékű vagyon privatizációjára került sor, mint amennyinek a magánosítását korábban tervezték; másrészt viszont az államadósság nemhogy nem tűnt el, hanem - mintha mi sem történt volna! - meredeken tovább növekszik. Schamschula György minderről az alábbiakat írja: „Az MDF-en belül néhányan felvetettük az adósság-és részvénycsere lehetőségét, melyben azt javasoltuk, hogy a külföldi államadósság egy részét ne pénzben, hanem a magyar vállalatokban lévő állami tulajdoni hányaddal bonyolítsák le. Ennek alapján nem dollárban, márkában, stb. kellett volna fizetni az adósságot, hanem bizonyos kölcsönök ellentételezéseként odaadtuk volna, mondjuk a Csepel Művek részvényeinek bizonyos százalékát. Ez biztos, hogy nem okozott volna kitörő örömöt a nyugati hitelezőinknél, de meg-győződésem, hogy hasznosabb lett volna a privatizáció egy részét így megoldani, amellett, hogy a módszer hatékonyan csökkentette volna adósságterheinket is. (...) Tehát így indult el Magyarország 1990. tavaszán azon az úton, amely hét év alatt gazdaságilag igen mérsékelt sikert hozott, hiszen a privatizálható nemzeti vagyont eladtuk, jóval nagyobb mértékben, mint ahogy azt célszerűnek és hasznosnak tartottuk volna. A bruttó külföldi adósság ma is (akkor, 1997. májusában) meghaladja az 1990-es évét, emellett hatalmas belföldi állami adósság is felhalmozódott, amelynek a terhei nyomasztóbbak, mint feltételeztük, a haszonélvezői pedig első-sorban külföldi befektetők, illetve egy szűk magyar vállalkozói réteg lett. 1998-ban az új kormánynak ezzel a realitással kell szembenéznie, és ebből a helyzetből kell kiutat találnia. Nehéz lesz.”

 

Nehéz lett, - olyannyira, hogy nem is sikerült.

A bruttó külső államadósság növekedése 1990. óta mindössze két ízben torpant meg: először 1997-ben, amikor a Horn-kormány eladta az energia-szektort, - másodszor pedig az Orbán-kormány regnálása alatt, amikor is a fizetési mérleget olymértékben sikerült stabilizálni, hogy az adósság egy-két évig gyakorlatilag stagnált. A bruttó külső államadósságunk a kampányszerű privatizáció időszakában (illetve ellenére!) is tendenciájában folyamatosan tovább növekedett; a belső államadósságunk pedig 1990. óta nulláról 9000 milliárd forintra nőtt. A két tényezőt összevonva; a magyar állam összes bruttó adóssága ma 57,4 milliárd USA-dollár, - a nemzetgazdaságé pedig 65,2 milliárd USA-dollár, ami újból, gyorsuló növekedésnek indult. Az eddig befolyt, nagyjából 23,2 Mrd USD összegű külső befektetés áll szemben azzal az eredeti becslések szerint 60-80 Mrd USD összértékű nemzeti működő tőkével, ami mindenestül eltűnt..., - pontosabban a multiké.

Magyarország ma sokkal nehezebb helyzetben van, mint 12 évvel ezelőtt, - legalábbis a következők miatt:

  • Eladható, privatizálható nemzeti működő tőkénk már egyáltalán nincs; így az adósság csökkentésére csak egyetlen forrásunk kínálkozik, a magyar munka termelékenysége. A helyzetet sajnos ehhez képest is jelentősen bonyolítja, megnehezíti, hogy munkánk eredménye és profitja (hála a privatizációnak) ma már 70-80 %-ban a multinacionális társaságok tulajdona; s a cserearányaink ennek ellenére is romlani látszanak.

  • A Magyar Nemzeti Bank nemrégiben megszüntette ugyan a forint csúszó leértékelését, ám hiába konvertibilis és „erős” a magyar forint; paritása 1990. óta folyamatosan romlik az USA-dollárhoz viszonyítva, - a romlás az elmúlt 12 év alatt mintegy háromszoros. Márpedig a valuták paritás-arányváltozásai mögött tendenciájában a gazdaságok termelékenységi, teljesítőképességbeli, növekedési erőkülönbségei húzódnak meg.

  • Máig sem sikerült megtörni az állam fiskális és az MNB monetáris-restrikciós politikájának az ellentmondását; amely erők és az általuk indukált pénzügyi és gazdálkodási reálfolyamatok mintha csak „szembe mennének” egymással, lerontva a közös hatékonyságot, ahelyett, hogy támogatnák egymás erőfeszítéseit a közös társadalmi célok eléréséért.

  • Az állam „pénzügyi struccpolitikája” titkolja az adósságteher-probléma valóságos nagyságát, s igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Előre menekül, egyre nagyobb kedvezményeket biztosít a külföldi befektetőknek, a multiknak, a készpénztőke-beáramlás fokozása érdekében, mert a fizetési mérleg egyensúlyát csak ettől reméli. Pedig nyilvánvaló, hogy egyrészt a tőkebeáramlás adott szintje nem fokozható (nem biztosítható) a végtelenségig, - másrészt a lakosság adóteherbíró képessége is véges: nem lehet a növekvő államadósság növekvő kamat-költségeit a költségvetés adóbevételeinek állandó növelésén keresztül a lakosságra akármeddig és akármilyen mértékben áthárítani.

Politikai gazdaságtani összefüggésben „adósság-ügyben” (utólag) minimum a következő koncepcionális döntések kérdőjelezhetők meg:

  • A 20,5 Mrd USD kommunista eredetű külső államadósság átvállalása

  • Az adósság kiegyenlítésének „privatizációs” megoldási terve

  • A spontán és a kampányszerű privatizáció gyakorlati kivitelezése

  • A fizetési mérleghiány „ellentételezése” külföldi tőkebevonással

  • A forint tervszerű devalvációja, csúszó leértékelése

  • Fiskális gazdaságélénkítés és monetáris restrikció ellentmondása

  • Az ún. „fenntartható növekedés”, a növekedés-elmélet egész teóriája.

A megfogalmazott kételyeinket teljességgel megalapozza, hogy az elmúlt 12 év alatt a magyar gazdaság egyetlen örökölt „nyavalyáját” sem sikerült fel-számolni, - ugyanakkor „nem várt” újak is keletkeztek. A számszerű adatok megdöbbentőek: a nemzeti működő tőke szinte teljes egészében multi tulajdonná vált, - ugyanakkor az adósság három-négyszeresére nőtt. Ki, miből és hogyan fogja ezt visszafizetni?!

 

  1. Az elhalasztott költségvetési és adóreform

 

Az előző - kicsit hosszabbra nyúlt - levezetés ismeretében már tökéletesen érthető: miért is ódzkodnak a rendszerváltás utáni kormányok az állami költségvetés és az adórendszer teljes körű reformjától? Nyilvánvalóan azért, mert egyrészt az előző sorokban körvonalazott „tévedések” egy egységesen posztkommunista eszmerendszer folyományai, amely helyett egy teljesen újat kellene végre kitalálni, bevezetni és megvalósítani, amire senki nem vállalkozik, - másrészt pedig az állami költségvetés és az adó-rendszer szintén a posztkommunista teóriára épül, azt szolgálja ki, amiért is nem lehet „csak úgy, önmagában” megreformálni: előbb át kellene térni egy egészen másfajta, valódi növekedési pályára, ami kiút lehetne a mai adósság-csapdából, s az általa generált „kamat-rabszolgaságból”.

A rendszerváltás óta úgyszólván mindegyik kormány - legalábbis az ígéretei szintjén - „napirendre tűzte” az ún. „nagy elosztó rendszerek” teljes körű reformját, ami gyakorlatilag azonos új szerkezetű büdzsé és új adórendszer bevezetésével. A Medgyessy-kormány immár a negyedik a sorban, melyre az a feladat „vár”, hogy megtegye azokat a korszakalkotó lépéseket, amit a posztszocialista költségvetési struktúra és a szintén örökölt adórendszer generális átalakítása jelent. Furcsa dolog; de talán a következő, profánnak tűnő hasonlattal lehet a legjobban jellemezni „a rendszerváltás utáni” fiskális (költségvetési és adó-), illetve az egész állami gazdaságpolitika maradandó konzervativizmusát. Adva van egy ház, egy lakás - ez az állam; benne a költségvetési-és az adópolitika azok az alapvető gazdaságpolitikai játékszabályok, amelyek a lakók viselkedését meghatározzák. Most a rendszerváltással - kis túlzással - annyi történt, hogy újrafestették a „cégtáblát”, kicserélték vagy csak átkeresztelték a tulajdonosokat, bejöttek a multik, újrabútorozták az összes helyiséget; a házirend pedig változatlanul, ma is ugyanaz...

Az állami költségvetés alap-koncepciója, filozófiája, rendszere, szerkezete és lényeges funkciói ma is ugyanazok, mint 1990. előtt. Ez még önmagában nem lenne feltétlenül probléma. Csakhogy a büdzsének meglehetősen nagy a tehetetlensége és az önmozgása, amit „nemes egyszerűséggel” fiskális bázisszemléletnek nevezhetünk. Ez azt jelenti, hogy hosszú évek átlagában a költségvetés hagyományos szerkezete vajmi keveset változik, s emellett nem is könnyű azt megváltoztatni. Egyik évről a másikra maximum annyi változhat, hogy az egyes rubrikák összegszerű tartalma egymástól eltérő ütemben nő. A büdzsé tehetetlensége legnagyobbrészt abból ered, hogy a kiadási tételek zöme: (1) az állami intézmények működtetési költségeit, (2) a kamat és az egyéb pénzügyi költségek fedezetét, (3) a különféle lobby-érdekek által motivált - tulajdonképpen fix (!), és automatikusan növekvő - összegeket tartalmazza. A „szabad rendelkezésű” keret rendkívül csekély. Az országgyűlési képviselő-választásokat 1998-ban megnyerő Fidesz, az Orbán-kormány eleinte (a rendszerváltás óta elsőként) napirendre tűzte az állami költségvetésértékelemzésen (funkció/költség) alapuló tételes felülvizsgálatát - ami azt jelentette volna, hogy kvázi-induktív felméréssel alapozzák meg a költségvetést, vagyis az alapoktól kezdve megéri, nem éri meg mérlegeléssel határozzák meg az egyes szükségletek, funkciók valós költségeit, amelyekből végül összeáll a komplett költségvetés; s nem pedig a megszokott módon, amikor is „fentről lefelé” haladva, deduktív módszerrel osztják le a keretszámokat, attól függően, hogy „van-e még” pénz -, azután röviddel később letett róla. Gyakorlatilag minden eddigi kormány a könnyebb módszert, elhajlást választotta; lényegesen egyszerűbb volt „beleépülni” a már megszokott költségvetési struktúrába, mint alapjaiból újraalkotni azt...

Könnyű belátni, hogy a költségvetési pazarlás 30-40 %-ban éppen abból ered, hogy bármelyik adott évi büdzsé jelentős arányban tartalmaz olyan kiadásokat, amelyeknek vagy a mértéke, vagy a puszta léte feleslegesnek ítélhető, mert sokkal fontosabb feladatok finanszírozásától vonja el a pénzt. A rendszerváltás utáni kormányok nagy összegű posztszocialista ballasztot cipeltek magukkal a megkövesedett (kőbe vésett!) állami költségvetések „kies” zugaiban, megszüntethetetlen rubrikáiban... Nem számolható fel a büdzsé növekvő hiánya (mint örökség), ameddig tovább él a régi szerkezet.

 

A mai adórendszer 14 év óta még mindig az 1988-ban bevezetett rendszer, pontosabban annak áttekinthetetlenül túlburjánzott változata; melynek mind az alapelképzelése, mind a szerkezete (az összetevői), mind a konkrét mértékei (kulcsai) réges-régen elavultak, így nem felelnek meg a jelenlegi gazdaságpolitikai céloknak és realitásoknak. „Közben”, 1990-ben lezajlott egy gazdasági és politikai rendszerváltás, aminek következményeként az üzleti, kereskedelmi, piaci viszonyrendszer gyökeresen átalakult, a profit-és jövedelmezőségi arányok felborultak, a személyes vagyoni és jövedelmi szerkezet pedig végletesen polarizálódott. Lehetetlen - és nincs is így! -, hogy ebben az egészen más szituációban (mechanikusan értelmezve) ugyanaz az adórendszer hatékonyan fejezze ki a megváltozott gazdaságpolitikai prioritásokat. Olyan új adórendszerre van szükség, amely viszonylag egyszerű, világosan áttekinthető, időtálló és stabil, - megfelelően biztosítja az állami költségvetés szükséges bevételeit, kívánatos irányba orientálja a gazdaság szereplőit, ugyanakkor elfogadható, teljesíthető mind a gazdálkodó szervezetek, mind a magánszemélyek számára egyaránt.

 

  1. A társadalombiztosítás és az egészségügy csődje

 

A rendszerváltás alapvetően annyiban különbözik a társadalom forradalmi átalakulásától, hogy a változások lényegesen kevésbé radikálisak; minden változás hosszas egyeztetések, kompromisszumok eredménye. Filozófiai megközelítésben a rendszerváltás „a tagadás tagadása”, ugyanis sok tényező, szereplő, viszony, szokás(jog) fennmaradt az előző, letűnt társadalmi rendszerből; ezek mintegy átmentődtek az új rendszerbe. A polgári állam „megszüntetve megőrizte” a szocialista társadalmi rend majdnem összes pénzügyi főfolyamatát, benne elsősorban az ún. „nagy elosztási rendszereket”, - minden létező hibájukkal együtt.

Ezek a „tévedések” ma is a rendszerváltás legnagyobb adósságai.

 

A társadalombiztosítás és az egészségügy - mint a rendszerváltást szinte a legkisebb lényegi reform nélkül túlélt nagy elosztási rendszer - gazdasági „őskori lelet”, amely már nem őrzi, s főként nem végzi a szocializmus kevés valódi vívmányát, illetve az annak megfelelő színvonalú szolgáltatásokat...

A létező szocializmusban az 1970-es és az 1980-as években már európai minőségű, s ráadásul ingyenes egészségügyi ellátásban részesült minden állampolgár, alanyi jogon. (A szociális juttatások magas színvonaláról is az állam gondoskodott, - családi pótlék, GYES, lakáshoz jutás támogatása, segélyek, stb. formájában. Mindenkinek, aki dolgozni akart, volt állandó, stabil munkahelye; a munka jövedelme lehetővé tette legalábbis a szerény, de biztos megélhetést.) Az állami nyugdíjrendszer is mindaddig tökéletes biztonságot, értékőrző nyugdíjakat, nyugellátást biztosított a jogosultaknak, ameddig fel nem gyorsult az állam eladósodása (1983-1985.), és ennek következtében az infláció. Ekkortól kezdődött el a nyugdíjak devalválódása. A szocializmus korszakának a tárgyunk szempontjából vett legfontosabb jellemzője, hogy a munkabéreket, a kereseteket terhelő társadalom-biztosítási célú levonások, illetve járulékok mind a munkavállalók, mind a munkáltatók számára az elviselhető mértéken belül maradtak; s úgy tűnt, hogy a társadalombiztosítás céljaira az állam által köz-pontosított összegek hosszabb távon is fedezik a ráfordításokat.

Ma már tudjuk, hogy ez nem volt így; a létező szocializmusban igénybevett társadalombiztosítási, egészségügyi, szociális ellátások és juttatások mind mennyiségben, mind minőségben messze meghaladták azt a szintet, amit az állam önfinanszírozó módon, a befolyt összegekből biztosíthatott volna. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy a korszak magyar reálbér-szintje tartalmazta - mint „kvázi-természetbeni” juttatást - az egészségügyi szolgáltatások magas színvonalát és ingyenességét, a költségvetés kiadásai terhére. A lényeg az, hogy a társadalombiztosításnak, „és benne” a teljes egészségügynek semmilyen tekintetben és semmilyen mértékben nem kellett „önfinanszírozónak”, vagy pláne rentábilisnak lennie, - az állami büdzsé tartotta el mindenestül az egészet. A nyugdíjrendszer tekintetében sem merült fel élesen a kérdés, hogy a befizetett járulékok fedezik-e, és ha igen, milyen mértékben, s meddig a kifizetendő nyugdíjakat. Az állam vállalta és teljesítette a kötelezettségeit, - minden megoldódott „a nagy kalapban”...

 

A polgári társadalom, a szociális piacgazdaság - hogy ne mondjam: a jóléti állam! - e tekintetben vett filozófiája egészen más. Az ugyan egyértelmű, hogy az állam a kapitalizmus, a piacgazdaság általános feltételei közepette sem „szállhat ki” az egészségügy finanszírozásából; az azonban már nem, hogy hogyan, s miből tegye ezt... Általános felfogás, hogy az állam elvonás útján (társadalombiztosítási járulékok) központosítson egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási járulék-alapokat, amelyekből alapszintű juttatásokat és szolgáltatásokat finanszíroz, illetve biztosít, - aki pedig ennél magasabb színvonalú, vagy többlet-szolgáltatásokra tartana igényt, az vásárolja, illetve fizesse meg azokat „a privatizált” egészségügyi-és nyugdíj-biztosítások és szolgáltatások szabad piacán. Ez eddig rendben is lenne!

A magyar társadalombiztosítás mai helyzete „vegyes rendszer”; annyiban, hogy a letűnt szocialista rendszer összes hibáit „konzervált formában” őrzi, a már régen finanszírozhatatlan egykori vívmányok nélkül, - ugyanakkor a kapitalista (szociális piacgazdasági és jóléti állami) viszonyrendszer még működésképtelen, mert az átlagos jövedelmű állampolgárok képtelenek piaci áron megfizetni a magas színvonalú egészségügyi és nyugdíj-biztosítási szolgáltatásokat, az állam pedig a központosított alapok összegeiből képtelen megfelelő színvonalon finanszírozni az állami egészségügyet és az állami nyugdíjrendszert. A legsúlyosabb jelenség, hogy a társadalombiztosítási járulékok mértéke vállalkozói szinten ma már elviselhetetlen terhet jelent - a kulcsok Európában a legmagasabbak! -, és oly mértékben megdrágítja a munkaerő költségeit, ami nem érvényesíthető az árakban (a piac nem fogadja el), tehát a foglalkoztatás akadályává vált. Mindez közvetve mutatja, hogy a magyar átlagbérek annyira alacsonyak, hogy már elviselhetetlen mértékű járulék-kulcsokkal sem lehetséges olyan összegeket központosítani, amelyekből az állami finanszírozás megoldható. Ezen az sem segít, hogy az állam „egyre újabb járulék-formákat” talál ki és vezet be, amelyek összegeit és mértékeit azután évről-évről folyamatosan emeli (miközben egyfolytában csökkentésről beszél!); de az sem, hogyha a járulékok előírását és beszedését még az adóknál isszigorúbban kezeli... A társadalombiztosítás - az egészségügy és a nyugdíjrendszer - életképes reformja csak akkor és annyiban várható, ha és amennyiben az az állami költségvetés, vagyis „a nagy elosztási rendszerek” egyidejű, komplex reformja keretében valósul meg. Addig minden csak toldozás-foldozás...

 

5.9. A mezőgazdaság versenyfutása az idővel

 

A valódi rendszerváltás még nem ment végbe a magyar mezőgazdaságban sem. Sőt, a legsúlyosabb megoldatlan problémák valósággal feltorlódtak; 2-3 évvel az Európai Únióhoz való, immár biztosra vehető csatlakozásunk előtt. Ezek rendre a következők:

  • Nincs működőképes, következetes és rövid határidővel megvalósítható „rendezési terv” a magyar termőföldek kívánatos tulajdonjogát illetően.

  • Még nem „dőlt el” az optimális, versenyképes üzemnagyság kérdése, - a nagybirtok kontra családi gazdaságok ügye, politikai vitája.

  • A magyar gazda még nem képes önerőből megvásárolni a termőföldet, amelyen gazdálkodik, s mivel többségében nem is hitelképes, - a családi gazdaságok tömeges létrejötte lassanként illuzórikussá válik.

  • Az elmúlt 4 évben állami támogatásként „belepumpált” többszáz-milliárd forintnyi „feltőkésítés” ellenére a magyar mezőgazdaság többségében ma is tőkeszegény, nem kellően hatékony, kevéssé versenyképes; sőt, jelentős hányadában veszteséges gazdaságokból áll.

 

Mint látható, - a magyar mezőgazdaság hatékony, versenyképes bevitele az Európai Únióba sok-sok pénz (hitel, befektetés, beruházás, támogatás, stb.) kérdése; ami a belépésig rendelkezésünkre álló rövid időszakban már vagy nem biztosítható, vagy kétséges a pénzek hatékony felhasználása.

Végül is ma már nem feltétlenül az a kérdés - pontosabban az nem kérdéses -, hogy megvalósul-e Magyarországon végre a hatékony és versenyképes (a kedvező adottságokkal konform terméshozamokat produkáló, megfelelő profitot előállító) mezőgazdasági termelés. Ez nem lehet kérdéses, hiszen az Európai Únió egységes belső piaca, a tőke és a technológia szabad mozgása majd kikényszeríti az azonos hatékonyságot...

Tekintve, hogy a megkötött egyezmények alapján 8-10 év múlva a magyar termőföld is megvásárolhatóvá válik; azé lesz, aki a versenytárgyalások, a licitálások alkalmával jobban győzi tőkeerővel, készpénzzel. Nyilvánvaló, hogyha a termőföld is külföldi tőkés (multinacionális) tulajdonba kerül, akkor a kedvező természeti és éghajlati (és egyéb) adottságok összes hozadékát is a külföldiek aratják le, - vagyis a magyar gazda a legjobb esetben is csak bérmunkás lehet hazája termőföldjén, azon a földön, ami egykor az övé volt. Az igazi kérdés tehát az, hogy lesz-e még magyar nemzeti termőföld-tulajdon, és lesz-e magyar nemzeti mezőgazdaság 2010. után is...

 

  1. Szakadék az európai és a hazai bérek között

 

Emlékezetes, hogy a személyi jövedelemadó-rendszer 1988-as érvénybe-lépését megelőzően sor került a munkabérek és az egyéb kereseti elemek ún. „felbruttósítására”, ami azt jelentette, hogy az összegeket felkerekítették a levonandó adónak megfelelő összeggel, hogy a kézhez kapott nettó bér - először és „utoljára” - ugyanannyit érjen, mint az SZJA bevezetése előtt...

E pont mondanivalója egyáltalán nem az adózásról szól, hanem a bérekről, így aztán a „felbruttósítást” csupán egy tréfás „analógia” kedvéért hozom szóba! Kétségtelen ugyanis, hogy a személyi jövedelemadózásunk 1988-tól legalábbis a rendszer lényegét tekintveeurokompatibilissávált, - ám a bérek megmaradtak egy szegény kelet-európai ország szintjén; ráadásul a keresetek reálértéke 1990-1997. között az évi 25-30 %-os vágtató infláció következményeként folyamatosan jelentős mértékben csökkent. Olyannyira, hogy 1997. körül a magyar átlagbér reálértéke, a reálbér szintje már csak az 1969-es színvonalnak felelt meg...

Tekintettel arra, hogy a magyar munka termelékenysége, átlagos minősége már legalábbis erőteljesen megközelítette (egyes területeken túl is haladta) az európai úniós színvonalat - Magyarország egy főre jutó GDP-je közel a fele az úniós átlagnak -; elvárható, hogy a belépésünket megelőzően történjék valamiféle újabb „felbruttósítás”, ne kelljen a kvalifikált magyar munkaerőnek külföldön munkát vállalnia ahhoz, hogy „eurós szintű” munkabért kaphasson! Ma ugyanis az a helyzet, hogy a magyar nominálbérek átlaga (bruttó 100-110 ezer forint/hó) körülbelül 1/5-e, 1/8-a az Európai Únió tagországaiban megszokott átlagnak. Mivel a magyar árak szintje még nem éri el az úniós színvonalat, - a reálbérünk kb. 1/5-nek felel meg. De amint belépünk, - az árak kiegyenlítődnek; a bérek azonban nem. Ebből az következik, hogy a belépéssel a reálbéreink viszonylagosan ismét romlani fognak. Az Orbán-kormány „észrevette” ezt a problémát, s amikor felemelte bruttó 50 ezer forint/hó összegűre a minimálbért, akkor tulajdon-képpen azt használta ki, hogy a felemelt minimálbért összességében, 70-80 %-ban a multinacionális munkáltatók fizetik ki, - viszont a bér, illetve a levont SZJA összegével a magyar munkavállalók, illetőleg az állami költségvetés jár jól. A kormány tehát azt tette, hogy megdrágította a magyar munkavállalók foglalkoztatását a multik számára, de nem eléggé. A továbbiakban ezt az utat lehet, és célszerű is járni, - apránként fel kell emelni a minimálbért az európai úniós minimálbérek szintjére (ez kb. a mai átlagbérünknek felel meg), ami azután majd (persze nem konfliktusok nélkül, de) maga után vonja az átlag arányos felemelkedését is...

 

  1. A kettészakadt, öregedő és elszegényedő társadalom

 

Magyarország lakossága, a magyar nemzet mérhetetlen, aránytalanul nagy áldozatot hozott azért, hogy - megint csak „a feje felett” - megvalósulhasson a politikai rendszerváltás, és Magyarország a posztkommunista diktatúrától megszabadulva rátérhessen a polgári fejlődés útjára. A terheket jelentősen növeli, hogy egyrészt a rendszerváltás árát még ma is fizetjük, s nem látjuk tisztán a számla végösszegét; másrészt a politikai, de még sokkal inkább a gazdasági rendszerváltás részben befejezetlen: sok probléma megoldatlan. Ezeket a megoldatlan problémákat ma már nem lehet kizárólag a leváltott rendszer felszámol(hat)atlan maradványainak tekinteni, hiszen 1990. óta már 12 év telt el, - „a szőnyeg alá söpört” örökségünk az állandó halogatás következtében tovább súlyosbodott, másfelől részben még a letűnt korszak talaján, részben azonban már kifejezetten a rendszerváltás hiányosságai, és az azóta lezajlott torz fejlődés folyományaként: újabbak is keletkeztek...

Igen nagy a veszélye - amennyiben a következő években sem sikerül döntő változásokat véghez vinni -, hogy a sokasodó megoldatlan problémáinkkal együtt lépünk be az Európai Únióba, ahol aztán azok „konzerválódhatnak”.

A rendszerváltás „negatív öröksége” az alábbiakban foglalható össze:

  • Megszűnt a létbiztonság, nagyarányú (10-12 %) a munkanélküliség.

  • Polgárosodás helyett csak szélsőséges vagyoni polarizáció zajlott le.

  • Az állam a kisvállalkozások helyett a multinacionális cégeket támogatja.

  • Kettészakadt a társadalom: vagyonos gazdagokra és szegényekre.

  • A lakosság nagyjából fele a létminimum szintjén, vagy az alatt él.

  • Az életszínvonalunk nincs arányban a munkateljesítményeinkkel.

  • Az állam lemondott arról, hogy önerőből számoljuk fel a mérleghiányt.

  • Az állam, a gazdaság eladósodott; s az eladósodás ma is folytatódik.

  • Az állam növekvő adókból finanszírozza a növekvő adósságszolgálatot.

  • Az állami költségvetés túlméretezett, funkcióinak hatékonysága csekély.

  • Munkateljesítményeink döntő hányadát kamatfizetésre fordítják.

  • Aránytalan, igazságtalan a közteherviselés; a multik nem fizetnek adót.

  • Nincs nemzeti ipar és kereskedelem; immár veszélyben a termőföld is.

  • Bérmunkás beszállítókként, vagyontalanul lépünk be az Európai Únióba.

  • Teljességgel megoldatlan a társadalombiztosítás és az egészségügy.

  • Magyarország az egyre szegényedő (3 millió) nyugdíjasok országa.

  • Magyarország lakossága fogy; s benne egyre nő az eltartottak aránya.

  • Önerőnk hiányában egyre jobban rászorulunk az úniós támogatásokra.

  • Elveszíthetjük a nemzeti felemelkedés esélyét is, s végül „beolvadunk”.

     

     

    A szerző honlapja itt elérhető....

 

 http://www.czl.gportal.hu/

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Asztali nézet